A Hitfix.com friss interjúja a basszusgitáros Tom Hamilton-nal:

Jövőre tölti a banda a 40-et. Gondoltad volna, hogy ennyit kihúztok?

Nem lett volna szabad. Obamáék majd ránkeresztik a fogyasztóvédelmet (nevet). Igen, az életem abba a szakaszába érkezett, amikor már mindenki azzal jön, hogy repül az idő, meg amikor ő még fiatal volt... Szerintem meg egy óra az ma is egy óra. Persze az is igaz, hogy közben öt percnek tűnik. Mintha minden felgyorsulna körülöttem, épp ezért sokkal jobban kell koncentrálnom, mert manapság is sok a teendőm, a bandában és magánéletben egyaránt.

Június 10-én új turnéba fogtok. Még manapság is izgulsz előtte? Mintha visszaülnél az iskolapadba?

Pontosan. Az a helyzet, hogy egy turné kezdetén rég nem játszott dalokat húztok elő ismét, ami nagy odafigyelést igényel, míg bele nem rázódsz. Nem intézheted el annyival, hogy 'Ja, a Rag Doll-t játsszuk. Oké, az nem téma, már vagy 500-szor elnyomtam.' Aztán meg: 'Óh, basszus! Most akkor a verse jön vagy a bridge? Francba! Miért nem gyakoroltam?'

Tehát kell egy kis idő, míg belejössz.

Ja, idő mindig kell. De lehetőleg még a turné előtt bele kell jönni.

Szerinted mi a titka annak, hogy jól viselje az ember az utazást? Kibírni az a napi 22 órát, míg nem vagy a színpadon?

Én szeretem azt a részt... Olyan szerencse ért minket, hogy egy ideje repülővel utazhatunk. Imádom azokat az estéket, mikor a banda meg pár stábos arc ücsörög a gépen. Olyankor tényleg egy csapat vagytok. Hát nem vagyunk mázlisták, hogy így utazhatunk? Ahelyett, hogy lentről bámuljuk a repülőket, ott ülünk az egyiken és utazunk vele. De szerintem a buszozás is király. Rendszerint nem vagyunk mind együtt, néhányan a saját buszukkal jönnek, mások a repülővel, de időnként mind összeverődünk, és azt nagyon csípem.

A ZZ Top-pal közösen járjátok majd be az országot. Szerinted miért jó, hogy együtt zenéltek?

Szerintem azért, mert annyi baromi jó daluk van. Játszottunk már olyan bandákkal, akikben megvolt az újdonság varázsa, jófejek voltak, de csak pár dallal tudták igazán tűzbe hozni a közönséget, a többivel nem, ez látszott az arcokon.

Szoktam figyelni a nyitóbandákat. A közönség kegyetlen néha. Ha nincs elég jó dalod, akkor tudatják veled, hogy ők az Aerosmith-re kíváncsiak. De ezek a srácok minden egyes nótával tűzbe hozzák a tömeget, ami igazán jó móka.

Melyik az a dalotok, aminek mindig helye lesz a setlist-ben?

Szerintem a Livin' On The Edge. A mai napig beleborzongok kicsit, ha sorra kerül. Van benne valami légiesség és hihetetlen érzelmeket lehet kihozni belőle. Aztán a másik kedvencem a Back In The Saddle. A mai napig kihívás eljátszanom. A kezdőriff nagyon fura, igazi Joe Perry (nevet). Erőtől duzzadó dal, de rengeteg olyan apróság van benne, ami nehézséget jelent.

A volt főnököm a Billboard-nál azt mondta egyszer, az Aerosmith titka az, hogy ráálltak egy ritmusra, amiből képtelen kiszállni.

(nevet) Hát tudod... Néha én is elgondolkodom azon, mennyire ingataggá válik időnként a dolog, meg hogy rendszeresek a krízisek a csapaton belül, de aztán mindig oda lyukadok ki, hogy mostanra már vicces lenne feloszlanunk; egyszerűen túl sok idő telt el ahhoz.

Pedig volt idő, amikor felbomlott a banda.

De nem teljesen. Inkább csak félig mentünk szét. Steven, Joey és én toltuk tovább a szekeret, Joe és Brad pedig szólózásba kezdett, 3 évig úgymond kiélték magukat ezzel. Jó lecke volt mindnyájunknak. Szerencsénk volt, hogy képesek voltunk újra összeállni, és nemcsak lemezeket csinálni, hanem tényleg együtt lenni. Még ma is emlékszem rá, milyen érzés volt rájönnünk arra, hogy sokan a fél karjukat odadnák azért, amit mi elértünk, és hogy nem szabad feladnunk. Pár évre elveszett valami, de sikerült visszaszereznünk, ezt sose felejtjük el.

Mi a helyzet az új lemezzel? Mikor hallhatjuk végre?

Igen, tudom... Vagy 6-8 hetet keményen melóztunk vele február-március környékén, de aztán közbejött a turné. Akkor még nem tudtuk, hogy júniusban kezdünk, azt hittük, hamarabb fogunk. Valaki mondta, hogy ugorjunk neki, aztán lássuk, mink van. Hadd menjenek maguktól a dolgok. Akkortájt jutottunk dűlőre Brendan O'Brian-nel, aki egy zseniális producer, régóta szerettünk volna vele dolgozni. Ő keverte a Get A Grip lemezünket is. Nagyon feszes tempót diktál, mi meg... nos... elég lassan dolgozunk. Azért megvannak a pillanataink.

Fogtunk úgy 10 dalt, nekifogtunk az előkészületeknek, minden nagyon jól haladt, úgy volt, hogy New York-ban stúdióba vonulunk... de akkor Steven fülfertőzést kapott, amiből torokgyulladás lett, így annyi időt vesztettünk, hogy Brendan már nem ért rá. Szóval jelenleg úgy áll a dolog, hogy lezavarjuk a turnét, utána fogjuk a lemezt és befejezzük végre.

Steven-nek hamarosan megjelenik az önéletrajzi könyve Does the Noise in my Head Bother You? címmel. Te nem tervezel ilyesmit?

Szeretek írni, firkáltam is már a weboldalunkra meg ide-oda, szóval ja, ha valaha írok majd egy könyvet, az nem egy újabb 'Uhh, de elbaszott volt az életem, de mostmár oké vagyok' típusú cucc lesz.

Hanem milyen?

Inkább arról szól majd, milyen érzés tinédzsernek lenni, akinek van egy álma valamiről, és az hirtelen megvalósul. A gimis évekről... Sok suliba felvettek volna, a dráma tagozatra készültem eredetileg, de közben minden vágyam egy saját banda volt. Aztán valahogy megtörtént...

Vicces, mikor az emberek odajönnek hozzám a 13-14 éves srácaikkal, hogy azok zenészek akarnak lenni. Keményen gyakorolnak, de valamit azért mégis tanulniuk kéne mellette. Aztán megkérdik tőlem, én is így voltam-e ezzel. Én meg azt felelem: "Szerintem a B-terv felesleges. Ha van B-terved, azzal rögtön megölöd az A-tervet." Ők meg meglepetten bámulnak rám, hogy ezt most miért mondtam (nevet).