Hosszú idő után ismét hírt adott magáról az Aerosmith basszusgitárosa, Tom Hamilton. Legújabb írásában az Aerosmith év végi koncertjeiről és az őt ért élményekről mesél nekünk:

Update: Tom-nak boldog szülinapot, nektek pedig boldog új évet kívánok!

Tudom, tudom! „Mi van a bandával?” „Mi a francot műveltek ti?” Nos, a lényeg, hogy Steven szólózni akar egy időre, mi négyen meg várunk. Nem akarok belefolyni abba, amivel úgyis tele a sajtó. Inkább lazítanék kicsit, már ha nem bánjátok ANNYIRA.

Pár héttel ezelőtt lezavartuk azt a négy koncertet, ami még hátra volt nekünk idén. Most, hogy közeledik az év vége, hagyom kicsit leülepedni magamban ezeket az élményeket.

 

Az elsőre San Francisco-ban került sor. Ez tulajdonképpen egy hatalmas parti volt, amit az ország egyik legnagyobb cége hozott össze. Persze náluk is első a profit, de ha az alkalmazottaik megjutalmazásáról van szó, nem szoktak spórolni. Kibéreltek egy egész szigetet Frisco mellett és egy komplett szórakoztató központot húztak fel rajta. Az egész úgy festett, mint egy kész létesítmény, pedig csak egyetlen estére épült fel. Nem semmi. Mi öten híresek vagyunk a túlzásba vitt felhajtásról. Akkor meg miért ne élvezhetnénk egyszer ugyanezt másoktól? Ahhoz képest, hogy csak egy céges parti, szerintem nagyon laza volt.

 

Kicsivel a koncert előtt benéztünk egy sátorba a mulatozók közé. Visszafelé hallottuk, hogy Roger Daltry is ott játszik a közelben egy másik színpadon. Elindultunk arrafelé, és nemsokára már ott voltunk az ő turnébuszukban, ahol épp a bulira készülődtek. Pár éve találkoztunk már Japánban, és ugyan nem volt időnk rendesen összehaverkodni, jó volt újra együtt lenni velük. Néhány percet beszélgettünk. Simon Townshend is ott volt. Megkérdeztem, mikor jönnek Boston-ba és adtam neki néhány tippet, hol érdemes elszórni egy kis pénzt a városban.

 

Új technikust kaptam, egy Mike nevű fickót, aki általában az Eagles mellett dolgozik, ha épp turnéznak. Rászakadt némi szabadidő, úgyhogy besegített nekem erre a néhány koncertre. Délután lezavartunk egy rövid hangpróbát és minden rendben ment. Ritkán élünk a hangpróbával, mert az aréna akusztikája sokat változik, ha megtelik emberekkel. Néhányan egyenesen rossz ómennek tartjuk a dolgot, de ezúttal nem bírtam magammal és ügyeskedtem egy kicsit.

 

Steven a saját útját járta valahol, nem is láttuk a koncert kezdetéig. Ahogy már mind tudjátok, volt némi feszültség közöttünk, de ahogy felállunk a színpadra, már csak a bulira koncentrálunk. Fantasztikus érzés, ahogy a hétköznapok sok marhasága egycsapásra kitisztul a fejedből, és hirtelen úgy érzed magad, mint aki fejest ugrik a tengerbe egy magas szikláról.

 

Egy ideje nem volt már koncertünk, és ilyenkor általában jó bulit hozunk össze – különösen, ha a közönség is vevő ránk, amivel itt nem volt gond. Remek volt a hangulat. Még fent a színpadon is adódott pár kellemes pillanat egymás között. Ezekből néhányat a közönség is láthat, de sokat csak mi veszünk észre.

 

Másnap aztán összepakoltunk és elindultunk Hawaii-ra. Két koncertünk volt, egy Maui-n, egy pedig Honolulu-n. Imádom a hosszú repülőutakat. Ilyenkor pár órára elmerülök a magazinjaimban meg a könyveimben. Persze minden nap megtehetném, de nehéz időt szakítani rá.

 

Nemsokára már a hotelben voltunk és elkezdtük magunkba szívni a sziget atmoszféráját. Még csak el se fáradtam az utazástól. Ismeritek a South Pacific zenéjét? A szüleim folyton azt hallgatták, amikor kicsi voltam. Van rajta egy Bali Hai c. dal, az volt a kedvencem. Rögtön meghallom magamban azt a titokzatos dallamot, ahogy felnézek a hatalmas vulkánokra, amik fölött narancssárga felhők úsznak a naplementében. Kíváncsi vagyok, vajon Robert Plant is erre a dalra gondolt-e, amikor megírta az Immigrant Song szövegét. Csekkoljátok le egyszer.

 

Volt pár szabadnapunk az első buli előtt, aminek nagyon örültem, mert még mindig lábadoztam a júliusi torokproblémámból. Basszus, nem akartam felhozni a témát, de már úgyis megtettem. Lássuk a rövid verziót. Június végén bementem egy rutinvizsgálatra, ahol a doki kiszúrt egy gyanús foltot. Már akkor tudtam, hogy nem stimmel valami, amikor hirtelen lekapcsolta a gépet és semmit sem szólt néhány pillanatig. Elküldött egy újabb tesztre, ami megerősítette a gyanúját, így kezdődött minden előről. Ezúttal viszont egy másik fickó foglalkozott velem, akinek hála megúsztam a durvább kezeléseket. Jól haladtak a dolgok, de még nem voltam teljesen egészséges, mire erre a négy bulira sor került. A pokolba vele. Zúzzunk.

 

Így aztán néhány nappal később már úton voltunk Honolulu-ra, egy olyan arénába, ahol évtizedek óta nem léptünk fel. Én közben az első ottani koncertünket próbáltam felidézni. Kib@szottul menőnek gondoltuk magunkat akkoriban, csak mert Hawaii-on játszunk. Asszem, a Get Your Wings turnén lehetett. Az még egy sokkal ártatlanabb világ volt, emlékszem, csinos táncoslányok fogadtak bennünket a kifutón, miközben két hangszóróból üvöltött a legújabb lemezünk. Mire elértünk a lépcsőkig, mind megkaptuk a kötelező virágfüzért és csókot. Egész más világ volt. Manapság előbb át kell vergődnöd a biztonsági rendszeren, hogy ilyesmit tapasztalj.

 

Szóval megérkeztünk Honolulu-ra és közben ott lógott a levegőben, hogy vége mindennek. Nagyon zűrös időszak volt, és nem csak én éreztem így. Minden tekintetben ez volt a helyzet. Ugyanakkor a színpadon minden rendben ment. Minden gond nélkül végigjátszottuk a teljes programot. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy egy kis időre félre tudtuk tenni a problémákat. Ha van valami közös bennünk, hát az az, hogy fent a színpadon csak a bulira koncentrálunk. A balhénak ott nincs helye.

 

Sajnos az este hamar véget ért, és hamarosan már mind a saját kis gépeinken repültünk vissza Maui-ra. Én Brad-del és néhány turnés sráccal utaztam. Még akkor is a koncert lázában égtünk. Megbeszéltük a benyomásainkat, méghozzá jó hangosan, mert azokon a pici repülőkön piszok hangos a motorzaj. Később aztán még jobban felerősödött, így mindenki visszasüppedt a saját kis világába. A jókedv és a bánat egyszerre kavargott bennem, miközben a hegyek sötét sziluettjét bámultam az ablakon át.

 

Megint adódott egy kis szabadidőnk a Maui koncert előtt. Az egyik nap néhányan kiruccantunk a tengerre egy valódi polinéz kenun. Vicces, hogy kenunak hívják, mert piszok nagy. Legalább hatan ültünk benne, és még egy csomó hely volt. Az egésznek régies megjelenése volt, de valahogy mégis modernnek hatott. Az egyik srác a hajón valódi őslakos volt és rengeteg érdekes sztorit mesélt a szigetek történetéről. Durva volt hallani, hogy többszáz évvel ezelőtt egy egész flottányi ilyen kenuval áteveztek Tahitire, ami többezer mérföldre van onnan. A csillagok alapján navigáltak, és semmifelé technológia nem állt rendelkezésükre azon a tudáson kívül, amit az őseik hagytak rájuk. És mégis megcsinálták.

 

Később megálltunk úszni egyet, és az egyik fickó eltűnt néhány percre. Aztán hirtelen felbukkant, kezében egy polippal. Gondoltam, „Hűha, és Pókember mikor jön?” Az az állat egyszerre festett ördögien és aranyosan. Olyan kicsi volt, hogy két kézzel meg tudtuk tartani. A vízből kivéve elveszíti az alakját és úgy fest, mint egy sötétzöld massza. Megpróbált ránkijeszteni, és valami barna tintát spriccelt szét mindenfelé. Nekem legalábbis tintának tűnt. Pár perccel később jobbnak láttuk visszaengedni a vízbe, mielőtt teljesen begőzöl. Ahogy visszaértünk a part közelébe, kíváncsi lettem, hogyan fogunk kikötni a csónakkal anélkül, hogy a bazi nagy hullámok a homokra ne vágjanak mindenestől, de a srácok megoldották.

 

Ahogy újra talajt éreztem a lábam alatt, rögtön a koncert járt az eszemben. Ritkán szoktam aggodalmaskodni, ezúttal is próbáltam elkerülni. Ez a buli afféle gesztus volt. Már egy évvel korábban meg akartuk csinálni, de valami logisztikai dolog közbejött, amiért pár ügyvéd beperelt minket. Ilyen még sosem történt velünk. Csak akkor törlünk el koncertet, ha fizikai képteleség színpadra állnunk. Szerintem a szigetlakók különösen bosszúsak, ha elmarad nálunk egy koncert, mert a zenekarok többsége elkerüli őket. És persze mi is azok voltunk, hisz amúgy jó érzés, hogy az otthonunktól ennyire távol élő emberek is kíváncsiak ránk.

 

Tudom, fura most félbehagynom a sztorit, de sajnos később kell befejeznem. Remélem, mindenkinek jól telik majd a szilvesztere. Fogadjatok meg valamit! Csak bátran. Egy nap valóra válik!

 

TH