A Goldmine magazin interjúja Brad Whitford-dal, 2007-ből. A beszélgetés főként a stúdiómunka körül forog, Brad pedig meglepően önkritikus:

Már több, mint 30 éve, hogy az Aerosmith megalakult. Nem csodálkozol, hogy még ennyi idő után is ilyen erős maradt a banda?

Néhanapján igen. (nevet) Nem, azt azért nem mondanám. Rengeteg különféle dolgon kellett már keresztülmennünk, megéltünk számtalan vihart, ésatöbbi. Annak az okát, hogy még itt vagyunk, én a zenében látom, amit létrehoztunk és még létre fogunk hozni; illetve abban, ahogy ezt a zenét együtt képesek vagyunk előadni. Persze emellett épp elég zavaró tényező van, hisz ahogy lejössz a színpadról, ezer szarság vesz körül, ami képes szétverni egy bandát. Nekem jelenleg a sok utazás a legnagyobb nyűgöm. Nem tudom, meddig fogom még bírni. Ez egy nagyon kemény életstílus. Kevés bandának kell ilyen hosszan csinálnia, mert a legtöbben egyszerűen nem maradnak ilyen sokáig együtt. (nevet) Ők aztán visszatérnek a normális napirendjükhöz. Az utazgatás baromi fárasztó, nem lehetsz otthon a családoddal, ami nagyon rossz érzés.

Dalszerzőként sokkal kevesebbet tettél hozzá a csapat munkásságához, mint Steven és Joe. Nem bánod, hogy a kezdetekkor nem vettél részt aktívabban a dalok írásában? 

Nem, nem bánom. Ez a dolgok rendje. A dalírásban nekem nem jutott nagy szerep. Nem is tartom magam túl jó dalszerzőnek. Más emberekkel együtt ki tudom venni belőle a részem, de csak akkor, ha ők jobbak benne, mint én vagyok. Egyedül nem igazán vagyok képes összerakni egy teljes dalt. Az baromi nehéz. Épp ezért kevés az igazán jó dalszerző. Én sosem tartoztam közéjük. Sokkal inkább gitáros vagyok, afféle típus, aki riffekkel és ötletekkel képes hozzájárulni egy dal megírásához. Szövegekhez, dallamokhoz viszont egyáltalán nem értek.

A 70-es években a Rolling Stones volt rátok a legnagyobb hatással. Ma viszont úgy tűnik, mintha a Beatles sokkal inkább inspirálna benneteket olyan dalokban, mint a Jaded, What It Takes, Livin' On The Edge vagy az Amazing.

Ez abszolút igaz. Mind imádjuk a zenéjüket, különösen Steven. Nagyon sok Beatles hatás ért bennünket Steven és Mark Hudson kettőse révén, ők mindketten nagy Beatles fanok. Szóval felőlük csaphatott meg téged is a Beatles szele. (nevet) Folyton próbálják a Beatles dallamait, szemléletét, ritmusait és gitárhangzását beilleszteni a dalainkba. Velük kapcsolatban sokmindenre lehet áhitattal nézni, úgyhogy szerintem ha az 50-es évek végének hangzását próbáljuk megidézni a dalainkban, elsősorban a Beatles portáján kell keresgélnünk.

Így van, és mintha a csapat manapság szándékosan kerülné az olyan erős Stones hatást a dalaiban, ami például a Mama Kin-t jellemzi.

Ez a dolog üzleti része, a "maradj a csúcson" szemlélet. Az Aerosmith egy jókora része mára üzletté vált. Itt bizony nagy a nyomás mindenkin. És mindenki szeretné megőrizni a sikerességét ezen a téren.

Ez felveti azt a következtetést, hogy a 70-es években az Aerosmith szilárd alapokból építkezve írt dalokat, közönségcsalogató rádióslágerek nélkül. Ma viszont úgy tűnik, több a szándékosság a dalszerzés mögött az üzleti siker megtartása érdekében. Szerinted is így van?

Egyértelműen. De engem nem zavar. Úgy érzem, ha képesek vagyunk rá - ami nem könnyű -, akkor én is részt vehetek benne. És nagyon elégedett vagyok vele. Ez már nem afféle kreatív ötletbörze. Nekem a kreativitást manapság az jelenti, hogy olyan srácokkal vonulhatok stúdióba, mint Marti Frederiksen vagy Mark Hudson. Meghallgatok egy dallamrészletet, amit aztán játszani kezdünk, és ha előállok közben valamivel, ők általában örömmel fogadják. Ez borzasztó nagy szabadságot ad a kezembe. És nem arról van szó, hogy azt mondanák, 'Ide ez a gitárrész kell, ide pedig ez.' Így pedig jó móka marad az egész.