A Bravewords.com remekül sikerült interjúja Tom Hamilton-nal:

Most épp kitűnően. Óvatos ember vagyok, ezért a szokásosnál gyakrabban eljárok a szűrésekre. Egyelőre nincs gond, de mikor 2009-ben kiújultak a tüneteim, az elég ijesztő volt. Az orvosom sem örült neki, de most nagyon büszke vagyok, hogy elértem a három éves határvonalat. A következő nagy ugrás öt évnél lesz, így most ez a célom.

Figyelembe véve minden kellemetlenséget, ami egy turnéval jár, kihatással van ez az egész arra, mennyi koncertet vállalhatsz be?

Amíg eleget eszem, nincs gond. A kalóriákkal állok csak hadilábon. Sokkal nehezebb most étkeznem, mint a betegségem előtt, mert egyáltalán nincs étvágyam. Sose voltam egy kimondott ínyenc, de jelen állapotban kimondottan oda kell figyelnem, hogy eleget egyek. Amíg ezt betartom, nincs probléma.

Az új lemezetek eredetileg augusztusban jelent volna meg, de nemrég novemberre halasztották. Ez idő alatt hozzá fogtok nyúlni a dalokhoz? Terveztek áthangszerelést, újrakeverést vagy bármi mást?

Ezzel rátapintottál a lényegre. Nekem is rögtön ez fordult meg a fejemben, mikor eljutottak hozzám a hírek. Nyilván felmerülhetnek még ilyen igények, de szerintem jelen pillanatban mindenki egyetért velem abban, hogy elkészítettük a legjobb lemezt, ami tellett tőlünk. A hátralévő időben marad a várakozás, de addig is talán kiadunk még néhány új dalt. Plusz körbejárjuk a médiát és koncertezünk is. Egyelőre augusztus 9-ig maradunk úton, de októberben folytatjuk. Annak most különösen örülök, hogy Steven otthagyta az Idolt, mert így adott esetben lehetőségünk lesz további fellépéseket is bevállalni.

Steven önállóan döntött így, vagy ti is nyomást gyakoroltatok rá?

Az egész időbeosztást csak tavaly sikerült az Idol köré szabnunk. Kis híján valódi ollók kellettek hozzá.

Képzelem, de legalábbis valódi ügyvédek...

Van ez így... Szinte könyörögnünk kellett, hogy időt szánjon ránk...

Pedig tőletek is ugyanannyi időt követel...

Egyértelmű. Szerencsére a tavalyi Idol évad közben is tudtunk dolgozni a lemezen. Végig ott voltunk L.A.-ben és sávokat játszottunk fel, meg Steven is így énekelte fel a vokálok többségét. A keverésbe is bele tudtunk kezdeni. Nem igazán lassított le minket a helyzet. Az viszont betett volna, ha a megjelenést követően csak pár hetet tudunk turnézni a lemezzel. Na az tuti kikészít mindenkit. De most, hogy nincs többé rendes állása, visszatérhet a hobbijához.

11 éve nem adtatok ki új dalokat. Döcögős vagy sima volt a stúdiózás ennyi év után?

Számomra ez az egész hosszú évek folyamata. Nem tavaly nyáron kezdődött, hanem jóval korábban. Jack Douglas, a producerünk, keményen megdolgozott azért, hogy betereljen minket a stúdióba és produktív üzemmódba kapcsolja a bandát. De nem csak vele dolgoztunk együtt, hanem Marti Frederiksennel is, aki két dalunknak producere, és néhánynak társszerzője is. Ő egy hihetetlenül tehetséges fickó, de nekünk mégis olyasvalakire volt szükségünk, mint Jack, aki kézben tartja a dolgokat, és aki a ’70-es években megtanított minket arra, hogyan hozzuk ki önmagunkból a legtöbbet.

Említetted Jack-et és a ’70-es éveket, ami rávilágít a tényre, hogy szemlátomást kétféle Aerosmith létezik a köztudatban: ott van Amerika Legveszélyesebb Bandája, a ’70-es, korai ’80-as évek Aerosmith-e; valamint a kishúgom kedvenc lemezei közt fellelhető Aerosmith, a felpuhított hangzású dalaival. Az új lemez hogyan illik bele ebbe az ellentétbe? A Pink-hez vagy a Lord Of The Thighs-hez állnak közelebb a dalok?

Szerintem a Lord Of The Thighs-hez, de a kishúgod is elégedett lesz. Tizenöt dal került fel rá.

Remélem, nem haragszol az előbbiek miatt...

Nem, értem, mire gondolsz. Ezek a csajok ugyanúgy a célközönségünk, és szeretnénk, ha eljönnének a koncertjeinkre. Az első időszakban még oké, hogy egy rakás félmeztelen, részeg faszi dülöngél az első sorban a színpad előtt; de negyven, ötven évvel később már mégsem lehet az a célunk, hogy középkorú, kopaszodó faszik ácsorogjanak előttünk póló nélkül. Jó csajokat akarunk látni. Szép sikert értünk el pár kislemezzel, így nem csak változatosabb, hanem népesebb is lett a közönségünk. Ami meg a lemezt illeti... minden szám azért került fel rá, mert valaki odavan érte. A balladák például Steven szíve csücskei. Imádja énekelni őket, mert megmutathatja, mire képes. Mi, gitárosok meg imádjuk feltekerni az erősítőket és zúzós, hangos számokat játszani. Remélhetőleg az emberek értékelni fogják, hogy ilyen széles repertoárt alakítottunk ki az elmúlt negyven évben. Szerintem nincs abban semmi meglepő, hogy szélesebb a látókörünk, mint kezdetben volt, hosszú utat jártunk be.

Milyen érzés volt újra Jack Douglas-szel dolgozni? A ’70-es években szinte az Aerosmith hatodik tagjának számított. Közösen alakítottátok ki a hangzásotokat, ráadásul az ő ügyfele volt John Lennon is...

Fantasztikus. Pillanatok alatt visszarázódtunk a ’70-es évek munkastílusába. Jack titka annyi, hogy már azelőtt kiismert minket, hogy befutottunk volna, mint rocksztárok. Manapság egy producernek egyenként kell lebratyizni mindekivel, méghozzá a lehető leginkább polkorrekt módon. Jack ezzel szemben egy közülünk, tisztel minket, és mindenkit egyformán kiszolgál. Valószínűleg ez a titka a lemeznek  - persze Marti is hozzátette a magáét. Marti elképesztően tehetséges dalszerző és producer. Az ő szerepe legalább ugyanilyen fontos.

A Legendary Child című dal eredetileg a G.I. Joe: Retaliation mozifilmben debütált volna június végén, de a filmet végül 2013 márciusára halasztották. Ennek ellenére is szerepel majd a dal a filmben? És még egy dolog: ez a szám eredetileg a Get A Grip lemez idejében született. Vannak még ilyen elfekvő dalaitok, amiket szeretnétek megjelentetni a közeljövőben?

Először is, jelen pillanatban bizonytalan, mi lesz a Legendary Child sorsa...

Mármint a filmet illetően?

Igen. Mire eljutunk odáig, simán megtörténhet, hogy új dalt kérnek a filmhez, de akár a Legendary Child is maradhat... Egyelőre teljes a bizonytalanság. Továbbra is érdekeltek vagyunk a filmben, és kíváncsian várjuk, mit hoz a jövő, de... A Legendary Child egyike volt azoknak a daloknak, amikkel hosszú ideje kezdeni próbáltunk valamit, de egyszerűen túl furák egy átlagos Aerosmith dalhoz képest. Az efféle dalokat csak Jack Douglas találja érdekesnek. Egyedül ő képes kihozni belőlük a maximumot. Ami a kérdésedet illeti, igen, van még 4-5 dal, amit elfekvőben tartunk, és én nagyon örülnék, ha egyszer befejeznénk őket. Baromi dögös Aerosmith nótákról van szó, és reményeim szerint a következő lemezen helyen kapnak majd. Egyelőre vegyes a fogadtatás. Sokan azt hiszik, a Legendary Child csak egy régi demó, amivel kiszúrtuk a szemüket, pedig ez egyáltalán nem igaz. Valóban felvettük már korábban, de nem hoztuk ki belőle, amit lehet. Ezért most Steven teljesen új szöveget írt hozzá és a hangszerelést is átdolgoztuk. Minden egyes részt újrajátszottunk, mintha csak egy vadonatúj szám lenne, mert hittünk benne. Végre felismertük a benne rejlő értékeket.

A Permanent Vacation albumhoz ugyancsak rengeteg demó készült. Szeptemberben 25 éves lesz ez a lemez, mely az Aerosmith újjászületését szimbolizálja. A Done With Mirrors egy fantasztikus album, de nem tudta úgy felszítani a tüzet, mint a Permanent Vacation. Most, 25 év elteltével mit jelent számodra az a korong?

Így visszagondolva a stúdiómunkára, nagyon élveztük az egészet és izgalmas volt hallani, mennyi jó dalunk van. A Done With Mirrors idejében kőkeményen hajtottunk, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, de igazság szerint... Maradjunk annyiban, hogy többre is képesek lettünk volna.

Pedig vannak rajta igazán ütős számok is, mint a My Fist Your Face, a Let The Music Do The Talking vagy a Darkness...

A Darkness nekem is személyes kedvencem közülük. Jó hallani, hogy neked a többi dal is tetszik, de mi úgy éreztük akkoriban, teljesen újra kell építenünk a lemezkészítési folyamatot. Ennek része volt az is, hogy külső dalszerzőket vonunk be, és ez telitalálatnak bizonyult. Minden egyes dal közös munka eredménye volt. Nem arról szólt a dolog, hogy Joe Akárki bejött és megmutatta, hogyan kell eljátszani az egyik számát. Együtt írtunk meg mindent, így nyilván mi is sokat tanultunk belőle. A karrierünk amúgy is épp mélyponton volt... A hagyományos rock rádiók kihalófélben voltak, új stílusok születtek. A legtöbb adó, amely korábban egyfolytában játszotta a zenénket, hirtelen egyenesen azt kezdte reklámozni, hogy már nem játssza. Ki kellett találnunk valamit, hogy túléljük ezt az időszakot, mert ha nincs rádió, ami felkarolja a számainkat, megírhatjuk élünk legjobb lemezét, az se segít rajtunk. Egyszerre kellett megőriznünk a gyökereinket és sikeresnek lenni. Remélhetőleg az új lemezünk is reflektál erre.

Még egy kérdés a Permanent Vacation-nel kapcsolatban: terveztek valamit a 25. évfordulóra? Deluxe kiadás, több dal róla élőben, vagy bármi egyéb dolog?

Eddig nem került szóba a dolog, de remélhetőleg bármelyik gigakiadó is birtokolja a jogait, ráharap a dologra és kezd vele valamit. Én nagyon örülnék, mert ez is azt mutatná, hogy odafigyelnek rá (ami nem lenne hátrány).

Tényleg nem...

Minket annyira lefoglal most ez az új lemez, hogy eddig eszünkbe se jutott mással foglalkozni.

Mikor 1988-ban elmentem egy fellépésetekre, egy szinte ismeretlen előzenekar nyitotta a bulit, bizonyos Guns N’ Roses. Az ő első lemezük is 25 éves lesz idén. Azon a turnén gondoltatok arra, hogy többre viszik majd, mint egyszerű előzenekar? Érezni lehetett a levegőben, mi van épp születőben?

Igen, hallottuk a lemezüket és valóban... Magasan kimagaslottak...

...a kor rádiós kínálatából...

Igen, egyértelműen. Ez a banda... Épp olyan szellemben játszott, mint az Aerosmith, ami akkoriban már egyre kevesebb zenekarra volt jellemző, de bennük megvolt a tűz. Az első néhány bulin nagyon meg voltak szeppenve. Próbálták a legjobbat kihozni magukból, mert mi voltunk a...

Példaképeik?

Alighanem, de aztán hirtelen... Öt-hat koncert elteltével belerázódtak a dologba és akkor nagyon érdekessé vált minden.

Ez enyhe kifejezés. A Saratoga Springs-i koncerten, ahol ott voltam, valaki egy üveget hajított rájuk a közönségből. De térjünk vissza a Music From Another Dimension lemezhez. Szóba került már a külső dalszerzők alkalmazása, ami teljesen háttérbe szorította az Aerosmith ’70-es évekbeli hangzását. Neked mi a véleményed a külső dalszerzőkről?

Emlékszem, a ’70-es évek végén baromi nagy megkönnyebbülés lett volna, ha ott vannak. Egyszerűen nem tudtuk befejezni a lemezeket... Pont ez a tökölés tette tönkre a zenekart, és nagy szerepe volt abban, hogy Joe lelépett... Aztán Brad is. Engem sosem zavartak különösebben a külső dalszerzők, de azokat is meg tudom érteni, akiket meg igen... Talán kevésbé érdekes, mikor egy zenekar nem 100%-ban saját maga írja a dalait, de nekem az a célom, hogy a lehető legjobb lemezt készítsük el. Ha valaki előáll egy jó ötlettel, amit képesek vagyunk átgyúrni egy Aerosmith számmá, akkor semmi akadálya a dolognak. Az új lemez esetében láthatod majd, hogy mindenki kivette a részét a munkából, és újítottunk is, a deluxe kiadáson lesz például egy dal, amit én magam énekelek.

Ez a Tell Me című dal?

Nem, a címe Up On The Mountain. A Tell Me is rajta lesz a lemezen és azt is én írtam, de Steven énekli. Baromi izgalmas hallani, hogy egy ilyen kaliberű énekes adja elő a dalodat. Életemben először tapasztaltam ezt meg. Remélem, másoknak is tetszeni fog. Szerintem elég jól sikerült.

Idáig két dalt mutattatok be, a Legendary Child-ot és az Oh Yeah-t. Utóbbi remekül szól élőben.

Az egy jó kis régivágású partidal.

Mikor új dalt hallassz egy koncerten, általában kétféleképp reagálsz – beindulsz rá vagy kimész a mosdóba. Nálam az Oh Yeah esetében az előbbi történt – szerintem nagyon ütős volt.

Ezt jó hallani.

Carrie Underwood is szerepel a lemezen...

Volt egy Can’t Stop Loving You című dalunk, és ahogy dolgoztunk rajta, egyre country-sabb hangzása lett. Tanakodtunk, mi legyen a sorsa. Dobjuk kukába, mielőtt még valaki ránksütné, hogy eladtuk magunkat? Vagy tartsuk meg és élvezzük ki a dolgot? Végül az utóbbi mellett döntöttük – megtartottuk és kihoztuk belőle, amit lehet. Jókora adag country íz került bele. Jött az ötlet, hogy kérjünk fel egy country sztárt arra, hogy énekelje fel. Az ő neve merült fel, mire én rögtön elbizonytalanodtam, mi lesz a lemezzel... Ha rátesszük ezt a dalt, mindenki erről beszél majd, és elvonja a figyelmet a lemez rockos oldaláról. De én mindig is imádtam aggodalmaskodni. Steven titokban megszervezte a dolgot, felvették a dalt, aztán egy óvatlan pillanatban előállt vele. Olyan jól szólt, hogy nem tudtuk nem szeretni. (Jelen állás szerint a Carrie-vel felvett duett címe Beautiful. - joe)

Jópár éve volt egy hasonló dalotok Once Is Enough címmel. Az is country és én imádtam. Így ezt is nagyon várom. Felvettétek még a The Temptations Shakey Ground c. számát is az albumra.

Így van...

Szerettek visszanyúlni ezekhez a legendás ’50-es, ’60-as évekbeli bandákhoz, akárcsak a Honkin’ On Bobo lemezen. Miért esett épp erre a dalra a választás?

Nem is tudom... Gondoltuk, hogy kellenek majd extra dalok a japán kiadásra. Aztán valaki kitalálta, hogy dolgozzuk fel a szám Etta James verzióját. Az egész egy szimpla, könnyű kis riffre épül, amit gyorsan össze tudtunk rakni. Rábólintottunk és belefogtunk, de olyan marhajó lett a végeredmény, hogy végül rátettük a lemezre. Mindig szerettük az ilyen funkys dalokat. A korai években sokat dolgoztunk ezen... Hogy úgy tudjunk előadni egy James Brown számot, hogy az hiteles legyen. Végül ehhez nyúltunk most vissza.

Talán az Aerosmith-é a rockzene legjobb ritmusszekciója. Amit te és Joey műveltek a Sweet Emotion-ban vagy a Walk This Way-ben... Csodás páros vagytok...