Wayne Robbins beszélgetése Steven Tyler-rel és Joe Perry-vel a Creem magazin 1975 szeptemberi számából:

Joe Perry, az Aerosmith (erős bostoni akcentusa ellenére) kiköpött angolként festő szólógitárosa, hófehér öltönyében épp méregdrága ánizslikőrrel öblíti le a csigákat. Kissé lapos a hangulat. Kíváncsiságomat a zenekar iránt homlokszaggató fejfájásom veti vissza, Tyler mogorva közönye miatt pedig nem épp a világ legjobb asztaltársasága. Nem nevezném barátságtalannak, de a legtöbb rocksztárhoz hasonlóan szeret a középpontban lenni.

Korábban, alig néhány másodperccel azután, hogy találkoztunk a hotelben, bukfencet vetett az előcsarnok egyik kanapéja felett: jópofa, de kissé gyerekes tőle. A limuzinban, ami az étterembe hozott minket, kifordított szemekkel panaszkodott a légkondicionálásra, miközben barátnője combját dörzsölgette.

Mióta átlapoztam a zenekar bemutatkozó füzetét, tudom róluk, hogy New Hampshire-ben alakultak meg néhány évvel ezelőtt, valamint Steven-t kirúgták a középiskolából és (legalábbis átmenetileg) fiatalkorú bűnözőként tartották számon a New York állambeli Yonkers-ben. Mikor feltettem ezekre vonatkozóan néhány rutinkérdést, hogy beindítsam a beszélgetést, sóhajtozni kezdtek, mintha csak többre számítottak volna a Creem újságírójától. Így hát említést tettem egy cikkről, melyben azzal gúnyolják az Aerosmith, hogy hiányzik belőlük a "klasszis". Tyler és Perry ébredezni látszik.

"Mit értesz azon, hogy 'klasszis'?" - horkan fel Tyler.

"Ezen igyekszünk változtatni" - teszi hozzá diplomatikusan Perry.

Tyler rákontrázik: "Klasszis. Adok én nekik kibaszott klasszist. Nyilván nem egy rock n' roll bandában kéne ezt keresni, nem igaz? Rossz ajtón kopogtatnak."

Azon töprengek, szerintük létezik-e olyan rockbanda, akikben megvan a "klasszis". "Talán a Sparks" - dobja fel Perry. "A Sparks-ban van klasszis."

Tyler dühösen reagál: "Brian Auger a kibaszott fehér öltönyében. (Szerintünk Bryan Ferry-re gondol - a szerkesztők) Ha kipucoltatom a cipőmet, az már klasszis? Meg ha elnézést kérek fingás után? A mi zenénkhez nem passzol a fehér öltöny. Ez rock n' roll, semmi több, csak rock n' roll." Ránézek Perry hófehér öltönyére. Tyler folytatja: "Sokan letagadják, hogy még mindig maszturbálnak. Szerintem a klasszis csak arra jó, hogy elfedj vele dolgokat. Ennyit a klasszisról."

Tyler mond valamit. Az Aerosmith rajongótábora azért növekszik ilyen ütemben, mert nem veszi körbe őket semmi csillogás és finomkodás. Jóllehet a zenéjük nem sokban különbözik a többi húsz modern macsó rockbandáétól, mint például a Bad Company vagy a BTO, mégis talán ők a legnépszerűbb bostoni zenekar mostanság (beleértve a J. Geils-t is). Tyler Jagger-szerű, szexszimbólum megjelenése persze segít ebben, de a népszerűségüknek köszönhetik, hogy két egymást követő este teltházas koncertet adtak a Cobo Hall színpadán Detroit-ban: a fiatal lányok talán megértik a zenéjüket, mégis a srácok imádják, mert mocskos. Ne feledjük azonban, hogy a népszerűségük hullámzó: hősök Boston-ban, főzenekar Detroit-ban, teljes közöny irántuk a nyugati parton és a totális ismeretlenség délen.

"Megmondom ennek az okát" - reagál Perry. "Nulla sajtó. Nulla kislemez. Nulla kiadói támogatás. L.A.-ben csak egy név vagyunk a Whiskey bejáratánál - valaki más neve alatt. Detroit-ban is csak azért ismertek meg minket, mert addig jártunk ide, míg harmadik számú bandából másodikká léptünk elő. Ekkor az emberek végre elkezdték kérni a számainkat a rádióban, és most főzenekar vagyunk. De semmi támogatást nem kapunk a sajtóban a Bad Company-hez vagy akár a Dolls-hoz képest."

A sajtó érdektelenségének talán az az oka, hogy az Aerosmith egyetlen népszerű stílushullámot sem lovagolt meg, jóllehet első két lemezük a csillogó rockzenekarok tündöklése idején jelent meg.

"Mi is tettünk fel csillogó sminket tavaly New Hampshire-ben" - meséli Perry. "Nem húztunk 30 centis magassarkút vagy ilyesmit. A zenénk volt a lényeg, bár a látvány szorosan követte. A KISS jól testíti meg mindazt, amiről beszélünk. Ők a látvány nélkül sehol se lennének."

"Képzeld el, hogy lemosod a sminked és senki sem tudja, ki vagy" - teszi hozzá Tyler.

"Komolyan sajnálom őket" - folytatja Perry. "Mint a cirkuszi artisták, akiknek minden este létrát kell mászni a sikerért. Én nem akarom ezt csinálni. A KISS puszta szórakoztatás. Nekik a rock n' roll csak a hatás kedvéért kell. Mi másképp közelítjük meg a dolgot."

Nehéz lenne elhinni, hogy pár éve bárki is adott volna egy második esélyt az Aerosmith gyenge hangzású, kidolgozatlan zenéjének, ha nem látja meg bennük a kiugrási lehetőséget. Hozzá kell tenni azt is, hogy hasznosnak bizonyult egy Mick Jagger és Carly Simon megjelenését ötvöző frontembert alkalmazni. Azon gondolkodom, vajon beismeri-e Tyler, hogy - legalábbis kezdetben - nyíltan koppintotta Jagger mozgását.

"Még csak nem is énekesként kezdtem" - mentegetőzik Tyler. "Dobos voltam. Épp a Beach Boys In My Room-ját dolgoztuk fel, mikor odaadták nekem a mikrofont. Ez még a subidubi-korszakban volt, tudod, mint a Dicky Do and the Don'ts. Te is a pergődobos srácot választanád a sulizenekarból. Akkoriban vodka-naranccsal kezdtem a napot. Az utolsó két évben ez volt a reggelim suli előtt. Így éltem túl az első két órát."

De mi a helyzet a Jagger-dologgal?

"Semmi. Most mit mondjak erre? Akik szerint úgy nézek ki, mint Jagger, azok sosem találkoztak vele. Maximum azok terjesztenek ilyet, akik a harmincadik sorból nézik a koncertet és a szőke gitárost mellettem is Brian Jones-nak gondolják. Joe-t meg Keith Richard-nak. Én meg Jagger vagyok, csak mert rohangálok fel-alá. Lószart. Jagger kenterbe veri a saját zenekarát. Egy pillanatra sem áll le a színpadon, míg a többiek csak ácsorognak."

Perry: "Rengeteg kurvajó daluk van. Letarolták velük a piacot. Bombasiker. Akár egy fehér Ike és Tina Turner."

Carly Simon-ra terelődik a szó. Megkérdezem Steven-t, tetszik-e neki Carly Playing Possum című lemezének a borítója.

"Csak annyira, mint az orgazmus" - válaszolja.

Folytatunk kéne ezzel a témával. Helyette inkább megkérdezem őket, szerintük miért érdemes bárkinek is az Aerosmith zenéjét választani a többi hasonló, konkurens zenekaré helyett. Perry komolyan, megfontoltan, profi módon reagál:

"Gyakran gondolkodom ezen" - kezdi. "Meg azon is, hogy jól csinálom-e ezt az egészet. Hozzáteszek valami újat? Jó az, amit játszunk, vagy csak utánzunk?" Elárulom neki, hogy legalábbis mindhárom eddig kiadott lemezük fejlődést mutatott zeneileg.

"Ez igaz. De nem is tudom. Haladhatunk a BTO által kitaposott úton, írhatunk slágereket, turnézhatunk velük. De ha ki akarom elégíteni a művészi igényeim, akkor eltöprengek azon, hogy a dalaink... talán nem fejlődik a gitárjátékom. Még az is lehet, hogy ki se magaslok az átlagból. De tudod mit? Ha egy év múlva nem látom magamon a fejlődést, otthagyom az egészet és megyek inkább az autóimat szerelni."

(Később, mikor rákérdezek, mekkora sportkocsi-buzi Perry, ő csak annyit felel: "Hogy mekkora? Húsz centi." Biztos úgy reagáltam, mint a kölykök, akinek disznó vicceket mesélnek az iskolaudvaron, mert rögtön közli, hogy csak hülyéskedett. "Mindig elfelejtem, hogy nem te vagy Danny Fields" - teszi hozzá. Nevetünk, aztán mesél a Corvette LT-1 és Porsche 914 modelljeiről.)

Perry kétségei a gitárjátékát illetően kissé megnyugtatnak ugyan, de valahogy indokolatlannak is érzem. Igazság szerint folyamatosan fejlődik ezen a téren, a zenekar legnagyobb erénye épp az egyre karcosabb hangzása. Whitford vaskos akkordjátékát, valamint Joey Kramer és Tom Hamilton biztos ritmusalapját Perry éles, vágtázó gitárokkal teszi teljessé, ami engem Mich Ralphs felturbózott verziójára emlékeztet. Ő tölti meg karakterrel az Aerosmith legjobb dalait (Same Old Song And Dance, Make It, Toys, No More No More, Sweet Emotion), ez a minőség pedig magasan a Montrose-típusú bandák fölé emeli őket.

A Toys In The Attic egyes dalai sokat elárulnak az Aerosmith gyökereiről, akárcsak a Get Your Wings lemezen szereplő Yardbirds-feldolgozás, a Train Kept A Rollin' vagy az első album Walkin' The Dog-ja. A Sweet Emotion esetében, ahol a dögös megszólalás egy olyan vokál mixszel párosul, ami engem a Tumblin' Dice-ra emlékeztet; Tyler így énekel:

Standin' in the front just a shakin' your ass
Take you backstage you can drink from my glass

Vagy vegyük a No More No More-t, ahol a 'knees' (térd) és 'disease' (kórság) szavak alkotnak rímet, nem nehéz kitalálni, milyen célzattal. Ez nem sok fejlődést mutat a What I'd Say soraihoz képest, amely dalt a korai '60-as évek szinte valamennyi klubokban játszó rockbandája feldolgozta:

See the girl on the hill
If she don't do it her sister will