Az Ultimate Guitar terjedelmes interjúja Joe Perry-vel:

Mióta csak megalakultunk, a zene folyton változik. Megjelent a diszkó majd a punk, és mint amatőr zeneszakértők, mi is tisztában vagyunk a trendekkel. Mikor belülről szemléled ezeket a dolgokat, még a mi műfajunkon belül is könnyű észrevenni, milyen gyorsan válik egyik vagy másik banda népszerűvé. És mindig jönnek új trónkövetelők. Azaz odafigyelünk erre is, de mindig próbálunk ragaszkodni a saját stílusunkhoz. Időről időre előáll valaki azzal, hogy "Hé, visszatért a gitárzene", amin mi csak röhögni tudunk, ugyanis minden a dalokról szól.

Az Aerosmith-t mindig a dalai tették sikeressé.

Folyton megjelenik egy új generáció, akik ugyanazokat az akkordokat játsszák ugyanolyan gitárokkal, csak a dallam változik. Könnyű kihallani, hogy ez a banda több bluest hallgatott, az a másik meg több Bon Jovi-t. A zenei élet rendkívül bonyolult mostanság, de mi csak önmagunkra koncentrálunk és igyekszünk a legjobb Aerosmith dalokat megírni.

Vagyis szemmel tartjátok a trendeket, de kerülitek a hatásukat.

Azért mindig próbálunk újítani. Sose voltunk zenei vagy technikai sznobok, szívesen próbálgatjuk a modern cuccokat. Követjük az új hangzásokat és ha megjelenik valami új, amit még nem próbáltunk korábban, megvizsgáljuk közelebbről. Nyitottak vagyunk és mindenfélét meghallgatunk. A sok különféle stílus általában pozitívan hat ránk. Ettől még nem szeretjük kevésbé a zenei gyökereinket. Mindig bukkannak fel új bandák. Odafigyelünk rájuk, de a stúdióban az az elsődleges szempont, hogy önmagunkból hozzuk ki a legtöbbet.

Visszatekintve a Jush Push Play-re, mit gondolsz róla így tíz év után?

A lemezkészítésben szinte minden módszert kipróbáltunk már, kezdve onnan, hogy feltekered az erősítőket, a producer elindítja a szalagot és hajrá. Az első pár lemezünkre főleg olyan számokat játszottunk fel, amit a klubokban játszottunk, és új dalt csak akkor írtunk a stúdióban, ha keveselltük, amink van. A Just Push Play-féle lemezek esetében először demókat vettünk fel, aztán mindenki bement a stúdióba és egymaga feljátszotta a saját részeit.

Melyik módszer működik nálatok a legjobban?

Mi arra jöttünk rá, hogy együtt tudjuk a legjobb zenét összehozni. Rátehetsz egy képet a borítóra, adhatsz neki címet, pakolhatsz rá dalokat is. De ha az egész nem egy zenekar élő, lélegző, megharcolt, dinamikus produktuma, legyen szó akár koncertről vagy stúdióról, akkor az nem is egy zenekar.

Az új lemezen ezt a módszert választottátok?

Igen, ez volt a cél. Az elmúlt évtizedben sokat kísérleteztünk új dolgokkal, próbáltunk inspirációt szerezni ezekből. Az új lemez tíz év erőfeszítéseinek az összegzése.

Felsültetek vele néhányszor az évek során.

Hat éve már megpróbáltunk új dalokat írni Jack Douglas-szel, de kifutottunk az időből (volt az kilenc is - joeperry). A körülmények nem voltak megfelelőek, és végül ekkor született a Honkin' On Bobo. Ezt követően átestünk pár hullámvölgyön, majd egy hónapra ismét stúdióba vonultunk Brendan O' Brian-nel (2009-ben - joeperry). Minden alkalommal előhúztunk néhány régebbi lick-et, írtunk pár újat, feljátszottunk néhány számot, demókat készítettünk; de végül a Brendan-dolog sem vált be. Vagyis tényleg tíz év meg nem valósult ötleteinek összessége ez a lemez. Nem számít, hogy fizikai gondok, betegség vagy bármi más volt az akadály - ilyen az élet. A turnézást nem is említve. Most végre minden összeállt.

Ti magatok szerettetek volna ismét Jack Douglas-szel dolgozni?

Jack épp ráért, nekünk meg volt pár riffünk és dalötletünk. Érdekes folyamat volt, mert valahogy úgy csináltunk mindent, mint például a Toys In The Attic esetében. Mind összeültünk egy szobában Jack-kel és megmutattuk, mink van, a riffektől a kész dalokon át egészen a néhány hangból álló lick-ekig. De közös munkával végül összeraktuk az anyagot. Múlt nyáron lefektettük úgy húsz dal alapjait, aztán turnéra indultunk, ami igazi ajándéknak bizonyult, ugyanis talán a legjobb közönség előtt játszottunk teljes karrierünk során előbb Dél-Amerikában, majd Japánban.

Ennyi kihagyás után könnyebb volt a zenére koncentrálni, mikor visszatértetek a stúdióba?

Könnyebb volt megítélni, melyik dalon érdemes még dolgozni és melyik az, amelyik igazán jó. Ha sikerül az egész munkát és energiát 2-3 hónapba belesűríteni, azzal megidézhetjük a régi lemezek szellemét. Stúdióba vonulunk Jack-kel, lefektetjük a dalok alapjait, kidolgozzuk őket, aztán Steven és én elvégezzük az utolsó simításokat. Azzal, hogy ő befejezi a szövegeket, én feljátszom az utolsó gitársávokat, majd lezajlik a keverés, gyakorlatilag el is készül a lemez.

A Jack-kel közös munka visszahozta a Toys és Rocks lemezek szellemiségét?

Az sosem veszett el. A stúdiózásnak rengeteg oldala van. Minden attól függ, melyik oldalra szeretnél koncentrálni. Az elmúlt tíz évben annyit turnéztunk, amennyi csak tellett tőlünk. A bandának ez az igazi arca és Jack is ezt szeretné elkapni a stúdióban. Ez kemény feladat. Bárki fel tud játszani pár sávot, amiből majd összeáll egy jó kis dal, ehhez nem kell előtte három évig kihajtanod a beled a klubokban. Az igazi feladat az, hogy elkapd öt, 40 éve együtt zenélő srác közös energiáját, és ebből valami varázslatos dolog kerekedjen ki a stúdióban. Ebben igazán profi Jack.

A lemeznek ti magatok is társproducerei vagytok Jack Douglas mellett.

Így van, és tudjuk is, milyen hangzás a célunk, de időnként meg kell mutatni az anyagot valakinek, aki nem forog velünk a dolgok közepében nap mint nap, és elfogultság nélkül képes azt értékelni, vagy akár új ötleteket adni. Jack ebben is nagy segítséget tud nyújtani, ezért is biztos vagyok abban, hogy ez az a lemez, amiért érdemes volt annyit küzdenünk az elmúlt tíz évben.

A Legendary Child az album első kislemeze. Hosszú évek óta ez az első új dalotok, amit hallhatnak a rajongók. Az volt vele a cél, hogy újra bemutatkozzatok 2012-ben?

Többféle stílust ötvözünk a lemezen, ami mind jellemző az Aerosmith-re. Megvan benne a funk, a középtempós rock, a balladák és másféle zene is. Erre a dalra kissé mind jellemző. Olyasmi ez, mint egy fiatal banda első lemeze, amin konkrét hatásokat hallani. Egy zenéről tanuló diák vagy zenetörténész biztosan észreveszi ezeket: mit hallani a dalokban és mit nem, meg ilyesmi. Egy ilyen régi bandában, mint a miénk, mára nagyjából kialakult a fejünkben, mit kedvelünk és miért. Viszont egyre keményebb feladat a hangzásba is belegyúrni ezeket.

És hogy ne hangozzon egyszerű másolatnak.

Szerintem bizonyos elemeiben nagyon is jellegzetes Aerosmith dal. Valahol félúton a funkos, halfstep ritmusú számok és a dallamosak között, jól visszavezethető a korábbi dalainkra.

Szerintem benne van a Walk This Way-re jellemző groove a Legendary Child-ban?

Azt tudom, mi inspirálta ezeket a dalokat annak idején. Nagy rajongója vagyok a New Orleans-i funk bandáknak, ami alighanem hatott rám a Walk This Way megírásakor. Ugyanakkor a korai években szívesen játszottunk James Brown és Sly Stone számokat is. Ezeket vegyítettük az egyszerű blues rock hangzásunkkal, ami kissé kiemelt minket a korabeli hasonló zenekarok közül.Vagyis igen, részben megvan benne.

A Legendary Child nem került be végül a G.I. Joe Retaliation mozifilmbe is?

Konkrétan ez a dal volt a leginkább kidolgozva, mikor stúdiózni kezdtünk. Ekkor alakult úgy, hogy esélyünk nyílt bekerülni a G.I. Joe filmbe. Szükségük volt a kész dalra, mielőtt rábólinthattak volna. Sok emberrel beszélgettem egy esetleges filmes Aerosmith betétdal lehetőségéről. Mikor lejátszottam nekik a vokál nélküli demót, így reagáltak: "Oké, ez jól hangzik. De hol a többi?" Így hát irány a stúdió, ahol Steven egy hétvége leforgása alatt befejezte a számot, ami nagyon jól szólt. Vagyis a film és a dal nagyjából kéz a kézben készült el.

Tehát az első kislemez egyben a G.I. Joe betétdala is lett.

Mindig is ezt akartuk kiadni elsőnek, egyszerűen a fenti dolgok miatt - jól bemutatja a zenekart. Végül úgy alakult, hogy passzolt a filmbe is, amivel két legyet ütöttünk egy csapásra. Mire kiderült, hogy a filmet elhalasztják, már késő lett volna mást választani, nem is tettük. Szerintem nagyszerű első kislemez. Hiba lett volna egy balladát kiadni elsőre, de egy keményebb számot is, ha őszinte akarok lenni. Ráadásul élőben is remekül szól.

Gyakran gondoltok arra, hogyan hangzik majd egy dal élőben?

Elég sokat töprentünk ezen a tavalyi turnén, nem csak azon, hogyan szólnak majd élőben, hanem hogyan adjuk majd őket elő és sikerül-e beépíteni őket a műsorba. A '70-es években meg aztán még fontosabb szempont volt, mert erről szólt minden. Vagy nyomtad a dalt élőben, vagy ha mákod volt, játszotta a rádió. Nem volt internet, letöltés, mp3. Reklámok? Ugyan már, semmi ilyesmi. Szerepeltek ugyan dalok a filmekben, de a mi stílusunknak esélye sem volt erre. Vagyis eléggé beszűkültek a lehetőségeink. A koncertezés nagyon fontos volt, és ez ma sem változott. Tehát igen, gondoltunk erre.

Élőben is játsszátok a Legendary Child-ot?

Igen, és határozottan jól fogadta a közönség. Játszunk még egy új dalt, aminek Oh Yeah a címe. Azzal egy másik oldalunkat mutatjuk meg, egy igazi régivágású rocker. Elképzelhető, hogy bővül még ez a sor a megjelenés előtt.

Korábban említetted a titeket ért funk hatásokat. A Music From Another Dimension-re feldolgoztátok a Shakey Ground-ot is.

Azt nagyon élveztük. Évek óta meg akartuk már csinálni. Van egy rövid listánk olyan dalokról, amit egyszer mindenképp fel akarunk dolgozni. Ez is köztük volt, és mikor szóba került, hogy csináljunk egy feldolgozást, rögtön adta magát. Tényleg élvezetes volt.

Ha már szóba kerültek a feldolgozások, a Honkin' On Bobo lemez csak ezeket tartalmaz, leszámítva a The Grind-ot. Hogyan választottátok ki a dalokat?

Egy részük afféle blues rock vagy rock blues dal, amiket mind imádtunk, plusz elővettük pár személyes kedvencünket is, ennyi az egész. Eredetileg új dalokat terveztünk, de mint már mondtam, kifutottunk az időből, és nem maradt időnk befejezni egy teljesen új stúdiólemezt. Jack segítségével ez tűnt az egyetlen logikus lépésnek, mert egyébként is régóta terveztünk már egy ilyen lemezt.

Hallgatsz olyan régi blues zenészeket, mint Sonny Boy Williamson és Joe Williams?

Persze, úgy értem, bármerre is járok, mindig van nálam legalább egy Muddy Waters vagy Chuck Berry lemez. Erre mérget vehetsz. Szükségem van rá, hogy mindig kéznél legyenek. Igazi mérföldkövek a zenében, jó kiindulópontok ahhoz, hogy visszaássunk, mi is hatott a zenéjükre. Én magam alaposan utánajártam a dolognak, és igyekszem hasznát venni.

Említetted, hogy az élet közbeszólt a Honkin' On Bobo felvételekor. Steven Tyler szerződése az American Idol-lal befolyásolta az új lemez elkészítését?

Az egész banda L.A.-be utazott, míg a műsort forgatta, így amint befejezte a felvételeket, rögtön átjött hozzánk a stúdióba. Csak két napot forgatott az Idol-lal hetente, így a fennmaradó időben a lemezen dolgoztunk. Bár szoros volt az időbeosztás, nem estünk ki a ritmusból, és kellően ki tudtuk dolgozni a dalokat, mielőtt turnéra indultunk. Jelenleg már a master-eket hallgatjuk, minden készen áll a megjelenésre. Ezt kicsit későbbre halasztottuk, hogy megfelelően felkészülhessünk rá. Rájöttünk, hogy egy teljesen új generációnyi rajongó vár ránk odakint, valamint olyan emberek, akik korábban még sosem láttak minket élőben. Három éve nem turnéztunk az Államokban, ami nagyon hosszú idő. Rengeteg energia van ebben a lemezben. Az elmúlt időszakban aránytalanul sok vita zajlott le köztünk, de alighanem ennek az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Más projektekkel is foglalkoztatok az elmúlt idõszakban?

Elég kevéssel, én például az Amnesty International lemezzel és még néhány dologgal, Steven pedig tévézett. Mostanában az Aerosmith tart minket izgalomban. Érezni, ahányszor csak színpadra lépünk.

2009-ben egy szólólemezt is kiadtál Have Guitar, Will Travel címmel.

Nagyjából az összes szólódalomat - na jó, nem mindet, de kétharmadát biztos - elõször a zenekarnak mutattam meg, de õk leszavazták. Ami a maradékot illeti, néha szeretek eljátszadozni egy-egy ötlettel anélkül, hogy folyton mások véleményét kelljen kikérnem róla. Általában felmegyek az emeletre, és megmutatom a feleségemnek meg a srácoknak. (nevet) Ha pedig lent vannak velem a stúdióban, szintén kapok tõlük visszajelzést. Szükségem is van rájuk, mert folyamatosan dõlnek belõlem az ötletek.

Vagyis a szólólemezre fel nem használt Aerosmith dalok kerültek fel?

A '80-as, '90-es években teljes erõbedobással azon dolgoztunk, hogy az Aerosmith visszakerüljön a csúcsra és ott is tudjuk tartani. Akkoriban nem volt idõm mással foglalkozni. De a két szólólemez idején úgy alakultak a zenekar dolgai, hogy szabadon válogathattam a különféle ötletek között. Szerintem ez a legideálisabb helyzet. Nagyon hajtottam magam, hogy megjelenjenek, korábban ugyanis úgy gondoltam, a legokosabb a stúdióban hagyni ezeket a dalokat, aztán egyszer majd kiadjuk õket. De aztán rájöttem, hogy olyan mértékben gyûlnek fel, hogy érdemesebb hozzájuk nyúlni. Az elmúlt tíz évben egyre termékenyebb lettem. L.A.-ben például fél év alatt több dalt írtam, mint a megelõzõ két évben összesen.

Vártad már, hogy ismét új Aerosmith dalokon dolgozhass?

Nem csak a dalszerzést vártam, hanem azt is, hogy sok tehetséges zenésszel találkozzam, például filmes komponistákkal. Míg Bostonban éltem, esélyem sem volt mozifilmekben közremûködni. Kreatív idõszak volt, ráadásul a hotelnek, ahol laktunk, volt is egy saját stúdiója.

A Sunset Marquis hotel?

Igen, volt egy stúdiójuk, ráadásul a szobámban egy Pro Tools egységet is felállítottak. Sorra jöttek az ötletek, nagyon élveztem a dolgot.

Tervezel még szólólemezt?

Egyelõre egy Best Of kiadványt, talán jövõre. A legfõbb célom jelenleg, hogy végre megjelenjen a saját önéletrajzom. Most kezd összeállni a fejemben az anyag, már csak idõre van szükségem, hogy leüljek és megírhassam. El fog tartani egy darabig. Remek ötleteim vannak arra is, hogyan dobhatnám fel néhány direkt hozzá megírt dallal. A legújabb technológia már ezt is lehetõvé teszi, szinte havonta nyílnak új lehetõségek a multimédia terén. Például videókat pakolhatunk a dalok mellé, és tényleg elképesztõ, mik vannak még, nagyon izgalmas ez az egész.

Mirõl szól majd a könyved?

Több témakörbõl áll majd. Reményeim szerint olyan hitelesen mutatja majd be a dolgokat a saját szemszögembõl, amennyire csak lehetséges. Vagy 40 életrajzot és önéletrajzot elolvastam már: bizonyos elemek tetszettek, míg mások nem; igyekszem az elõzõkbõl meríteni majd. Az biztos, hogy nem fogom újra az ismert dolgokat megismételni. A Walk This Way alig tíz évet mutat be részletesen a karrierünkbõl, pedig ez egy 40 éves zenekar, és számtalan történet vár még bemutatásra.

Az Aerosmith sztorija akár több könyvet is meg tudna tölteni.

Több szempontból szeretném megvizsgálni a kérdést. Még nem vagyok biztos benne, melyik is lenne a legmegfelelõbb számomra. Sok idõbe telt kiválasztani, kivel tudnám a legjobban megírni. Lesznek technikai részletek is, de nem túl sok, mert nyilván kevés embert érdekel, milyen mikrofon passzol ehhez az erõsítõhöz meg hasonlók. De teljesen nem fogom kihagyni, mert ezt hiányoltam a hasonló könyvekbõl. Szerintem az a legfontosabb, hogy betartsam az idõrendet, mert a zene fontos dolog az emberek életében, és mikor rátérsz egy bizonyos dalra, fontos, hogy el tudják helyezni idõben, mikor hallották elõször. Így kiderül, mit jelent a dal nekem és mit jelent nekik.

Sokakat köt emlék ahhoz, mikor hallottak elõször Aerosmith dalokat.

Korábban is említettem már interjúkban, hogy például mikor a Mama Kin-t játsszuk, szeretem felidézni, hol voltunk, mikor megírtuk, próbáltuk vagy épp feljátszottuk. Sok szempontból én magam is rajongóként közelítem meg a dolgot, hiszen az is vagyok. Szívbõl fog szólni, õszinte lesz, és annyira valósághû, amennyire csak tõlem telik. Egy részérõl már világos elképzeléseim vannak, a többi pedig olyan lesz, mint egyfajta utazás, felfedezés. Igyekszem nem kifelejteni semmit.

Beszéltél korábban a technológiai újdonságokról. Kifejtenéd kissé részletesebben, milyen hangzást és gitártechnikát használtál az új dalokban?

Bizonyos tekintetben ugyanazt, mint a legelsõ lemezen. Az elsõ két albumnál még szinte amatõrök voltunk, menet közben tanultunk meg mindent. Elõször kitalálom, mire van szükség az adott számhoz, aztán pedig igyekszem olyan messzire elmenni, amennyire csak lehetséges. Néhány mostanában használt gitárom a lemezen is megszólal. De a lényeg, hogy melyik szól a legjobban az adott dalban. Szerepet kaptak új és öreg gitárok egyaránt. Összeismerkedtem egy kaliforniai gitárkészítõvel, aki szó szerint múlt héten készített nekem egy hangszert, aztán behozta a stúdióba. Én pedig bedugtam és azon játszottam tovább, annyira jól szólt.

Mindent kész vagy kipróbálni a jobb hangzás érdekében?

Mint mondtam, nem vagyok sznob ilyen téren, a célom a lehetõ legjobb megszólalás. Sikerült néhány igazán érdekes hangot előcsalnom ezen a lemezen, amire nagyon büszke vagyok. Az járt a fejemben, hol tudom a legjobb hangzást elérni? A válasz pedig az otthoni stúdióm, ott ugyanis könnyen elengedem magam, és külsõ nyomás nélkül tudok játszani.

Mit gondolsz, fejlõdsz azon a téren, hogy megtaláld az adott dalhoz legmegfelelõbb gitárhangzást?

Nos, kezdetnek legalábbis megteszi, de minden az idõ függvénye. Brad folyamatosan játszott az Experience Hendrix turnén, így sikerült finomra hangolnia a hangzását. Én a szólólemezeimmel szereztem tapasztalatot. Az elmúlt években turnéztam is kicsit a Project-tel. Aztán ott van még az Amnesty International dolog és felléptem pár koncerten is, ami mind beépül a játékodba. Mikor stúdióba vonulsz, igen, szélesedik a repertoárod.

Elõfordult, hogy megalkottál egy hangzást az adott dalhoz, de végül kiderült, hogy nem passzol?

Megesik, hogy valami nem mûködik, ilyenkor kell elkezdeni kísérletezni. Olyasmik járnak ilyenkor a fejedben, hogy "Oké, ez ott mûködött, most próbáljuk meg itt is." De végül úgyis arra jutsz, hogy minden dal más és más. Előfordul, hogy azzal a határozott céllal érkezek meg a stúdióba, hogy ragaszkodok egy elképzelésemhez és fél óra alatt feljátszom az egészet, de aztán kiderül, hogy egyszerűen rosszul szól az egész. De ez is a móka része, próbálni kell tartani a tempót és inspirációt szerezni, nem pedig elgörcsölni az egészet.

Az otthoni stúdiódban is rögzítesz gitárokat?

Előfordult néhány esetben, de Jack szeret otthonos hangulatot teremteni a zenekar számára és levenni a vállunkról a nyomást. Ezért imádunk vele dolgozni. A stúdió éjjel nappal a rendelkezésünkre állt, mi döntöttük el, mikor a legalkalmasabb. Van, hogy éjjel kettõkor indulok be és érzek rá egy bizonyos dalra. De ha mégsem jön össze, akkor megpróbálunk egy másikat.

Van olyan gitár, amit különösen gyakran használsz a lemezen?

A Honkin' On Bobo-n egy Epiphone Casino modell volt ilyen, szinte végig azt használtam. Persze néhol felbukkant még egy-egy Strat vagy Les Paul is. Ami a mostani lemezt illeti, sikerült hozzájutnom egy Epiphone 175-höz. Ez valójában egy rövidnyakú Gibson a '60-as évekbõl, mini hangszedõkkel. Abban aztán van kakaó. Az alap sávokat ezzel játszottam fel. Remekül bevált. Amit még gyakran elõvettem, az egy 57-es V-nyakú Strat volt. Csodás egy gitár, sokat használtam, fõleg a szólóknál.

Mi a helyzet az erõsítõkkel?

Egy három hangszórós '50-es évekbeli Bandmaster-t vetettem be, ami elég ritka darab. Ez volt a fõszereplõ. Általában egy Vox-ot állítottam mellé vagy valamit, amit éppen hoztak nekünk. Ez lehetett Allesandro, de a Budda alkalmazottjaitól is kaptunk pár remek kombót. Nagyjából ennyi, de a Bandmaster állt a középpontban.

Említetted, hogy nem vagy technikai sznob, vagyis alighanem digitálisan rögzítettél.

Hiba lenne figyelmen kívül hagyni a digitális technika nyújtotta szabadságot. Mi egy újfajta rendszert használtunk, aminek Clasp a neve. Ennek az a lényege, hogy folyamatosan rögzít egy 24 sávos szalagra, ami valós idõben átkerül a Pro Tools-ba. Így oldottuk meg a dolgot.

Szerinted fejlõdik a digitális technika?

Én úgy gondolom, a Pro Tools mára képes reprodukálni, amit feljátszol. De azt sem lehet vitatni, hogy a szalag természetes hangzását nem tudja lemásolni. Óvatosan kell megválasztani, mit szeretnél elérni. A szalag fontos elem az egészben, de ha egy elemet lecserélsz, talán még meg sem hallod a végeredményen. A jó hangzás apróságok összessége. Függ a megfelelõ mikrofon megválasztásától, attól, hová helyezed azt el, és minden mástól, ami közted és a vezérlõpult között van. Az új technológia tehát remek dolog, nagyban megkönnyíti a vágást, az összefűzést és a hasonló dolgokat. Nem kell ötkilós szalagokat emelgetned, nem kell állandóan a lejátszófejet tisztítani. A komputernek is megvannak persze a maga nyavalyái, például a fagyások. Imádkozni kell, hogy nem felejtettek el menteni.

Régóta nyilatkozod, hogy a Rocks-on nyújtott játékodra vagy a legbüszkébb. A munkabírásod egészen lenyûgözõ a szólólemezekkel és egyebekkel. Hogyan jellemzéd a játékodat a Music From Another Dimension-ön?

Néhány dal esetében nyilván az jut eszembe, hogy ez a legjobb lemez, amit valaha csináltunk, és én is a legjobbamat nyújtom. Szerintem vannak nagyon ihletett pillanatai a lemeznek. Ahogy te is mondtad, sok lemezen dolgoztam már, és van egy bevált módszerem, ami mûködik. De vannak pillanatok, mikor csak állsz és azon tűnődsz: "Fogalmam sincs, ez mi volt és honnan jött elõ belõlem." Biztos vagyok benne, hogy ezen a lemezen is megtörtént velem néhányszor. Nehéz lenne konkrét példát mondani, míg nem hallottad a lemezt. De a Can't Compare szólója az egyik saját lemezemen pont ilyen.

Mesélnél arról, hogyan közelíted meg a gitárszólózást?

Őszintén hiszek abban, hogy a szólózásban és a dalszerzésben kísérletezned kell. Minél többet variálsz egy szólón, annál inkább kiölöd belőle a kreativitást. Minél inkább el tudsz szakadni a valóságtól, és hagyod, hogy a szíved vezesse a kezed az agyad helyett, annál jobb úton jársz.

Ezt tetted a Can't Compare szólójánál is?

Minden elõ volt készítve a gitárszóló felvételéhez, amit korábban megbeszéltünk - ott állt egy eredeti Mary Kaye gitár és egy erõsítõ, amivel korábban használták már együtt, de mi magunk még nem próbáltuk ki. Odaszóltam a hangmérnökömnek, Paul Caruso-nak, aki azóta már sajnos távozott közülünk, hogy: "Indítsd a felvételt, lássuk, hogy szól." Megnyomta a gombot, én pedig játszani kezdtem egészen addig, míg le nem járt a szalag, aztán odaszóltam: "Remélem, ezt felvetted." Mire ő: "Tudod, hogy mindent felveszek." Úgy éreztem, nem tudnék ennél jobban játszani, így meg sem próbáltam. Olyan pillanat volt, mikor egyik hang jön a másik után, és egyszerűen kifejezik azt, amit érzek. A mai napig hallgatom, és nem tudom, honnan jött elõ belõlem. És most nem egy pattogó, virtuóz szólóról beszélünk. Nagyon szellõs darab, és épp ezek a hangok közti szünetek adják meg az igazi varázsát. Könnyű meghallani - minden apró kis érzetet egy újabb követ, és valahogy olyan összhangban van az egész, amit képtelenség elõre megtervezni.

Az olyan dalok, mint a Walk This Way, a Mama Kin vagy a Sweet Emotion olyan Aerosmith klasszikusokká váltak, amiket a mai napig játszotok élőben. Mi gondolsz, az új lemezen is vannak olyan dalok, amik idővel eljuthatnak erre a szintre?

Erre kell gondolnom, ugyanis az említett dalokat ugyanúgy közösen írtuk meg, mint az újakat. Brad és én is játszunk szólót és ritmust egyaránt. Igazi csapatmunka eredménye, amivel szerintem magasabb szintre emeltük a zenekart. Az alapján, amit másoktól hallottam - itt most rockerekről és hozzád hasonló, rockzenét kedvelő emberekről beszélek -, a lemez nagy részére ez a jellemző. Három-négy olyan dalunk van, amit szinte a teljes banda szerzőként jegyez, ugyanis szó szerint együtt írtuk meg őket. Az egyik dalt Steven énekli ugyan, de én írtam az egészet; szöveget, zenét egyaránt. Próbáltuk a legtöbbet kihozni magunkból. De jó érzés volt, mert közösen alkottuk meg.

Külső dalszerzőkkel is dolgoztatok: Jim Vallance a Legendary Child-ban, Desmond Child az Another Last Goodbye-ban, míg Diane Warren a We All Fall Down-ban működik közre.

Vannak ugyan külső szerzők, de ők főként csak az adott dal kereteit alkották meg. Mindent, ami igazi karakter ad a számnak, másképp csináltunk, mint korábban. Régen az volt a jellemző, hogy egészen a végső fázisig együttműködtünk a külső szerzőkkel. A Legendary Child nyitóriffjét 20 éve írtam meg. Eredetileg egy másik dalban szólal meg, de annyira beleszerettünk, hogy máshová is be akartuk építeni. Mikor aztán betettük a másik dalt, rájöttünk, hogy "Hé, egy pillanat. Ez a Legendary Child riffje." Aztán benne hagytuk.

Ez úgy hangzik, mintha csak a régi Aerosmith-t hallanám.

Kissé eltér a megszokottól, de az alapvető dallam és felépítés megmaradt. Azért hagytuk végül benne, mert helyesnek éreztük és jól szólt. Próbáltunk szabadon gondolkodni. Nem azzal foglalkoztuk, hogy "Óh, basszus, ezt nem szabad. Egy riffet nem használhatsz fel többször." Szerintem ez több dalnak is előnyére vált. Tom is írt néhányat a lemezre, egyet egyenesen ő énekel közülük, de közös dalt is jegyez Steven-nel (Lover A Lot). Szerintem azok, akik folyamatosan régi stílusú lemezeket követelnek tőlünk, ezúttal elégedettek lesznek.

Vagyis sikerült teljes mértékben megidézni a Toys vagy a Rocks lemezek esszenciáját?

Az lehetetlen feladat. Azokat a lemezeket többek közt a koruk teszi azzá, amik. Sose lesz még egy Walk This Way. Olyan dalt írhatsz persze, amiben megvan ugyanaz a funk, a riffek megfelelő ritmusa, a remek dallam és a többi. De ettől még nem lesz belőle Walk This Way, legalábbis vagy 40 évig. (nevet) Ettől még működhet. Szerintem most sok ilyen dalunk van. Nem is emlékszem, mikor élveztem utoljára lemezt a készültségnek ebben a fázisában. Rendszerint eddigre már annyira lefáraszt a dalszerzés, a felvételek és a keverés meg a többi - vágás, masterelés -, hogy a hátam közepére kívánom az egészet. Ezúttal viszont képes vagyok végighallgatni az albumot. Nálam ez már jelent valamit.

Ma este koncerteztek? Ideges vagy még fellépés előtt?

Igen, épp úton vagyunk Albany-be. Nem igazán. Izgatott legalábbis nem vagyok egész addig a pillanatig, míg bele nem csapok a húrokba. Előtte ott egy órányi készülődés, amikor mintha semmire sem lenne elég időm. Nagyon pedáns vagyok ilyen téren, szeretek mindent a kezem ügyében tudni a koncerten, hogy aztán elengedhessem magam. De ezt leszámítva más dolgok sokkal idegesítőbbek tudnak lenni. Úgy értem, sokat agyalok azon, hogyan tudnánk egy-egy dalt még jobban előadni; felvételeket nézek vissza, amit egyébként baromira utálok. Púp a hátamon, de tudom, hogy segít, ezért megcsinálom. Így hát elég sokat foglalkozom ezzel is, meg odafigyelek, hogy milyen munkát végez a hangmérnök a beállás alatt. Adok a feleségem, Billie véleményére is, ő ugyanis mindig nyíltan megmondja a véleményét, akár szarnak tart, akár jónak. Ott szokott ülni a keverőpultnál. Eléggé hasonló az ízlésünk, így komolyan veszem, ha kritizálja az egyik Strat hangzását vagy ilyesmi. Én amúgy sem veszek észre ilyesmiket odafent. Ez az egyetlen dolog, amin tudok idegeskedni, a dalok megszólalása. Ha én elégedett vagyok a hangzással, akkor remélhetőleg a nézők sem távoznak csalódottan.

Melyik dallal nyitjátok a koncertet?