Steven Tyler és Joe Perry Londonban tartott sajtótájékoztatót hétfő este, ahol hat dalt mutattak be az újságíróknak a Music From Another Dimension lemezről, majd néhány kérdésre is válaszoltak, íme:

Emlékeztek még arra, hogy 36 éve ezen a napon léptetek fel először Londonban?

Steven Tyler: Itt, ezen a színpadon?

Nem, a Hammersmith-ben.

ST: Óh, úgy érted az Aerosmith Odeonban! (nevet) Igen, jól emlékszem rá.

11 éve adtatok ki legutóbb stúdiólemezt, igaz? És csak nemrégiben vonultatok együtt stúdióba, hogy elkészítsétek a dalokat, nem pedig 11 év munkája van benne, jól mondom?

ST: Ráhibáztál, tényleg nem tartott 11 évig - ennyi idő volt felkészülni. (nevet)

Mi a helyzet az új dalokkal élőben? Megesik, hogy egyszerűen nem szólnak jól koncerten, de ti azt mondtátok korábban, nagy sikerük volt.

Joe Perry: Nos, nem nagy dolog, ha csend fogad egy-egy dalt. Néha mikor új dalt játszunk, előre számítunk erre, mert a közönség inkább a Mama Kint vagy ilyesmit hallana szívesebben. Ezúttal viszont jók voltak a reakciók. Jó érzés látni és hallani, mikor ez történik.

Többször vált stílust a lemez - nem csoda, hisz 70 perces -, de nem vitás egy pillanatra sem, hogy az Aerosmith-t halljuk. Teszteltétek a stúdióban, melyik szám milyen reakciót vált ki?

ST: A régi producerünkkel, Jack Douglas-szel bútoroztunk össze a Bostoni stúdiónkban. Összeültünk egy szobában és nekiálltunk kitárgyalni az ötleteket, mi állna jól a bandának.

JP: Nagyjából 20-25 dalkezdeményből indultunk ki, amik közt nyilván voltak korábbról megmaradt anyagok és új ötletek is, aztán nekiláttunk kidolgozni őket. Ahogy haladtunk előre, bizonyos darabok kihullottak, mások előtérbe kerültek, és végül az igazán jókkal folytattuk a munkát. Ki akartuk használni a rendelkezésünkre álló keretet. Először 10, majd 12 dalban gondolkodtunk, de aztán arra jutottunk: "ugyan már, eltelt tíz év, talán jobb lenne többet is kiadni."

Mesélnél kicsit erről a Freedom Fighter című számról? Kinek adnád oda inkább, Mitt Romney-nak vagy Barack Obamának?

JP: Szerintem különlegesség, hogy felkerült a lemezre, mert a témája kissé elüt a szokványos dalainktól. Általában igyekszünk elterelni az emberek figyelmét a problémáikról. Egy Facebook-on megismert történet ihletett meg, ami egy fickóról szólt, aki egy háborús bűnös után nyomozott. Nagyon tisztelem ezeket az embereket, akik odamennek és életük kockáztatásával próbálják elhozni nekünk az igazságot. Nem egyszerűen a CNN vagy a Fox News meg ezek a nagy társaságok, hanem azok a tudósítók, akik információt szereznek nekünk és ránk bízzák ennek megítélését. Őket tartom én szabadságharcosnak. Kamerával, tollal és tintával, mikrofonnal felszerelkezve mennek oda és együtt halnak meg a katonákkal. Egyik reggel elolvastam ezt a történetet, aztán megírtam a szöveget, bementem a stúdióba és a nap végére kész volt a dal. Úgy éreztem, hajt valami előre: ki kellett adnom magamból ezeket a dolgokat, méghozzá még a választások előtt.

Visszagondolva a két évnyi American Idol szereplésre, mit tanultál belőle és milyen hatással volt rád egy efféle show zeneileg?

ST: Azt tanultam belőle, hogy ne vedd komolyan, ne dőlj be neki, ne vágj vissza, mert mindez csak televízió! Egy remek médium, egy új, vad hadszíntér. Mikor elvállaltam, még fogalmam sem volt, mekkora szabású műsor ez - dollármilliókat költenek rá. És élveztem, ahogy J-Lo és Randy mellett ülhetek, ugyanakkor egészen más, mint az Aerosmith. A második évad után közöltem velük: "Vagy megadjátok az összeget, amit kérek, vagy fogom magam és visszamegyek a srácokhoz, akik négy éve várnak rám." Nagy szerencsém volt, hogy sikerült az egész bandát odarepíteni L.A.-be. Jack is átjött, újra tudtunk venni pár dalt, varázslatos időszak volt.

Carrie Underwood is énekel a lemezen, hogy jött ez össze? Mesélnétek arról, kik szerepelnek még a lemezen és hogyan sikerült rávenni őket?

ST: Rögtön az első nap írtunk egy country / western dalt, méghozzá igen vastagon country-t és westernt. Mikor elkészült a szöveg, szinte álomszerűnek tűnt. Hallottam, hogy Carrie is a városban van, ezért felhívtam, de ő közölte, hogy reggel elutazik. Megkérdeztem, átjönne-e aznap este és megtette. Így aztán afféle bónuszként bekerült a dalba. Annyi dolog megeshet az emberrel, mikor L.A. utcáin sétálgat, egész más élmény, mint Bostonban. Például néhány igen jó zenész és színész barátunk is ott lakik.

Épp abban a hotelben laktunk, ahol Julian is megszállt, én meg egyik reggel, zuhanyozás közben, tudva, hogy ő is ott van, rázendítettem a nyitott ablak mellett, hogy: "Juliaaaaaaan!" Hirtelen meghallottam a hangját: "Steven?!" Így aztán átjött a stúdióba és beszállt a nyitódalba énekelni, később pedig Joe hívta meg Johnny Depp-et...

JP: ...igazság szerint csak egy gitárra lett volna szükségem. Egy csomó cuccunk Bostonban maradt, neki viszont hatalmas gyűjteménye van, ráadásul remek zenész is, így aztán leugrott néhányszor a stúdióba. Megkérdeztem, kölcsönadna-e néhány hangszert. Elhozta őket, mi pedig épp a Freedom Fighter-en dolgoztunk, és mire végeztünk, ott volt hajnali két óra, de még hátra voltak a háttérvokálok. Ezeknél az a szokás, hogy az csinálja meg őket, aki még bent van a stúdióban. Mivel ő pont ott volt pár haverjával, úgy alakult, hogy felénekelt néhány "oh yeah-t" és hasonlót.

A deluxe kiadáson viszont tényleg komoly szerepet kap: rajta van a DVD-n a közös fellépésünk, ahol nagyszerűen játszott.

Fiatal kölykökként kezdétetek a rock n' rollt, most pedig nagyszülők vagytok - mennyit változott a nézőpont az évek során?

ST: Óh Istenem, a mai napig imádnám, ha egy őrült tinédzser lehetnék a színpadon, na meg olyan fickós, mint... érted, mire gondolok?

JP: Nem is tudom, ahogy körbenézek, a mai napig ugyanaz az öt srác ül ugyanabban a szobában, és ugyanazt a rock n' rollt játssza, mint 22 évesen. Mikor elkezdtük, a közönségünk egyidős volt velünk. Most pedig végignézek a tömegen, és az emberek magukkal hozzák a gyerekeiket, akik aztán a saját gyerekeiket, és azok is a sajátjaikat, mi pedig még mindig ugyanaz az időtlen zenét játsszuk nekik. Azt nem tudom, meddig fognak még hallgatni bennünket - szerintem lassan véget ér egy korszak a zenében. De ahogy fellépünk a színpadra, valahogy megáll az idő. Imádjuk ezt csinálni, és szerintem a közönség is, hiszen még mindig kíváncsiak ránk.

Ti új lemezt adtok ki, a Rolling Stones pedig idén 50 éves. Úgy tűnik, nagy igény van manapság az idősödő rocksztárokra. Most, hogy újra itt vagytok, milyen változásokat éreztek a zeneiparban? Szerintetek a fiatal generáció megkapja ma ugyanazokat a lehetőségeket, mint ti egykor? Elérhet egy új banda hasonló hosszúságú karriert?

JP: Mint már mondtam, szerintem lassan véget ér egy korszak. Gyakran járok rockkoncertre és látom, ahogy a bandák népszerűsítik ezt a stílust, de szerintem változóban vannak a zenehallgatási szokások. Az emberek kiragadnak dalokat a lemezről. Nem tudom, sokáig lesz-e még igény arra, hogy valaki két és fél órát játsszon a színpadon. Egyre gyakrabbak a fesztivál jellegű koncertek, ahol 4-5 banda is fellép. Persze ott vannak az úgynevezett klasszikus rockzenekarok, akik kitartanak, de fogalmam sincs, hogy mondjuk a The Black Keys-re lesz-e igény tíz év múlva is.

Együtt ünneplitek Mick-kel és Keith-szel az évfordulót?

ST: Naná, ott leszünk.

Az Aerosmith-ről az utóbbi években csak azt lehetett hallani a médiában, hogy vitáznak, majdnem feloszlottak, és marakodnak az American Idol miatt. Igaz, hogy kis híján szétmentetek és ha igen, hogyan sikerült ezt helyrehozni?

ST: Muszáj jelen lennünk valamivel a sajtóban!

JP: Érdekes volt látni, hogyan tálalja a média a nyilatkozatainkat. Elég bosszantó volt azt olvasni lépten-nyomon, hogy nem jövünk ki egymással, miközben már rég a stúdióban dolgoztunk a dalokon. Mikor azt írták, új énekest keresünk, én épp a Happy Birthday-t énekeltem Steven-nek az American Idol-ban. És nem is volt rossz. Persze legalább benntartott minket az újságokban és még a nevünket is sikerült helyesen írni... csodálatos.

Tehát nem volt igaz, hogy Lenny Kravitz-cel próbáltok és hasonlók?

JP: Nem, nem. Bár lehet, hogy a többieknek tetszett az ötlet!

Olvastam egy véleményt Joey Kramer-től, aki szerint az egyetlen dolog, ami valaha véget vethet az Aerosmith-nek, az csak egy haláleset lehet. 1970 óta nem változott a banda felállása - szerintetek hogyan sikerül rendre túljutni minden olyan bukkanón, ami más bandákat már rég kicsinált volna?

ST: Mindig is elkötelezettek voltunk egymásért. Már a Brit Invázió előtt játszottunk különféle bandákban, egyszerűen az Aerosmith bizonyult a legkényelmesebbnek. Itt tudtuk megvalósítani az elképzeléseinket, egy saját rock n' roll márkát. Szóba sem került köztünk a befejezés, ki akarunk tartani a végsőkig, bármit is jelentsen ez. Sokan leszarozták a legutóbbi lemezt, de mégis, mikor színpadra lépünk, valami varázslatos történik. Nehéz elmagyarázni anélkül, hogy nyálasnak hangozzon, de egyszerűen kibaszott csoda, amit hallasz. Vannak új dalaink, amik nem egész egy éve születtek, és csak két hónapja fejeztem be az utolsó dalszöveget. Bebizonyítottuk, hogy még mindig képesek vagyunk rá és nagyon élveztük.

Terveztek brit koncerteket a közeljövőben?

JP: Talán jövőre. Tárgyalunk egy világturnéról.

Tényleg szeretkeztél már liftben, és milyen érzés volt: felemelkedtél vagy inkább lefelé?

ST: Ez komoly?! Pont most?! Nos, olyan érzés volt, hogy fel és le, fel és le, fel és le, majd oldalra, mikor kinyílt a hallban a liftajtó...

Ha a lemezeitek gyönyörű nők lennének, melyik lenne a kedvenced és miért?

ST: (nevet) Pump és Get A Grip.