Az Ultimate Classic Rock beszélgetése Tom Hamilton-nal:

Tom, köszönet az interjúért, szerintünk remekül sikerült az Aerosmith visszatérése, ez az egyik legjobb lemezetek.

Köszönöm. Mostanában kezdenek szállingózni felénk az első visszajelzések. Egy rakás interjút adtunk a megjelenés előtt és ilyenkor persze próbálja az ember a másik fél kérdéseiből leszűrni, mit gondol a lemezről. Az üzenetek íróinak többsége hasonló véleményen van, mint ti, remélem, mindenki elégedett lesz.

Köztudott, hogy régóta el akartad már készíteni ezt az albumot, különösen azért, mert hosszú idő telt el a legutóbbi megjelenése óta. Most, hogy végre megjelenik, és nyáron elő is adtatok néhány új dalt élőben, mi a véleményed a korongról?

Az a lényeg, hogy megcsináltuk, hisz van egy lemezünk 15 új dallal, ráadásul egy másik változatán egyenesen 19 van, én pedig szeretek visszagondolni arra, milyennek képzeltem ezt a pillanatot az utóbbi években és hogyan tervezgettem a saját szerepem az elkészítésében.

A fejemben összeállt egyfajta bakancslista arról, mit szeretnék még elérni a jövőben. Persze szó nincs arról, hogy elértünk volna az út végére, de hosszú ideje ballagunk már rajta, én pedig baromira szerettem volna olyan nyomot hagyni ezen a lemezen, amire büszke lehetek majd. Meg akartam mutatni az embereknek, hogy nem egyszerűen egy magas srác vagyok a háttérben, nyakamban egy négyhúrossal, hanem igenis vannak még olyan dolgok, amik korábban nem derültek ki rólam. Vagyis igen, hajtós évek voltak. Nagy volt a nyomás. Most pedig itt állunk közvetlenül a megjelenés előtt, ami csodás érzés.

Említetted, hogy a lehető legnagyobb szerepet szántad magadnak ezen a lemezen, és ha megnézzük, valóban most jegyzed a legtöbb dalt egy lemezen a Draw The Line óta. Nyilván mindig is része voltál az Aerosmith zenéjének, de fűz valami különleges viszony is azokhoz a dalokhoz, melyeket segítettél megírni?

Nos, két dal teljes egészében az én munkám eredménye. Az egyiknek Tell Me a címe, és jó ideje felvettem már demóként a saját vokálommal. Mindig úgy tartottam, szuper lenne hallani egy Steven Tyler kaliberű énekes előadásában. Egyfajta jutalom, elismerés számomra. Aznap, mikor Steven felénekelte, a hazaúton az eszembe villant: "Ó Istenem, bármi is lesz a dal vagy a lemez jövője, végre átléptem egy szintet és elismerték a munkámat!" Kiderült, hogy egy remek énekes igenis jó dallá tudta formálni. Vagyis fantasztikus érzést jelentett a dolog, most pedig kíváncsian várom, a nagyközönség hogyan vélekedik majd róla. A deluxe kiadáson pedig szerepel egy Up On The Mountain című dal, amit én magam énekelek. Azzal már tényleg sikerült kihozni magamból a maximumot.

Viszont ami a lemez nagy részét illeti, az közös munka eredménye. Felállítottunk egy rendszert, aminek része volt egy nagy stúdióterem, ahol az érdemi munka zajlott, és egy kisebb konferenciaterem is, ahol csak egy asztal és néhány kisméretű erősítő kapott helyet. Voltak dalok, amiken 3-4 napig csak ebben a helyiségben dolgoztunk, mielőtt bármit is rögzítettünk volna. De nagyon élveztük, mert véleményezhettük közben egymás játékát, és Jack is előállt ötletekkel. Nagyon jó módszer ez a lemezkészítésre.

Említetted, hogy saját demót is felvettél a Tell Me-ről, erről jutott eszembe, hogy abban a dalban a háttérvokálok szinte álomszerű, pszichedelikus hangulatot adnak. Ez a te ötleted volt vagy a közös stúdiómunka eredménye?

Steven és én nagy Byrds rajongók vagyunk, és van nekik egy korai Gene Clark által jegyzett daluk, aminek nem emlékszem a címére, de a versszakok alatt ő is egy monoton, egyszólamú háttérvokálra énekel, amit Steven-nel mindig szerettünk volna kipróbálni. Ő személy szerint megőrült az ötletért, mert imádja ezeket a nagyívű háttérvokálokat, amik uralják a megszólalást. Napokig tud ezekkel szöszölni a stúdióban, hogy igazán király megszólalást érjen el. Gyönyörű lett a végeredmény.

Ami minket illet, szerintünk a Lover Alot az utóbbi évek egyik legjobb Aerosmith száma, ráadásul ki is adtátok már kislemezként. Mesélnél arról, hogyan született meg és te magad milyennek tartod?

Én imádom. Azt hiszem, egy Brad Whitford riffre épül, de lehetséges, hogy az a Street Jesus, mindig összekeverem őket. Akárhogy is, a Lover Alot egy klasszikus Aerosmith riff-rock nóta Steven arcbamászó énekével. Egyszerűen imádom, ahogy énekli. A szöveget is nagyon eltalálta, főleg azt a "lily white dress" részt. Múlt héten betanultunk néhány új dalt és ez is köztük volt, vagyis játszani fogjuk élőben. Alig várom már.

Az köztudott, hogy az Aerosmith esetében a szövegek nagyobb részéért Steven felel. A felvételek során éreztél bármelyik dalnál olyat, hogy ugyanazt fogalmazta meg a szövegében, mint amit korábban zeneileg beleadtatok?

A Lover Alot tökéletes példa erre. A Street Jesus szövege néhány helyen elég elvont, de az egy gitárközpontú szám, így sok mozgástere maradt és maradéktalanul ki is használta. Szóval a Lover Alot, a Street Jesus és van még egy balladaszerű dal, a Closer, amit nagyon kedvelek. Lassú, középtempós darab, hívhatjuk rock balladának is, de ezúttal a rock szón van a lényeg. Remélhetőleg a hallgatók is megszeretik majd.

Tudjuk, hogy Jack Douglas producerrel dolgoztatok a lemezen. Neked személy szerint milyen érzés volt vele a közös munka a '70-es években és hogyan sikerült mindezt átültetni napjainkba?

Jack egy fogalom a zenében. Technikailag és zenei tudásában is az, de mindenek felett remek érzéke van az irányításhoz. Neki sosem jelentett gondot, hogy akár telefonon vagy személyesen is a munkára irányítsa a figyelmünket, de ugyanakkor élvezetessé is tegye az egészet. Egy fura gitárriffben is képes meghallani a potenciált. Mikor ilyen érdekes, szokatlan dolgokkal állsz elő, egy rakás producer azzal jönne, hogy "Nekünk másra van szükségünk. Rajta, mutass valamit, ami sokkal inkább bla-bla-bla." De Jack-nek megvan a füle hozzá, és tudja, mire vagyunk képesek.

Ezt a módszert már az első közös lemezünknél, a Get Your Wings-nél is alkalmaztuk, így amikor nekiláttunk a következő albumnak, a Toys In The Attic-nek, már egészen megváltozott a viszonyunk mind Jack-hez, mind a stúdiómunkához. Ekkor kezdtük el élvezni is a dolgot és nem stresszelni a piros lámpa miatt. Vagyis jó érzés volt megcsinálni azt a lemezt, a következőt, a Rocks-t pedig ugyanolyan jó. Jack jelenléte egy rakás röhögést és kemény munkát jelent egyszerre, de nála biztos lehetsz abban, hogy ha mutatsz neki egy ötletet, amiben megvan a lehetőség, ő segít neked rádumálni a bandát. Nála mindenki szeretné kivenni a részét a munkából, mindenki dob be ötleteket, ő pedig olyan légkört teremt, ahol nem vesznek kárba ezek az ötletek.

Idén nyáron a Cheap Trick-kel turnéztatok együtt - hogy ment?

Annyi király daluk van. Ezért imádom őket. Nem ők a legfrissebb, leghangosabb vagy legharapósabb banda, de van egy rakás remek számuk, egy egész koncertre való. Bírom a stílusukat, régi cimborák vagyunk már, vagyis csodás érzés velük turnézni.

Hogy zajlik ez köztetek? Csak a zenéről beszélgettek zenészként, vagy egészen más témák is szóba kerülnek?

Minden szóba kerül. Rick Nielsen-nel jókat lehet dumálni. Nagyon jó humora van. Száz százalékban elkötelezett amellett, amit csinál, és egymás közt aztán bármi szóba tud kerülni a felszereléstől kezdve az utazáson át egészen a vicces esetek kitárgyalásáig.

Robin Zander kiváló énekes. Emlékszem, egyszer felsétáltam hozzá a színpadra és megkérdeztem, van-e valami különleges módszere arra, hogy formában tartsa a hangját a turné alatt. Erre csak megrántotta a vállát, hogy "Nem igazán." Gondoltam magamban, ez aztán a szerencsés fickó.

Aztán ott van Tom Petersson, aki külsőre kiköpött... úgy értem, nem angol, de totál úgy néz ki, ráadásul 12 húros basszusgitáron játszik, amit sikerült beépítenie a hangzásukba. Mostanában Rick fia, Daxx a dobosuk, aki remekül passzol Bun E. Carlos helyére.

Megnéztük a szavazásokat a Twitter oldaladon, a kedvencünk az volt, mikor megkérdezted az olvasóktól, hogy egy 45 perces vagy egy egyórás basszus szólónak örülnének-e jobban. Adja magát a kérdés: melyik dalban nyújtott teljesítményedre vagy a legbüszkébb, illetve mely más zenészeket tartasz kiemelkedőnek?

A Sweet Emotion basszustémája nagyon közel áll a szívemhez. Az a tény, hogy a közönség egy basszustémáról felismeri a dalt, nagyon különlegessé teszi.

Ami a többieket illeti, szeretem Paul McCartney játékát a Lady Madonnában. Emellett pedig mindent, amit John Paul Jones valaha játszott, de különösen az első két Led Zeppelin albumon. Hatalmas tehetség szorult belé, mindig felnéztem rá. Kiváló zenész.

Nyilván sosem merészkednél a Twitter szavazásban említett hosszúságig, de nem gondolkodtál még el azon, hogy előadj egy basszus szólót a színpadon?

Ennek csak akkor van értelme, ha az ember elért egy olyan pontra zeneileg, hogy megérinti vele a közönséget, máskülönben ez tipikusan olyan pont lenne, aminél hazaindulnak az embernek. Ha viszont sikerülne dallam és ritmus terén is összerakni valamit, amit érdekesnek találnak a nézők, szerintem épp úgy élveznék, mint a többi hangszer játékát.

A Music From Another Dimension megjelenésének küszöbén állunk, van valami hagyomány, amit követtek ilyenkor?

Az én kedvenc elfoglaltságom ebben az időszakban, hogy hallgatom a rádiót a kocsiban és várom, mikor csendül fel az egyik dalunk. Még emlékszem az első alkalomra, mikor meghallottam egy Aerosmith számot a rádióban, méghozzá a Dream On-t, és arra is, ahogy vezetés közben az járt a fejemben, hogy "Óh Istenem! Ez az! Ez az! Most talán emberek ezrei hallgatják ugyanezt a dalt körülöttem, Istenem, bárcsak beleláthatnék a fejükbe." Beleborzong az ember, mikor a saját dalát hallja.