11
20
2012
--

Joe Perry interjú

A Music Radar beszélgetése Joe Perry-vel:

perry-live-opener-halfin-640-80.jpg

Mekkora szerepe volt a CLASP rendszernek abban, hogy sikerült az igazi Aerosmith hangzást elérnetek ezen a lemezen?

Szerintem kihoztuk belőle a legtöbbet, amire képesek vagyunk. A Pro Tools manapság azonnal kiköpi a végeredményt, de ha nem vigyázol, annak vékony, gyenge hangzás lesz az eredménye. Az évek során többféleképp megpróbálták ezt orvosolni - analóg bemenet, analóg kimenet, és persze a szalagos keverés. Megvannak a maga trükkjei.

Várható volt, hogy előbb-utóbb valaki összeköti a szalagot a Pro Tools kényelmével, a CLASP pedig épp ezt teszi. Mindig is azt gondoltam, hogy az egyetlen helyes megoldás, ha szalagra rögzít az ember és csak aztán vált a Pro Tools-ra.

A lemez gerincét Jack Douglas-szel vettétek fel, de korábban még más volt a terv: Brendan O'Brian-nel is megpróbáltatok együtt dolgozni.

Igen. Az utóbbi tíz évünk folyamatos turnézással és munkával telt, közben pedig Brendan is beugrott néhányszor. A munkamódszere jól passzol pár bandához, de velünk egyszerűen nem találta az összhangot. Ugyanakkor sokat segített a legutóbbi szólólemezemnél. Kölcsönadta az egyik hangmérnökét és a stúdiójában is jártam Atlantában.

Az Aerosmith esetében viszont kudarcba fulladt a dolog. Szerintem mi magunk sem álltunk még készen, nem voltak dalaink. Sokat vitatkoztunk akkoriban. Nem igazán talált olyan anyagot, amit segíthetett volna kidolgozni.

Mi a titka az Aerosmith és Jack Douglas kombinációjának?

Az, hogy érez minket. Tisztában van azzal, hogy ennek a bandának a közös játék az erőssége. Ez a lényeg: egy zenekart alkotunk, amire kihatással van mindaz, ami velünk történik. Mindegy, hogy milyen stílusban játszol, maga a banda a lényeg.

A mi zenénk lényege, hogy szórakoztassa és felpörgesse az embereket - legalábbis remélem. (nevet) Mindig ez a cél. Ezért csináljuk. Jack próbál kimaradni a melónak ebből a részéből. Ilyen tekintetben szinte láthatatlanná válik. Nem akar társszerzőként feltűnni a lemezen. Néhány producer rögtön azzal jön, hogy 'Rajta, segítek nektek dalokat írni, bla-bla-bla...'. Jack célja az, hogy a szalagon rögzüljön a banda energiája és új szintre emeljen minket, amire jó 20 éve nem volt már példa.

Az anyag jókora részét a többiek hozták. Brad és Tom is írt dalokat, én is, Steven is, közösen is - csúcsra járt a kreativitás. Úgy gondolom, azért kezdtünk külső szerzőket alkalmazni, hogy enyhüljön kissé a nyomás rajtunk. Ugyanakkor jól is esett némi vérfrissítés, miután annyi évig melóztunk kettesben Steven-nel.

A banda vagy Jack tekintett hivatkozási alapként a Rocks vagy a Toys In The Attic lemezekre? Nem a hangzásra, hanem a szellemiségre gondolok.

Nem. Egyáltalán nem. Vicces, mert folyton azt kérdezik tőlünk, miért nem írunk ugyanolyan hangzású dalokat, mint régen. Viszont ha belegondolsz, a közönségünk jókora részét egyáltalán nem érdeklik az új számok. Érdekes kérdés. Ahogy telnek az évek és nemesedik a zenekar, egyre több ember azonosul a klasszikus dalokkal és velük azonosít minket.

A legutóbbi turné közben megkérdeztem Twitter-en, lassú vagy tempós dalt emeljünk-e be az új lemezről a setlist-be. Egy rakás rajongó rögtön arról kezdett faggatni, hogy melyik dalokat fogjuk emiatt kidobni a műsorból.

Ilyen szempontból mindjárt bonyolultabb ez a téma. Nem arról van szó, hogy senkit sem érdekelnek az új számok. A közönség tisztában van vele, hogy érkezik az új lemez és idővel talán hallani is fogják azokat a dalokat élőben. Közben viszont a Movin' Out-ot vagy a Hangman Jury-t várják igazán - a patinás dalokat, az Aerosmith lényegét. Hálistennek bőven van miből válogatnunk. Érdekes lesz látni az elkövetkező hetekben, hogyan reagálnak az emberek az új anyagra.

Hogy telt a közös munka Warren Huart hangmérnökkel?

Óh, remekül. Mindketten imádjuk a történelmet, ráadásul ő rajong mindenért, ami a repüléssel kapcsolatos. Jó srác. Gitárosként is könnyen megértetem magam vele. Akkor is érti, mire gondolok, mikor szavakkal nehezen tudom kifejezni magam. Mikor a hangzás kerül szóba, a gitárosok sajátos nyelvet beszélnek. Mindig a keze ügyében tartja a Telecaster-ét, így ha előállok egy fura akkorddal, aminek nem tudom a nevét, ő rögtön le tudja venni.

Köztudott, hogy rengeteg gitárod van.

Rengeteg. (nevet)

Volt ugyanakkor néhány olyan közülük - vagy akár egy kimondott gitár / erősítő kombináció -, amit szívesen használtál a felvételek során?

Jelen esetben a legfontosabb részeknél egy rövidnyakú, elektroakusztikus Epiphone-t használtam, mini hangszedőkkel. Valamiért nagyon bevált. Harapós, pontos és tiszta hangzást produkált. Aztán használtam még egy kézzel készített Vox AC15-öst és egy öreg Fendert, ami, ha jól emlékszem, egy Bandmaster volt; három tíz collos hangszóróval. Lényegében ezt a két gitárt hallani a lemezen, és egyenesen a keverőpultra játszottam fel mindent.

A cél az volt, hogy elsőre rögzüljön minden, amit aztán adott esetben újra fel tudunk venni, de mint kiderült, erre nem volt szükség. Lényegében a gitárok döntő többségét egyenesen az erősítőről rögzítettük.

Az Oh Yeah című dalnak király sikálós hangzása van, körüllengi a vaskos klasszikus rock hangulat.

Vicces, mert a szöveget eredetileg sokkal funkysabbra írtam meg. Nem csak a ritmust, hanem az egész dalt egy funky ritmusra próbáltam felépíteni egy másféle riffel. Készítettem róla egy demót, amit magam akartam felénekelni, de nem igazán tetszett az eredmény. Töprengtem ezen egy darabig. Végül mikor nekiláttunk a bandával feljátszani az alapokat, rockosabb dallá formáltuk. Ekkor még jobban rám tört a csalódás, mert úgy hangzott... nem is tudom, valahogy nem jött be.

Steven erőltette a dolgot, mert imádta a szöveget. Később, mikor rákerültek a kürtök és a női háttérvokál, gyakorlatilag magáévá tette a dalt. Továbbra is szerettem volna felénekelni, de Steven azt javasolta, vegyük fel duettként. Jack meg azzal jött, hogy adjak egy lehetőséget Steven-nek. Hé, hisz ez az én dalom!

Szóba került a téma a feleségem és köztem is, mire ő azt javasolta, ha már Steven ennyire odavan a szövegért, engedjem át neki a vokált. Erre én valami olyasmit ötlöttem ki, hogy legyen a dal duett és ő megkapja a refrént. Végül fogta magát és felénekelte a saját szakállára. Ami azt illeti, nem tudok belekötni. Hamisítatlan Aerosmith szám lett belőle.

Az Out Go The Lights szólója harapós és egy pillanatra sem veszít a lendületből, ugyanakkor nincs túlbonyolítva. Szinte teljesen letisztult a hangzás.

Igen. Brad és én különbözőképp állunk a dologhoz. Én szeretem, ha minden egyes hang jól kivehető. Ő ugyanakkor fantasztikus dolgokra képes a Les Paul-jain, lemezen és élőben egyaránt, ami remekül passzol az általam kedvelt hangzáshoz. A Billie gitár az egyik kedvenc hangszerem. Elektroakusztikus, ezért bármikor rádughatom egy erősítőre, és gyönyörű hangzást produkál - a színpadon is.

A Lover Alot-ot tempós, morgó gitárjáték jellemzi. Rendkívül mély, szinte torokhangú dal.

Igen, a legmélyebb a lemezen. Élőben is remekül szól, a banda úgy zakatol közben, akár egy gőzmozdony. Egyike az új számoknak, amiket beemeltünk az élő műsorba és nagyon jó móka játszani.

A felvételek során megfordultál a zenekar stúdiójában, a Pandora's Box-ban, a saját stúdiódban, a Boneyard-ban, Warren stúdiójában, a Swing House-ban, L.A.-ben, és még néhány helyen. Nem lett volna egyszerűbb egyetlen helyen két hét alatt felrántani az egészet?

Ennek nagyrészt az volt az oka, hogy Steven American Idol-os időbeosztása köré kellett szerveznünk a napirendet. Ezért utaztunk L.A.-be is, ami remek időszak volt - talán több dalt írtam ott öt hónap alatt, mint a megelőző két évben összesen. Az összes zeneipari cimboránk ott volt. Bostonban nincs lehetőségünk találkozni, de L.A.-ben beugrottak hozzánk a stúdióba és jól éreztük magunkat.

Az album vázát - a Jack-kel közös munkát és az alapok felvételét - megoldhattuk volna két hónap alatt, ha közben nem kell turnéznunk a munka kellős közepén, nem jönnek az ünnepek és Steven nem forgat az American Idol-ban. De a lényeg nem változott: először az alapokat játsszuk fel, majd Steven és én stúdióba vonulunk Jack-kel, elkezdjük felvenni a vokálokat, a gitárokat, majd következnek a szólók és minden, amire a dalnak még szüksége van. Az Aerosmith lemezek esetében ez már egy berögzült folyamat.

Kíváncsi vagyok, mit emelnél ki Brad játékából ezen az albumon? Vannak szerinted olyan részek, ahol különösen jó teljesítményt nyújt?

Talán a Closer-ben - az a szóló egyszerűen remek. Meg aztán... (szünetet tart) Még mindig gondban vagyok a dalcímekkel (nevet). Az biztos, hogy tündököl a lemezen, fantasztikusan játszik. A legjobb az egészben, hogy milyen jól kiegészítjük egymást. Szinte egy srácnak hangzik az egész, ha érted, mire gondolok.

Egyetértek. Néha nehéz eldönteni, épp ki játszik.

Így is kell lennie egy jó zenekarban. Nyilván időnként előtérbe lép valaki, de az alapokat közösen visszük előre. Ez a lényeg.

Ilyen hosszú kihagyás után valószínűleg nem akarsz újabb 11 évet várni a folytatásra.

Valóban nem. (nevet) Jövőre remélhetőleg világturnéra indulunk, aztán nekilátunk megtervezni a következőt. De épp a hosszú várakozás miatt is tettünk fel ennyi dalt a lemezre.

Írta: joeperry | Tags: Címkék: interjú joe perry
| |

A bejegyzés trackback címe:

http://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr184916436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)