11
22
2012

Elérték a 88 mérföld per órát

aerosmith-music-from-another-dimension copia1.jpg

Kisöcsém négy éves volt, mikor aktuális barátnőm felhívott, hogy tekerjek a Danubius-ra, mert a Jákshow Hot 20-ben hallhatom majd az új Aerosmith-nótát (a Jaded nagy megdöbbenésemre az első helyen debütált.) Öcsém immár középiskolás- ha értitek, mire akarok kilyukadni. A legutóbbi album óta is eltelt hét szűk esztendő, de naivitás azt gondolni, hogy ennyi ideig csiszolták volna a korongot. Csupán... berozsdásodtak (meg házsártosodtak) kissé a fiúk időközben, kár volna szépíteni a dolgon. Legalább háromszor ugrottak neki a lemezkészítésnek, és noha az Axl Rose Band-es bohózat mélységéig azért nem szálltak alá, volt itt ármány s cselszövés dögivel, amitől akár lőhettek is volna az egésznek
Tavaly nyáron aztán talán maga a muzsika múzsája csókolta őket halántékon, mindenesetre bevonultak a stúdió termékeny magányába, és ki nem jöttek onnan, míg nem rögzítettek szűk másfél órányi új anyagot. 1985 után először ismét minden tag kivette részét a dalszerzésből, ugyanakkor szinte minden korábbi slágerkölcsönző külsős kézjegyének nyomát is magán viseli. Amolyan szintetizáló album született, amibe mintha mindent bele akartak volna pakolni, ami még a padláson volt.
A '30-as, '40-es évek fantasztikus filmjeinek moziplakátját idéző borító és a cím értelmezési keretként funkcionál:  a betűtípus Spielberg klasszikusát idézi, az "asztronauta" pedig azt a jelenetet, amikor Marty ráveszi apját, hogy számolja meg a golyóit végre, és hívja randira élete szerelmét, Marty leendő édesanyját, hogy ő maga majd valamikor a távoli jövőben egyáltalán világra jöhessen. A negyedik dimenzió az időbeli kiterjedés, ez az album pedig egy elképzelt válogatás a banda korábban meg nem jelent lemezeiről. Öveket becsatolni, felgyorsítunk 88 mérföld per órára!

1. Luv XXX (Tyler, Perry)

Az ideálisnál bő fél perccel hosszabban elnyújtott szuggesztív bevezető (épp' mint a Legendary Child klipjénél) célja a hallgató hipnotikus állapotba ringatása. Majd villámcsapásszerű vitamingazdag kezdés: szédítően örvénylő, bekebelezni óhajtó cifra gitárfutamokkal. Igazán bíztató az album egészére vonatkozóan. Élesen zakatol a dob, Steven szövege szellemes, ő maga is elemében van- ezzel tulajdonképpen el is árultuk, hogy mi olyan baromi jó ebben a lemezben: hogy tudniillik itt olyan öt őrülten profi zenészről van szó, akik ezúttal tényleg igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni magukból. Brad és Joe a még önmaguk által korábban felállított korlátokon belül ugyan, de ott a rutinos sofőr határtalan magabiztosságával és annak minden csibészségével, futamaikkal teljes széltében (patkától patkáig) kitöltik az albumot.  Már azért, hogy egyáltalán hallhatjuk még ezt az öt fickót együtt alkotni, már megérte.

Csak ezt a kellemetlen mézeskalács ízű (egyébként baljós) chat-címet hagyták volna el, és maradtak volna a doors-os csengésű eredetinél (Love Three Times a Day). Annyi baj legyen, mert amúgy a Permanent Vacation/Pump idejét (különösen a liftet) idéző nóta színtiszta rock and roll, büszkén húzhatja ki magát a nyitódalok sorában.

8/10

2. Oh Yeah (Perry)

Régóta keringtek már róla felvételek a youtube-on, hiszen a legutóbbi turnén rendszeresen műsorra került, és én akkor (balgán) azt hittem, ezt szánják következő kislemeznek. Tán még el is fanyalogtam egyszeriben. Azt hittem, ez az a nóta, amivel a tizenegy év után visszatérő Aerosmith definiálni kívánja modernkori önmagát, és ahhoz túlságosan karaktertelennek éreztem. Rossz viszonyítási keretben gondolkodtam. Tévedtem.

Merthogy az album kontextualitásának ismeretében kijelenthető, hogy elrendelt funkcióját tökéletesen betölti. Vagyis nem kell másképp tekinteni rá, mint ami: egy lendületes bonyodalommentes rock and roll nóta, enyhe Stones-os áthallással. Tényleg az egyszerűbb fajtából való, átlátszó, lényegre törő csajozós szöveggel... A legutóbbi bostoni utcazenén olyan tökösen tolták, hogy egy pillanat erejéig a kedvencemmé vált.

Érdemes belelesni, az pedig, ahogy Steven beszól a rádiósoknak, egyszerűen priceless!

8,5/10

 


3. Beautiful (Tyler, Frederiksen, Whitford, Kramer, Hamilton)

Mint egy ottfelejtett ékszer az éjjeli szekrényen, hever itt előttünk ez a dal. Az első, elsősorban Steven kvalitásait kiaknázó darab. A versszakok sorai még masszívan vannak lecövekelve, a refrén viszont már a földtől elrugaszkodott, szárnyaló jellegű- ez a motívum (mint a tapasztalás egy másfajta formája) amúgy sem áll távol Steven szimbólum-rendszerétől.

A cím (jelentéstartalmát is figyelembe véve) az egyik legszebb angol szó, nem véletlen, hogy oly' közkedvelt az előadók között. Ráadásul bőven kínál lehetőséget a szépen kitartott hajlításokra, ami ismét csak kedvenc Málészájúnk egyik védjegye (beee-auuu-ti-fuuul). Nem kell csodálkozni, ha a Beyond Beautiful jut eszünkbe...

8/10

4. Tell Me (Hamilton)

Úgy látszik, a Bádogember egyszerre érző szívet és bátorságot is kapott (vagy tényleg csak az összetartozás érzetét sugalló "mindenki-hozzon-magával-még-egy-dalt" koncepciónak köszönhető a nagyobb szerepvállalás). Mindenesetre Tomika ezt rajzolta.

Most szemét leszek: nekem nem jött át, és helyét sem érzem igazán itt az albumon. Gyakran egyszerűen továbbléptetem, engem annyira nem volt képes lekötni. Ebben egyébként a Rock In A Hard Place-re hasonlít, amúgy jobbára ártalmatlan. Nem segített se a mandolin, se az, hogy a bevezető rész akusztikus hangzásvilága halványan az Arc körvonalait rajzolja elénk.

6/10

5. Out Go The Lights (Tyler, Perry)

Funky-s kis könnyelműsködésnek álcázott súlyos groove-halmaz. A Bolivian Ragamuffin és a Rag Doll dögös mostohatestvére, ivarérett, több mint húsz éves riffel. A női gospel-kórus erősítés is eléri a kívánt hatást, nagyot dob az egészen, ráadásul nagy örömömre végre a herfli is előkerül a kabátzsebből (az album során sajnos egyben utoljára is), és rendesen meg is lesz cibálva. A fő attrakció persze a jutalomjáték, Joe eszelős szólója az újrainduló zárórésznél. Nehéz nem szeretni.Aerosmith_-_Legendary_Child.jpg

8,5/10

6. Legendary Child (Tyler, Perry, Vallance)

A dimenziókat összekötő féregjáraton (vagyis a húsz éves riffen) keresztül máris a XXI. századi húzóslágernek szánt darabnál találjuk magunkat. Ötletes.
Az első igazán ragadós alkotás az albumon. A Guilty Kilt-idézet itt megkapja a korábbi akciófilm-betétdalok (Angel's eye, Spiderman-theme) sodrását, markánsan karcolt gitárhangzással. Létösszegző önéletrajz, szellemes utalásokkal és bölcseletekkel ("I went from never having none to wanna have it all".) A tekintélyt parancsoló hatásszünetek szaggatott lüktetést, a refrén és a fő téma andalgó hullámzást kölcsönöznek a dalnak. E kettősség szüli a zaklatottságot. Szerkezetileg a Walk This Way-t írják újra, méghozzá annyira direkt módon, hogy szó szerint idéznek is belőle: "I took a chance at the high school dance."  Mintha minden fogással azt üzennék nekünk ezek a hatvanas úriemberek, hogy kérem szépen ők bizony a rock and roll minden csínját-bínját ismerik, és nem félnek használni őket, ha arról van szó.... Mint ahogy az is kiderül, hogy azért a refrénírás terén bizony elkél néha a külsős segítség. 

8/10

(Ha unod a rizsát, pörgess 1:12-ig!)

7. What Could Have Been Love (Irwin, Tyler, Frederiksen)

A maga műfajában (power rock ballada) kiemelkedő színvonalú lírai hangnemű elbeszélő költemény. A verssorok  az arcbamászós közhelyeskedéstől még éppen mentesek, bár a giccs (mint esztétikai minőség) már megcsillan a felkelő nap fényében. Ugyan a Cryin'Crazy, Amazing triumvirátussal nem veszi fel a versenyt (eredetiségben  a legkevésbé), de a Lay it down, Sedona Sunrise-féle vérszegény próbálkozásokra félgázzal köröket ver. Nem is beszélve a legutóbbi stúdióalbum "csúcslassújáról", a Fly Away From Here-ről, aminél fényévekkel kidolgozottabb és összeszedettebb. Megkapóan fülbemászó  az átvezetés, akárcsak a refrén, Steven hangja és Joe pengetője  pedig igazán bársonyosan simulnak egymáshoz. Ráadásul a hatást  növeli egy éppen nem túlrafinált, de kellőképpen ötletes és valóban cool zárójelenetű videó is, fél pont plusz mindenképpen ennek tudható be. A kocsmajelenetek a What It Takes és a Just Feel Better hasonló képeit idézik. Az I Don't Want To Miss a Thing méltó utódja, és ha egymásba botlottak volna a korízléssel (értsd: tizenöt évvel ezelőtt születik), hasonló sikereket is elérhetett volna. Mondjuk igaza van joe-nak abban, hogy egy jól irányzott szóló nagyot dobott volna a nótán. Most őszintén, hallgassuk csak meg ezt!

Azon pedig egyáltalán nem csodálkoznék, ha Erin azon rágott volna be, hogy jövendőbelijének új lemeze hemzseg az ex-feleségnek írott szerelmes szerenádoktól...

8,5/10

8. Street Jesus (Whitford, Tyler)

Harsányan vibráló riffek, puskaropogásszerű dob, az album legerősebb pillanata. Témáját, tempóját, technikáját tekintve tényleg elférne egy elképzelt lemezen a Toys és a Rocks között. A csúcsforgalom dugójában felharsanó  autókürtöt imitáló gitár is korábban már elsütött poénra rímel.

p179ben93c2a91hkg1lppn8e1vs44.jpg

Brad hozta a harapós blues-alapot, ezt kólintották fejbe a Toys és a Rats sodró lendületével. Mintha csak tizenegy év után találták volna meg azt az elegyet, amit a Just Push Play során még nem sikerült kikeverniük, és aminek felfedezéséhez egy feldolgozás lemezen keresztül egészen Jack Douglas producer irodájának ajtajáig vezetett a zarándoklat. Megérte.

Ötletesen kitalálták a háttérsztorit is, Steven amolyan bostoni Lukács módjára hadarja maga elé frappáns rímekkel és súlyos létkérdésekkel megpakolt sorait.

"You think you’re so street wise
Just pray and close your eyes
Until we colonize
The moon and stars

But wouldn’t it be great
If we could wipe the slate
When we all live in hate
And all this fear

So please don’t call me “sir”
If you’re whole life’s a blur
And Mr. Bartender
Another beer"

Amíg Gunner nem hívta fel rá a figyelmet, fel sem tűnt, hogy esetleg indokolatlanul sokáig nyújtották volna a végét, de be kell valljam, lehet benne valami. Vagy talán szerencsésebb, ha úgy fogalmazunk: a dal akkor sem lenne kevesebb, ha az utolsó perc "hallelujázását" egyszerűen levágnánk . ;)

9,5/10

9. Can't Stop Loving You - featuring Carrie Underwood (Whitford, Frederiksen, Tyler, Hamilton, Kramer)

A beharangozás, hogy country-dal, puszta porhintés volt csupán. Körülbelül annyi autentikus country szorult belé, mint az egyébként méltán nagy sikerű Sakáltanyába. Vagyis semennyi. Még akkor sem, ha a kislány  egy ízben lekáobojozza a pasiját. Ettől függetlenül egy profin megírt popslágerrel van dolgunk, amiben Steven és a kinti Megasztár-győztes játszhat hangpárbajosdit. Ha sikerül kielégítenie a többségi igényeket, akkor valóban felkúszhat a slágerlistákra, egyébként különösebb művészi értékkel nem bír. El is képzeltem, ahogy Carrie-vel végtelenül teátrálisan jó közelről egymás arcába kajabálják a feleselgető sorokat a dallasi futballstadion közepén (persze cowboy-kalapban). A hisztis liba picsogása ez, ettől olyan idegesítő, de ma már sokaknak ez jön be. Egyébként akár jobban is elsülhet, mint a Christina Milian, vagy a Nicole Scherzinger féle mutatvány- én mindenesetre szívemből szurkolok!

Amúgy Steven igazán levetkezhetné már ezt az ifjabb cicákkal szembeni flörtölős stílust (még akkor is ha amúgy megdöglenek érte), mert így azokra a vén csókákra emlékeztet, akik disznóviccekkel próbálják elérni a kívánt hatást, amint egy szemrevaló menyecske látótávolságon belülre kerül. Van, akinek sikerült méltósággal megöregednie, példát lehetne venni.

8/10

10. Lover Alot (Tyler, Whitford, Hamilton, Kramer, Jesse Sky Kramer, Frederiksen, Marco Moir)

A legvérbőbb eresztés a korongon, a legintenzívebb jelenléttel. Nem tudom, Marti Frederiksen mit tett hozzá a nótához, hogy ilyen lett, amilyen, de akármi legyen is az, már ezért megérte, hogy egyáltalán hozzányúlt a albumhoz. Mindent elsöprő lendület az első pillanattól az utolsóig, egy levegővétellel elhadart, hangszalag-nyúzó énektéma és tesztoszteron oldatban áztatott szövegkönyv:

"Is that your girl in a lily white dress
How come she’s so f*ing passive-agress
I hear you say with your adorable tongue
And that you just don’t care how especially yeah
While the night is still young"

Minden adott a boldogsághoz: Joe szólója volt az a pillanat, mikor az első könnycseppet elmorzsoltam az album hallgatása során. Talán egy fokkal kreatívabb refrén elkélne.  Az Eat The Rich méltó egyenesági örököse, a Luv XXX-szel, a Legendary Child-dal, az Oh Yeah-vel és a Street Jesus-szal együtt szabják a fazont a lemezen. Szabályosan tökön rúg. Hogy eddig nem lett belőle hatalmas sláger, az csakis a hallgatóközönség ízlésének, mintsem magának a dalnak a kritikája. 

Apropó: ki az a Marco Moir?

9,5/10

11. We All Fall Down (Warren)

És akkor elérkezett az ideje pár szót ejteni az elmért súlypontozásról: aránytalanul sok a hat lassú... a tizenötből. Értem én, hogy ezeknek nagyobb esélye van bekerülni a zenetévékbe, de ki kellett volna választani a három  (maximum négy) legígéretesebbet, aztán azokkal szélnek ereszteni a vitorlást. Hogy melyeket, az már persze ízlés dolga, mindenki játsszon el a gondolattal kedvére- én személy szerint úgy érzem, hogy itt kissé megbicsaklik a lemez. Éppoly' idegen test, és az Aerosmith-életműbe éppoly' nehezen illeszthető, mint Warren első szuperszónikus balladája, amit a bandának írt. (Ironikus viszont, hogy első és eddig egyetlen No.1 slágerük éppen az, amelyik a legkevésbé Aerosmith...)

Mint minden szerelmes-nóta, ez is énekközpontú, de ezúttal az is igazából csak 2:42 után kap szárnyra, s ezután költözik a dalba egy kis élet... Az eleje viszont annyira jellegtelen, hogy akár Christina Aguilera is énekelhette volna,  sőt számára talán még jobban testhez is állna. Igazából az a legnagyobb baj vele, hogy egy pillanatra sem lép ki a már sokszor elpuffogtatott klisék keretei közül.

Azt viszont aláírom, hogy ahogy a végén Steven hangbéli adottságait sikerült a legmesszemenőbbekig kihasználniuk, az kalapemelést érdemel. Több mint öt perc akkor is túl sok belőle...

7/10

12. Freedom Fighter (Perry)

Elérkeztünk a menetrendszerű Perry-darabhoz, amitől sok meglepetést nem várhatunk. Lendületes vidéki rock and roll, lüktető riffekkel és sistergő szólókkal, és ez így rendben is van. Azonban Joe-nak nem áll túl jól ez a fajta komolykodás, mert noha a szociális érzékenység, a társadalomkritika és a rock and roll gyakran jár kéz a kézben, őt eddig nem ilyen vágásúnak ismertük és szerettük meg. Ettől az a fura mellékíz.  A hangja viszont tapinthatóan fejlődött az évek során (biztos megdolgozták azért rendesen); itt egész sármosan reszelős.
Johnny Depp a kúlságán kívül nem sokat tesz hozzá a vokálhoz, azt viszont nagyon.

7,5/10

13. Closer (Tyler, Frederiksen, Kramer)

A Something és az Out Go The Lights mellett a leganakronisztikusabb darab az albumon, de hiába a Kings and Queens-t idéző dallamvezetés a körkörös motívumokkal, cseppet sem hat ódonnak, sőt kifejezetten eleven! Sejtelmes (már-már baljós) indítás után komótosan hömpölyög előre a gitárfolyam, Steven éneke (és szövege) pedig a maga blues-os egyszerűségével, és határozottabb (szinte vádló) hangnemével itt szólaltatja meg a legtisztábban a mélyebben hangolt érzelmi húrokat. Noha átlátszó a póz, itt lehet hinni neki leginkább.

"I don’t know why we fight
What’s wrong with always being right
It’s always those damnedest things
Can angels fly on broken wings

Every night when I’m alone in bed I still smell your perfume

Then I wake up in a sweat
I swear I still remember"

A katarzis a kiállás 2:38-nál, utána a kánon két szólama- a refrén kétféle sora- mintha nem csúszná egymásra döccenőmentesen, és ez teszi végül olyan gabalyossá, egyben rendkívül izgalmassá a befejezést. Azt az összhatást sikerült elérni, amit az előző albumon a Luv Lies és az Avant Garden-féle kísérletekkel nem sikerült: klasszikus alapokon nyugvó érzelmes dal, modernnek mondható refrénnel. Drágagyöngy, jáspis, csiszolt gyémánt- hogy mondjam másképp?

9/10

 

14. Something (Perry)

Már a címével is a gombafejűeket evokáló nóta a puffogó dobbal és az ismét baljósan vánszorgó beat-ritmussal valóban mintha a Beatles-nyúlás Come Together-nek lenne az átirata- ugyanakkor itt a slide rakoncátlankodása már a Mississippi torkolatvidékére kalauzol minket. Megítélésem szerint (az Oh Yeah mellett, de hát az nem is) a legerősebb Perry-darab a lemezen, leginkább a Night In The Ruts-on tudnám még elképzelni. Hogy teljes legyen a nosztalgia buli-feeling, a The Strangeurs-ös időket idézve, Aerosmith-es pályafutása során először Steven pattant a dobok mögé.

E dal kapcsán jegyezném meg, de amúgy az egész albumra érvényes, hogy mennyire dicséretre méltó az, hogy  a srácok 2012-ben ilyen bátran szembe mertek úszni bármilyen aktuálisan felkapott áramlattal és mélyen merítettek a brit-amerikai zenei örökség kincses tavából.

Amúgy tudja valaki, mi az a "valami", amiről a dal szól? Komment formájában árulja el, legyen szíves!

7,5/10

15. Another Last Goodbye (Tyler, Perry, Child)

Azon régivágású záródalok (Mia, You See Me Crying, Home Tonight) mintájára megírt lírai búcsúdal, melyek  prototípusa a Dream On, s amelyek Steven "oktávszámát" hivatottak lemérni és kimutatni. Továbbra is tartom, hogy túlzó a szentimentalitás reprenzentálása az albumon- mondjuk elég lett volna ez, vagy a We All Fall Down befejezésnek tizenharmadikként- ismét csak ízlés dolga, én csupán a koncepcióra teszek javaslatot.  A két dal együtt fikarcnyival sem tesz hozzá többet a lemezhez, mint amennyit egyikük önmagában is képes lett volna. Desmond Child színre lépésével itt már túlságosan elbondzsovisodtak a dolgok- vagy csak túl sok Alicia Keys-t hallgatott mostanában Steven, nem tudom. Igazi ripacs módjára énekli meg fájdalmát, mint az a bizonyos fába szorult... Az egyetlen valóban emelkedett s egyben említésre érdemes mozzanat magyarosan felzokogó hegedűszó, ami viszont gyönyörűséges. 
Ja, és ismételten indokolatlanul hosszan elnyújtott... 

6,5/10

Extrák:

16. Up On The Mountain (Hamilton)

Szegény Tom a fekete pontja mellé most egy hiány jelet kap tőlem. Pedig amúgy tényleg nincsen semmi bajom a fickóval. Sőt elsődleges feladatát ezúttal is hibátlanul látja el, és megbízhatóan ritmizál végig a lemezen. De ez most kevés. Két fogós riff, amik viszont egész egyszerűen nem elegendők arra, hogy ezt a(z öt perces!) dalt kitöltsék.  Nagy része üres rizsa. Igazságtalan lennék azonban, ha elhallgatnám, hogy a fő téma valóban továbbgondolásra méltó, illetve, hogy szövegben erősebb, mint amire előzetesen számítottam. Ennél többet azonban nem. Érdemes lett volna még ezen az anyagon mit munkálni, így kuriózum volta ellenére is (az első Aerosmith-dal, amit Tom énekel), bónusz dalként is csak szódával megy el...

6,5/10

17. Oasis In The Night (Perry)

klasszikus énekmondók (Bob Dylan, Johnny Cash, Bruce Springsteen, Cseh Tamásmodorában megírt vallomás, csakhogy éppen az hiányzik belőle, ami a legjobban kéne- ami ezen trubadúroknak kivétel nélkül veleszületett sajátja, és ami elengedhetetlen, ha azt szeretnénk, hogy az  elbeszélt történet üzenete célba érjen: a karizma.

Érdekes módon jól állt volna neki, ha visszavesznek még egyet a tempón. Levihették volna a mikrofont egy szivarfüstös pincekocsmába, valahogy úgy, ahogy Keith Richards teszi saját blues-balladáiban a Stones-lemezek végén. Hiába, énekesi kvalitásaikat tekintve mindketten korlátoltak, ezt be kell valljuk, ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni. Ezért is kell különös figyelmet fordítani arra, hogy mi áll jól nekik, és mi nem.

6/10

18. Sunny Side Of Love (Tyler, Frederiksen)

Olcsó, de jó minőségű pop-termékminta bónuszként az áruhoz csomagolva. A legfülbemászóbb, legdúdolhatóbb, lágyan egymásra csúszó harmóniák hullámzása. Leginkább egy nyugati parti szerpentinen alásuhanó Cabrio lejátszójából szólna hitelesen, kétoldalt a búcsút integető pálmafákkal. Már a címe is ("A szerelem napos oldala") egy amerikai tinisorozatot idéz. Pajkos incselkedésével a(z egyébként rossz emlékű) Girls Of Summer-re és az It Feels So Good-ra kacsint, ám azoknál egy fokkal több fantázia szorult belé, legalábbis sokkal jobban kiérlelt a refrén.
Mondjuk azt nem értem, miért nem keverték újra ezt a szitáló demó-hangzást, elvégre lett volna idejük bőven, hogy csiszolják. Tényleg olyan, mintha a folyosó túlsó végéből szólna... Esetleg jó lett volna az is, ha Joe is hímez valamit a verzékbe, így az az érzésünk uralkodik el végül, hogy valami hiányzik még belőle.

7,5/10

A japánok két feldolgozás nótát kaptak bónusznak. A Shakey Ground (7,5/10egy The Temptations-átirat, leginkább a koncerteken gyakran felcsendülő James Brown-szerzeménnyel, a Mother Popcorn-nal rokonítható, soul-os, funky-s örömködés fúvósokkal, amire adott esetben koncerteken jókat lehetne jammelni. Mellesleg tele van döggel.


Az I'm Not Talkin'-nal (9,5/10) azért vagyok bajban, mert az utóbbi tizenegynéhány évben már rongyosra hallgattam, lévén korábban már jó párszor műsorra tűzték élőben, többek közt a kedvenc koncertfelvételemen is rajta van. Eredetileg Mose Allison-nóta, de Stevenék a Yardbirds-verziót vették alapul, ami már egy fokkal szikárabb, de még mindig nem annyira, mint a 'smith-féle dörgedelmes vágta.  Mindig is erős volt a banda mások dalainak a tolmácsolásában, ez viszont saját mércéjükhöz képest is minden igényt kielégítő telitalálat, tényleg leszedi az ember arcát. Rögzítésének létjogosultságát viszont csak azért nem kérdőjelezem meg (elvégre én az imént egy tizennyolc évvel ezelőtti koncertről beszéltem), mert a hozzá hasonlóan hosszú éveken át repertoárban tartott Stop Messin' Around 2004-es megjelentetése is anno jó húzásnak bizonyult. Egyáltalán nem árt neki az újra felfedezés! Fél pontot azért vontam le, mert semmi újdonsággal nem szolgáltak a már régről ismer változathoz képest.

Összessen: 8/10. 

Nehéz megmondani a tutit olyan rockhatalmasságok esetében, akik egészen nyilvánvalóan túljutottak már pályájuk zenitjén, és többéves terméketlenséget követően derül csak ki róluk, hogy bizony életképes még egy-két ivarsejt... Én legalábbis nem fogom rájuk húzni a vizes lepedőt, az biztos. A rajongók véleménye (facebook-on vagy a youtube-on) teljesen megoszló. Köze lehet ehhez annak is, hogy a píár-gépezet annak elhitetésén munkálkodott a kampányidőszakban, hogy most jól visszaugrottak a '70-es évekbe, és megkapjuk majd a Rocks 2-t. Az azért nem úgy van... Én gyakorlott szkeptikusként, és hamisítatlan Aerosmith-fanként már azt tapsikolva fogadtam, hogy egyáltalán album jelenik meg tőlük új anyaggal. Mikor meghallottam, hogy az első sláger egy újra elővett demó felpofozása lesz, akkor meg attól ijedtem meg, hogy ötlet híján csupa ősrégi témának varrják csak fel a ráncát. Az elvárások tehát (számomra) érthetetlenül magasak voltak. Nekem a szőr felállt már a hátamon, ahányszor egy-egy újabb válogatásról szóló közlemény a szemem elé került, és valljuk meg, egészen reális veszélye volt annak is, hogy végleg bezár a bazár. Így álltam tehát hozzá az egészhez. Valószínűleg ezért fogott az én tollam erősebben, mint a nagyokos aktuális trendet megszabó kritikusoké, akik amúgy bekaphatják, de tényleg- amennyi sületlenséget össze bírnak hordani... Nem tudnak négy dimenzióban gondolkodni.

A helyzet az, hogy ez a lemez sokkal jobb, mint azt a fogadtatásból le lehetne szűrni, csak át kell látni a koncepciót. A legfőbb problémát már említettem: ha nagyon bután le akarom egyszerűsíteni a dolgot, azt mondom, mínusz két Tell Me/We All Fall Down/Another Last Goodbye, melyekből hiányzik a spiritusz, vagy hogy bármi váratlannal megörvendeztessenek, és mondjuk plusz két Street Jesus/Lover Alot, melyek gerincoszlopként alkotják a vázat, amire aztán föl lehet gondosan aggatni az olyan díszeket, mint az Oh Yeah, a Beautiful, az Out Go The Lights vagy a Closer.

A másik meg, hogy kereskedelmi szempontból is hiátus van az igazán nagy slágerből. Nincs egy Jaded-szintű gyöngyszem, ami anno egymaga elvitte a hátán az egész rózsaszín albumot, és amit rogyásig játszhattak a csakis kommercialitásra nyitott tévék, rádiók is. A Legendary Child, a beharangozó kislemez (!) egy olyan témára épül, ami egykor a Pump-ra, Get A Grip-re még nem fért fel.  Mondjuk akár a Could Have Been Love vagy a Can't Stop Loving You szert tehet egy kis sikerre, de ezekből meg hiányoznak azok a kitűzőszerű stílusjegyek, melyeket mondjuk a Get A Grip vagy a Nine Lives slágerei még magukon hordoztak- hogy már az első akkord felcsendülésekor meg lehetett mondani, hogy "igen, ez Aerosmith!"

Én viszont fittyet hányok a kereskedelmi szempontokra, gyakorlatilag hetek óta ez a lemez pörög a lejátszó listámban, a dalok nemhogy minden napos vendégek nálam, de már-már igazi jóbarátok, és még mindig kábé kétszer annyi az ütős közülük, mint legtöbb hasonló műfajú kortársán. Igaz, hogy nem olyan kompakt, mint a hetvenes évekbeli klasszikusok, vagy  a Pump, hanem inkább szerteágazó (ezzel együtt egyenetlen), mint a Vacation, a GAG vagy a Nine Lives, ráadásul fél ponttal ezektől is elmarad, de szerintem még így is kurva jó, én megvettem, ő meg engem!

Írta: _Colos | Tags: Címkék: kritika music from another dimension
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr794920555

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rocklud 2012.11.22. 22:18:31

Jó írás. A Jaded-es élmény nekem is megvolt, amiről az elején írtál. :)

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)