07
04
2009

Joey Kramer: Hit Hard részletek

Kedvcsinálóként Joey nemrég megjelent könyvéhez, íme néhány részlet a The Boston Phoenix weboldaláról:

Jóllehet a 70-es évek közepén az igazi otthonom az út volt, valahol mégis meg kellett húznom magam Boston-ban, így kibéreltem egy lakást a James Street 21 alatt, a Coolidge Corner közelében. A főbérlő, Mr. Chin havonta járt oda, és dörömbölt az ajtón. „Joe Kramah! Mikor fizeti már a lakbért?!” Egy jókora hodály volt az első emeleten, festett üvegablakokkal, magas mennyezettel és annyi mahagónival, ami legalább egy tucat motoros jacht-ra elég lett volna. Akkora volt, hogy egy időben Raymond (Tabano, az Aerosmith első ritmusgitárosa és menedzsere, akit később Brad Whitford váltott) és a felesége, Susan is nálam laktak. A Playboy nyuszi barátnőm, Cindy Oster szintén velem élt, és rengeteg partit rendeztünk; méghozzá olyan mennyiségű kokóval megtámogatva, hogy szó szerint a szakadék szélén táncoltunk minden éjjel. Emlékszem, volt egy fogorvos ismerősünk, aki megengedte, hogy a székében is szippantsunk. Egyik nap beállított hozzánk, én meg csak arra voltam képes, hogy valahogy elvonszoljam magam az ajtóig. Quaaludes-t meg még ki tudja, mit vettem be, alig tudtam mozogni. Látta, hogy már alig van bennem élet, és gyorsan kent egy kis kokót az orromra, nehogy elájuljak. Ha nem jár épp arra... a legrosszabb történhetett volna. Annyi biztos, hogy kibaszott nagy csoda, hogy mind az öten élünk még.

Egy alkalommal, mikor épp turnén voltam, egy Scott Sobel nevű haverom pofozgatta a lakást, Cindy pedig ott maradt vele, részint, hogy ellenőrizze a munkáját, másrészt ő is festette a falakat. Cindy epilepsziás volt, gyógyszereket szedett miatta. Szóval Scott-tal kettesben voltak, és persze némi agydurrantó legyűrése után Cindy elfelejtette bevenni a tablettáit. Scott később elmesélte, hogy valami zajt hallott, átrohant a szomszéd szobába, a szépséges Cindy pedig ott feküdt nyáladzva a földön, felakadt szemekkel. Scott rögtön hívta a 911-et, de ahogy a mentők meg a zsaruk odaértek, eszébe jutott a dohányzóasztal, rajta a több csíkban kikészített cuccal. Úgyhogy otthagyta Cindy-t a földön, és mialatt a zsaruk már az ajtón dörömböltek, ő fel-alá rohangált a lakásban, hogy megszabaduljon a kokótól.

A 70-es évek közepére a kezdetben meló utáni lazításra használt drogok teljesen elszabadultak. Akkoriban egy péntek estém abból állt, hogy valakivel elindultunk egy uncia kokain meg egy nagy üveg jégbe hűtött vodka társaságában. Valahol leültünk, szippantottunk, kortyoltunk, aztán újra szippantottunk. A péntek este lassan szombat reggelbe fordult, aztán a szombat reggel szombat délutánba, és mielőtt észbe kaptam, három nap kiesett az életemből. Ugyanazon a kurva helyen ücsörögtem hétfő reggel, ahová péntek este leültem.

A vészcsengő a fejemben a drogok miatt – a zenéléssel kapcsolatban legalábbis – 1984-ben szólalt meg, amikor a Boston-i Egyetemen léptünk fel. Az előző három-négy estét Tuneol tablettákkal meg kokainnal ütöttem el, és semmit sem aludtam. Mikor odaértem az egyetemre, teljesen szét voltam csúszva. A technikusom, Nils segített átöltöznöm az utcai göncökből a fellépőruhába, leragasztotta a kezem, beültetett a dobok mögé és az ujjaimat rácsavarta a dobverőre. „Joey, én többre nem vagyok képes” – mondta aztán. „A többi rajtad áll.”

A dobolás és a drogok nem jó barátok – az ütem, a fizikum miatt -, így aztán nem játszottam valami jól aznap este, a többiek nem is voltak boldogok. Tanultam abból az estéből, és soha többet nem drogoztam közvetlenül fellépés előtt. Így viszont még jobban rákattantam a köztes időkben. Ahogy az utolsó nóta véget ért, rohantam le a színpadról, és mint az őrült, szippantottam, ami elém került.

Egy idő után aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a drogok megszállottá, függővé és önpusztítóvá tettek. Persze amíg szeded őket, semmi sem ilyen világos számodra – ez a lényege az egésznek. Így visszagondolva, már az a gondolat, hogy csíkokat húzok, szinte megőrjített. Egyszerűen élveztem a drogról fantáziálni, a várakozás ízét, az élményt magát. Minden eleme gyönyört jelentett: ahogy először szétáramlott a fejemben, aztán lassan átjárta az agyamat, majd egyszerre hatalmasnak és legyőzhetetlennek éreztem magam. Imádtam, hogy mindenki felett állónak képzelhettem magam, és bárkivel bármiről el tudtam dumálni úgy, hogy fogalmam sem volt az egészről. Meg ott volt a kapcsolat azokkal, akik ugyanannyira szerették a kokót, mint én. A gond csak az, hogy amíg maga a gyönyör tart, nem igazán élvezi az ember. Egy idő után üressé tesz és nem enged; mint amikor egyfolytában sajtburgerrel és sült krumplival tömöd magad falankságból, pedig nem is vagy éhes. Végül a mértéktelenség, az elveszettség és a gyötrelem felőrölték a gyönyörérzetemet, de akkor már nem volt visszaút. Többé nem azért drogoztam, hogy felvidítson – azért tettem, mert szükségem volt rá. És akkor a drogok szép lassan elkezdték tönkretenni a bandát.

Írta: joeperry | Tags: Címkék: joey kramer hit hard
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr951226047

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

j.a.cameron 2009.07.04. 16:55:28

Joey könyve is ígéretesnek tűnik, várom már... Bár nem reménykedek magyarországi, magyar nyelvű megjelenésben, de ne legyen igazam :)

joeperry: megismétlem amit az index fórumon is írtam: szuper a Blog oldalad, sűrűn fogok benézni!!
Nagy nagy RESPECT!!! :)

joeperry · http://joeperry.blog.hu/ 2009.07.04. 20:58:59

Hacsak a Cartaphilus nem karolja fel, szerintem is nulla rá az esély. Tyler könyvére azért jóval nagyobb a sansz.

A respektért meg kösz mindenkinek, igyekszem rászolgálni:)

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)