07
25
2012
--

Kőbe vésve: az Aerosmith elfeledett stúdiólemeze

1984 tavasza. A szétesőfélben lévő Aerosmith-től a Rock In A Hard Place bukása után új dalokat rendel a Columbia kiadó. Az ekkor még a Jimmy Crespo / Rick Dufay kettőssel felálló zenekar stúdióba vonul ugyan, de néhány riffet és dalkezdeményt leszámítva mindössze egy Written In Stone munkacímet kapott, instrumentális tételt képes kiizzadni magából, hogy végül Joe Perry és Brad Whitford visszatérését követően ez is a kukában végezze. A soha meg nem született Aerosmith albumról így nyilatkozik Steven Tyler egy magazinban 1984-ben, mindössze néhány héttel a klasszikus felállás újraalakulása előtt:

aero82.jpg


Az Aerosmith felállása 1982-ben. Steven mellett a két gitáros, Jimmy Crespo és Rick Dufay.

"Nem lágyítunk a zenén, az nem a mi stílusunk. Élvezzük a jólétet, de nem feledjük el, honnan indultunk. Megharcoltunk azért, amit elértünk, és ez a harc örökre a szívünkbe íródott. Ha egyszer is puhítani próbálnak a hangzáson, kihérelem ezt a szaros bandát – ott helyben befejeztük. Jelen pillanatban a legtökösebb dalokon dolgozunk az Aerosmith történetében."

"Mostanság jól megvagyunk. Jimmy és Rick remekül beilleszkedtek, a dalszerzésből és a színpadi munkából is kiveszik a részüket. Új helyzetbe kerültek, nincsenek hozzászokva a felhajtáshoz. Ez még mindig egy szuper rock and roll zenekar. Jól szólunk a színpadon és gyilkos dalokat írunk a stúdióban."

"Tudok magamra vigyázni, nagyfiú vagyok már. A sajtó imád velem foglalkozni az utóbbi években, de megtanultam kezelni a helyzetet. Valamiért imádnak kikiáltani a rockzene fekete bárányának, pedig ez hazugság. Nem állítom, hogy szent vagyok, de az ellenkezője sem igaz. Viszont elfogadtam a dolgot."

"Az igazság az, hogy azért estem össze a színpadon, mert előtte 48 órát dolgoztam egyhuzamban az új lemezen. Hülyeség volt, de mikor ilyen elkötelezett vagy valami iránt, nem számolsz a következményekkel. Az emberek imádnak baromságokat pletykálni rólam. Hallottam nemrég egy sztorit, hogy állítólag az egyik zenész ütött le a színpadon. Ezt a baszást! A sajtó nagyüzemben gyártja az efféle meséket."

"Most épp remekül érzem magam. Izgatott vagyok a helyzetünk miatt, nem tudok leállni. A lábam teljesen rendbejött, a hangom jobb, mint valaha – ezzel tulajdonképpen sosem volt problémám. Néhány hét múlva belefogunk a turnéba, amit nagyon várok már. Nem hiszem, hogy bárkinek is bizonyítanunk kéne, de minden album és turné kihívást jelent. Úgy érzem, sosem élveztem még ennyire a rock and rollt. Ezt te is meghallod majd, ha felteszed az új lemezt."

"Jimmy Crespo elképesztően pozitív hatással volt a zenekarra. Sokan azt hitték, mikor Joe Perry kilépett, hogy az Aerosmith-nek vége. Nos, az előző lemezzel bebizonyítottuk, hogy tévednek, és most ráteszünk még egy lapáttal. Mi öten egy nagy, boldog család vagyunk, ami nem azt jelenti, hogy nem kapunk össze időről időre, de legalább már nem akarjuk folyton kinyírni egymást."

"Joe és én szinte testvérek voltunk. De ő kurva nehéz eset tud lenni. Nem mondanám, hogy meghódította a toplistákat az új zenéjével, de azt se szabad tagadni, hogy megjárta a csúcsok csúcsát. Időnként egy arrogáns faszkalapként viselkedik, de gondolom, ez rám is igaz. Ezért is jöttünk ki olyan jól egymással. Fogalmam sincs, dolgozunk-e még együtt valaha, de többre tartom őt bárkinél a zeneiparban. Ez az érzés nem változik, bármennyi idő teljen is el."

"A rockzene még mindig a legkirályabb szórakozás, ami nincs betiltva. Lövésem sincs, mit kezdenék magammal, ha nem lenne zenekarom. Azért csináljuk, mert élvezzük. A pénz nem számít. És elhiheted, hogy a felhajtást sem élvezem magam körül. Elég rég nyomjuk már az ipart, és addig folytatjuk, míg élvezni tudjuk."

rickdufayhawaii.jpg


Rick Dufay és Tom Hamilton Hawaii-on, 1983-ban. A fellépés azzal vált hírhedtté, hogy az azt megelőző repülőúton Dufay megpróbált kiugrani a gépből és az éjszakát rács mögött töltötte...

Rick Dufay, aki Brad Whitford távozása után került a zenekarba ritmusgitárosként, így emlékszik vissza erre az időszakra:

"Jimmy Crespo-val nem találtuk az összhangot. Szerintem rögtön arra gondolt, mikor meglátott, hogy ’Basszus! Még egy idióta!’ Akkoriban elég kezelhetetlen srác voltam, nem vettem túl komolyan a dolgokat, csak próbáltam élvezni, amit csinálok. Jimmy egy helyben ácsorgott a színpadon és megpróbálta Joe Perry-t utánozni, ami rohadt nagy hiba volt tőle. Fogalmam sincs, milyen lehet a személyisége valójában, de szerintem elég magának való figura. Mikor feljött a színpadra bőrgatyában meg pisztolytáskával a vállán, amiket Steven aggatott rá, én rögtön rárontottam: ’Mégis mi ez a szar rajtad, ember?’ Totál kikészítettem, szerintem a mai napig zabos rám. Jó ideje nem találkoztunk már. Asszem, mostanában Vegasban él a családjával és van egy zenekara, ami jól hangzik. Sosem volt vele semmi bajom, csak a totál ellentétei vagyunk egymásnak. Számára én lehetettem a kurva udvari bolond, aki jól felbaszta az agyát. Mikor a színpadon odarohantam hozzá, hogy ’Gyere Jimmy, menjünk előre’, ő annyit reagált, hogy ’Húzz innen a picsába.’ Szerintem nem tudott engem hová tenni. Tom mutatta meg azt is, hogyan kell eljátszani a dalokat. De élveztem. Semmit sem bántam meg."

"Imádtam a dalaikat játszani. Egytől egyig. Na jó, a Dream On kicsit unalmas volt, de azokat a fasza riffes számokat, mint a Back In The Saddle vagy a No More No More, nagyon bírtam. A Rock In A Hard Place anyagát szintén. Jól lehetett variálni őket élőben. Steven igazi őrültként viselkedett a színpadon, jó volt vele ökörködni. Folyton pofán vágott meg a hajamat húzogatta, de Jimmy-t sose piszkálta, mert ő nem tudta elviselni. Még azt se szerette, mikor Steven átkarolta koncert közben, mert attól félt, elront valamit. Én pont leszartam, simán letettem a gitárt és ölelkeztünk, haha! A Sweet Emotion-t is baromi jó volt játszani, azt a mai napig imádom."

"A közönségből folyton felordibált valaki, hogy ’Hol van Joe Kibaszott Perry?’, amire Jimmy-nek annyit kellett volna reagálni, hogy elmosolyodik és belead mindent. Ehelyett jól a szívére vette, mialatt én csak rohangáltam összevissza, hülyéskedtem és élveztem a dolgot, ami szerintem a nézőknek is tetszett. Csípték, amit láttak."

"Megnéztem pár felvételt ’83-ból a Youtube-on és nem hittem a szememnek, mikor megláttam, ahogy futkosok meg piszkálom Steven-t. Folyton berágott rám és azzal jött, hogy ’Fejezd már be, úgy csináld, mint Brad’, mire csak annyit feleltem, hogy ’Én nem vagyok Brad, szóval ennyit erről.’ Brad és Tom sose mozogtak a színpadon, de addig Joe se nagyon. Szerintem ő is tőlem leste el a dolgot, mert azóta rászokott, haha! Én már csak ilyen vagyok. Többen mondták nekem, hogy a viselkedésem tartotta Steven-t ébren koncert közben. Gondolom, felbasztam annyira, hogy próbált mindent beleadni. Ültünk a gépen ő meg meglobogtatott egy újságcikket, ezzel a szöveggel: ’Rick Dufay körbefutja Steven Tyler-t a színpadon... Ő az Aerosmith Ronnie Wood-ja’. ’Mi a faszom ez?!’ Rohadtul felhúzta magát, de később megtanultuk tisztelni egymást. Nem egy életbiztosítás lepipálni Steven Tyler-t. A mai napig egy kibaszott isten a faszi. A színpad az élete. Nagyon jó ember, tényleg."

"A stúdió kiadta az ukázt, hogy írjunk pár új dalt, felkészülésképpen az új lemezre. Jack Douglas-szel a turnébuszban raktuk össze az alap riffeket. Próbáltam vegyíteni az Aerosmith dalok hangzását – mintha csak a Sweet Emotion-t kevernéd a Walk This Way-jel. A munkacím On The Bus lett. Tom, Joey és én aztán egy New Jersey-i stúdióban feljátszottuk az alapokat hozzá. Steven később a Record Plant-ben Lee DeCario-val felénekelt hozzá egy rögtönzött éneksávot. És ennyi a történet. Máig nem tudom, mi lett ezekkel a szalagokkal. Joey baromi jó dobtémákat játszott fel. Mikor később Londonban újra felvettem a Written In Stone-t, meghagytam a Steven-stílusú vokálokat, és a szöveget is az ő személye ihlette."

"A Written In Stone-t már az új lemezre írtuk meg, de Steven nem fejezte be a szöveget. A haladzsája mondjuk marhajó volt, ha még megvannak a felvételek, szívesen meghallgatnám újra. Igazi klasszikus Aerosmith hangzása volt. Ezzel a dallal kezdtük az új lemez felvételeit, de itt abba is maradt a dolog, mert Steven és Joe kibékültek, én pedig távoztam. A dalokat, amiket az Aerosmith-nek írtam, végül Londonban játszottam fel újra egy lemezre, ami aztán sose jelent meg, mert a kiadó tönkrement. Ritchie, a pénzért felelős tag jó arc volt, de a másik fejes a kiadónál egy igazi seggfej. Mondtam is Ritchie-nek, hogy a társa szarul kezeli a dolgokat és be fognak csődölni, aztán sajnos igazam lett. Tim Collins, az Aerosmith akkori menedzsere tanácsára visszarepültem L.A.-be, hogy rendezzem a dolgaimat. Hogy rövidre fogjam, egy haverom adott kölcsön albérletre és két évi próbaterem bérletre, így végül összekaptam magam. Az album végül nem jelent meg, de kezdeni akarunk vele valamit. Kicsit elbaltáztuk a hangzást, de van rajta pár erős dal, ami tetszene az embereknek. Sikerült megszereznem a kiadási jogokat hozzá."

dufaystone.jpg


Rick Dufay 1989-ben rögzített, de végül csak 2001-ben napvilágot látott lemeze jókora részben az Aerosmith soha el nem készült albumának ötleteire épül.

Az alábbiakban a Written In Stone zűrös felvételeit idézi fel a stúdió egyik alkalmazottja:

"Lehetőséget kaptam, hogy az Aerosmith mellett dolgozzak a West Orange-i Grand Slam stúdióban a Crespo/Dufay időszakban. Ez már azután történt, hogy a Rock In A Hard Place megbukott, a Columbia pedig odarendelte őket, hogy meghallgassák, milyen dalokkal állnak elő és döntsenek a szerződésükről. Végül ejtették őket. Az asszisztensi munkám nagyjából annyiból állt, hogy megszerezzek mindent, amire a zenekarnak szüksége volt. Emlékszem, az egyik legelső kérésük az volt, hogy kerítsek papírtörlőket éjjel 11-kor, amivel megtörölhetik az arcukat. De nem lehetett fehér, mert Rick és Steven utálták, ha fehér papírdarabok ragadnak a hajukba. Elképesztő volt."

"Vicces, hogy Rick szerint Joey volt a legjobb arc a bandában. Szerintem Joey Kramer az abszolút legnagyobb seggfej a szakmában, akivel 25 év alatt találkoztam. Mindent megtett, hogy megszorongassa a tökeinket. Kész rémálom volt. Hálát adtunk, mikor vége lett. Tulajdonképpen mindannyian, Jack Douglast is beleértve, úgy viselkedtek, mint a hisztis kisbabák, az egyetlen kivételt Steven jelentette. Rick és Jimmy játéka sem volt éppen meggyőző, emlékszem, azon töprengtem, tényleg ők ketten voltak-e a legjobb gitárosok, akiket a zenekar fel tudott hajtani..."

Az 1989-ben rögzített, Written In Stone című lemezt Rick Dufay végül 2001-ben, újrakevert formában ingyen elérhetővé tette az interneten:

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr754677195

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)