11
06
2012

Music From Another Dimension kritika

borito_1.jpg

Megjelenés: 2012.11.06.
Stílus: hard rock
Kiadó: SONY / Columbia

Steven Tyler: ének
Joe Perry: gitár, ének
Brad Whitford: gitár
Tom Hamilton: basszusgitár, ének
Joey Kramer: dob

Tizenegy év hallgatást követően tér vissza a köztudatba Amerika legsikeresebb hard rock bandája azzal, hogy a mai napon (sőt, a világ néhány szerencsésebb országában már kicsivel korábban), bő egy évtizednyi huzavonát követően végre a boltokba küldi szám szerint 15. stúdiólemezét, a Music From Another Dimension-t. A zenekar tagjainak életkorát tekintve sajnos kárba veszett évek történetén felesleges utólag keseregnünk, ráadásul azt sem szabad elfelejtenünk, hogy alighanem csak a felfokozott rajongói elvárások festettek a kelleténél sötétebb hangulatot az elmúlt időszak köré, hiszen erről a tizenegy évről sok mindent állíthatunk, de hogy tétlenséggel vádolni nem lenne fair az Aerosmith-t, az vitathatatlan.

Ezen időszak alatt a zenekar két válogatáslemezen összesen négy új számot adott ki, több filmhez írtak betétdalt, megjelentettek egy hangulatos blues-feldolgozás lemezt, Joe Perry két szólóalbummal jelentkezett, de Steven Tyler is aktivizálta magát ezen a téren, és akkor a szinte minden évre jellemző, változatlan sikerrel zajló turnékat még nem is említettük. Ha hozzátesszük, hogy minderre sérülések, betegségek és olykor igen hevesen fellángoló belső ellentétek közepette volt képes a banda, alighanem sok zenekar elfogadna egy hasonlóan "tétlen" évtizedet.

A Music From Another Dimension az utolsó lemez, mellyel szerződése szerint az Aerosmith még tartozott a SONY kiadónak, és alighanem a korong fogadtatásától teszik majd függővé, folytatják-e a közös munkát. Fontosabb kérdés azonban, vajon ezt tekinthetjük-e a banda pályafutását lezáró anyagnak, amire több utalást hallhattunk az elmúlt hónapokban, ahogy az ellenkezőjére is. Ezt a kérdést csak a jövő fogja megválaszolni, az viszont a mai naptól kőbe vésett tény, hogy az Aerosmith visszatért, méghozzá épp olyan frissen, aktuálisan és harapósan, mint ahogy megszokhattuk tőlük, ennek pedig nemcsak rajongóként, hanem egyszerűen az igényes, hangszeres zenét kedvelő hallgatóként is fenntartások nélkül örülnünk kell. És hogy milyen dalok szolgáltatnak ehhez aláfestést? Íme:

foto1.jpg

LUV XXX: A Jack Douglas producer hangját kölcsönző rövid intrót követően egy, az Aerosmith védjegyének számító húzós riff-rock dallal indul a lemez, mellyel azonnal heves bólogatásra késztetik a hallgatót. A Love Three Times A Day-ről kissé erőltetett "Tyler-izmussal" átkeresztelt nóta le sem tagadhatná, hogy igazi vérbő Tyler / Perry szerzemény, annak minden pozitív vonásával felruházva. Nyitódalnak telitalálat, kellő alaphangot szolgáltat a lemezhez, és első alkalommal élhetjük át azt a friss, telt hangzást, amit Douglas és csapata adott meg a lemeznek. Számomra ez a Music From Another Dimension legnagyobb erénye, hisz úgy marad modern és korszerű a megszólalás, hogy közben szembe mer menni a manapság dívó trendekkel, és minden zenész játékát maradéktalanul élvezhetjük zavaró maszatolás és effektezés nélkül (és ez hatványozottan igaz a dobokra). Julian Lennon "háttérvokálja" viszont a nesze semmi, fogd meg jól tipikus esete. 8/10

Oh Yeah: Számomra ez a dal mutatja meg leginkább a szólólemezek anyagával összevetve, mekkora minőségi ugrást jelent, ha Joe Perry az Aerosmith számára ír dalt. Brad Whitford, Tom Hamilton és mindenek előtt Joey Kramer feszes és pontos játéka, Steven Tyler vokálja és a dalt színező kórusok olyan szintre emelik ezt az egyébként nem különösebben bonyolult blues-rock témát, ami kapásból a lemez egyik legerősebb pillanatát eredményezi. Bölcs döntés volt Joe-tól, hogy átengedte zenésztársainak a kormányrudat, egy igazi zakatoló, lüktető szám született, aminek épp az a legnagyobb erénye, hogy különösebben nincs túlbonyolítva. 10/10

Beautiful: Elérkeztünk a lemez első Tyler / Frederiksen szerzeményéhez, amelyek annak ellenére is sokkal inkább nevezhetők Tyler szóló próbálkozásainak, hogy ebben az esetben a teljes Aerosmith ritmusszekció is felkerült a dalszerzők listájára. A Beautiful nem más, mint egy kalapemelésre késztető vokális bravúr az idén már 64 éves Tyler-től, aki ebben a néhány percben mindent megcsillant abból a tudásból, ami immár négy évtizede műfajának egyik legmeghatározóbb énekesévé teszi őt. Minél többször hallgatom a dalt, annál biztosabb vagyok abban, hogy óriási munka lehetett összehozni, de épp ez bizonyítja talán a legegyértelműbben, hogy az Aerosmith továbbra is az egyik legprofibb és leghajtósabb hard rock banda. Érdemes megemlíteni, hogy Brad mellett Steven is gitározik a dalban, a háttérben pedig az énekes lánya, Mia hallható. 9/10

Tell Me: Azt hiszem, kevés rajongó szállna vitába velem azzal, hogy Tom Hamilton tehetségét igen szűkmarkúan használta ki a zenekar az elmúlt négy évtizedben, pedig amikor lehetőséget kapott, abból általában egészen varázslatos dalok kerekedtek ki. A Music From Another Dimension esetében a zenekar végre szakított az utóbbi lemezeken elburjánzott Tyler / Perry nótákkal és a temérdek külső dalszerzővel, hisz a közös munka során mindenki lehetőséget kapott a bizonyításra. Tom ezt kapásból két nagyon erős dallal hálálta meg. A Tell Me a legkevésbé sem populáris értelemben megközelített akusztikus alapú ballada, és épp ez teszi különlegessé. A Tyler-től szokatlanul mély szólamú éneket orgona és mandolin játéka színezik (utóbbit maga Tyler szolgáltatja), míg a refrén alatt felzendülő erőteljes kórusok még tovább fokozzák a drámai hangulatot. Piszok erős, nagyon jól megírt dal, Tom méltán lehet büszke rá. 9/10

foto2.jpg

Out Go The Lights: Joe Perry egyik legstílusosabb gittárriffjének több, mint húsz évet kellett várnia arra, hogy lemezre kerülhessen. Az eredetileg Guilty Kilt névre keresztelt, Pump lemezre ledemózott dal fülbemászó riffjét több koncerten is előadta a zenekar az évek során, de lemezre valamiért sosem került fel, a rossz nyelvek szerint azért, mert Tyler képtelen volt megfelelő szöveget írni hozzá. Ezúttal azonban megtört a jég, és végre lemezminőségben élvezhetjük ezt a hibátlan, parádés gitárorgiát. A megszólalásból egyértelmű, hogy a banda megpróbálta az utolsó cseppet is kipréselni a témából, és ez sikerült is nekik. Tyler vokálját és szájharmonika szólóját ezúttal könnyűszerrel képes elhalványítani a Joe Perry és a női kórus parádés teljesítményével megkoronázott második szakasz, mely szerintem a lemez legerősebb pillanata. Nagyon remélem, hogy élőben is lesz szerencsénk hallani. Tökély. 10/10

Legendary Child: A dalsorrenden is látszik, hogy a zenekar nem finomkodott az interjúkban, és valóban büszkén felvállalja egymás után két számban ugyanazt a gitártémát. A Legendary Child Get A Grip-re ledemózott változata eredetileg a fent említett Guilty Kilt riffjének középrészével indul, amit az új verzióba is elegánsan átemeltek a srácok. Ezzel a húzással egyébként az Aerosmith azt is megmutatja, mennyire különbözően is fel lehet használni ugyanazt a témát. A Legendary Child volt a lemezt felvezető első kislemez nyár elején, viszont a G.I. Joe mozifilm váratlan elhalasztása gyakorlatilag önmagában megbuktatta a dalt, aminek így a kész klipjét is részben újra kellett forgatni. Utóbbi ennek ellenére sem sikerült rosszul, és a szám sem szolgált rá az őt körüllengő negatív hangulatra, nekem különösen Joe Perry újabb parádés gitárszólója teszi emlékezetessé. 8/10

What Could Been Love: A zenekar a napokban sorozatban az ötödik évtizedben került toplistára ezzel az újabb Tyler / Frederiksen szerzeménnyel, amivel rögtön sikerült is újabb rekordot állítaniuk. A lemezt színező balladák közül hozzám szövege és hangulata miatt ez a darab áll a legközelebb, zeneileg gyönyörűen megkomponáltnak tartom, Tyler éneke pedig hátborzongatóan szép. A dalban a társzerzőként is feltüntetett turnébillentyűs, Russ Irwin zongorázik, míg a lemezborító tanúsága szerint Tyler szivardoboz gitáron is játszik. Apropó, gitár, a számnak egyedül talán a szóló teljes hiányát róhatjuk fel, de így sem tudok rá haragudni. A klip pedig baromi jó lett. 10/10

Street Jesus: Elérkeztünk az album egyik gyöngyszeméhez, a Brad Whitford parádés riffjére épülő, gitárközpontú tételhez. Tyler újabb elborult vokális bravúrjai sem képesek elterelni a figyelmet a versszakok alatt tobzódó riff-őrülettől, fejhallgatóval különösen élvezetesek a fülünkben jobbra-balra csapongó gitárhangok, na meg Joey és Tom kemény és húzós ritmusalapja. Ez a dal egyértelmű visszanyúlás a '70-es évek Aerosmith-i zenei világához, egyfajta szteroidon felhízlalt Toys In The Attic-idézésnek is tekinthető, méghozzá a létező legpozitívabb értelemben. 10/10

foto3.jpg

Can't Stop Lovin' You: Riff-őrület után éles váltással a Music From Another Dimension legpopulárisabb száma következik, melyet alighanem maga a Jóisten sem lesz képes megakadályozni abban, hogy irdatlan nagy sláger legyen belőle. A zenekar mindenesetre elvégezte a munka ráeső részét, Tyler és a vendégénekesnő country szupersztár Carrie Underwood remekül énekelnek, de zeneileg is hibátlanul áll össze a dal, Brad Whitford blues-os gitárfutamai pedig sikerrel emlékeztetik a hallgatót, hogy mégiscsak egy Aerosmith lemezzel van dolga. 9/10

Lover Alot: A tempó ismét átveszi az uralmat az érzelmek felett, méghozzá a lemez egyetlen olyan számában, melyet a banda összes tagja jegyez, de még Marti Frederiksen és a gitártechnikus Marco Moir is kivette belőle a részét. Frederiksen jelenléte ezúttal egy másodpercre sem vesz vissza a lendületből, ez a dal Joey nyitó dobtémájától egészen Tyler legutolsó sikolyáig csak zakatol előre megállíthatatlanul. Joe kissé szokatlan, elnyújtott szólója különösen tetszett, de a dal motorja egyértelműen a hármas ritmusszekció hibátlan teljesítménye, és persze Tyler ismételt szövegírói bravúrjai. 9/10

We All Fall Down: Diane Warren-ről 1998 óta tudjuk, hogy nem csak popsztároknak képes bődületes slágereket írni, és ezúttal is szállított egy szerzeményt az Aerosmith-nek. A lemez egyetlen olyan daláról beszélünk, melyet kizárólag külső személy jegyez, ennélfogva hangulatában kissé ki is lóg a többi dal közül, de ez nem jelenti azt, hogy rosszul sikerült volna. Klasszikusan építkező, nagyívű zongorás balladáról beszélünk, ami mindig is remekül állt Steven Tyler-nek, így nem meglepő, hogy az énekes ezúttal is a hátán viszi a nótát, olyannyira, hogy elektromos gitáron és orgonán is játszik benne. Persze a zenekar is hozzáteszi a maga részét (kuriózumként még Joey fia, Jesse is dobol kicsit a dalban), így a végeredmény egy újabb slágergyanús szerzemény lett, vélhetően a kislemezzé válást sem ússza majd meg. 8/10

Freedom Fighter: Joe Perry-t alaposan feltüzelhette az utóbbi években kiadott két szólólemeze (az elsőért még Grammy-jelölést is kapott), így a szokásoktól eltérően ezúttal kapásból három (deluxe verzión négy) dalt szállított erre a lemezre. A Freedom Fighter-t ezúttal már ő maga is énekli, és amilyen jól tette, hogy az Oh Yeah esetében átengedte a lehetőséget Steven-nek, olyan jó döntés volt egyedül felvennie ezt a dalt. Hamisítatlan Joe Perry blues-rock szerzeménnyel van dolgunk, de a jobbik fajtából, ami egy nagyon dögös riffre épül, személyes témája és hangfekvése miatt pedig jól is áll Joe-nak. A gitáros szólóanyagainak kedvelőjeként engem sosem zavart, ha Joe is mikrofont ragad egy Aerosmith lemezen, a Freedom Fighter pedig nem is okoz csalódást, sőt, szerintem az album egyik legjobb daláról beszélünk. És mielőtt elfelejteném, igen, Johnny Depp és Bruce Witkin vokáloznak a háttérben, amit jelen esetben még hallani is lehet. 9/10

foto4.jpg

Closer: Joey Kramer sosem tartozott a szerzőként is termékeny dobosok közé, épp ezért is becsülendő, hogy - alighanem a többiek próbálkozásain felbuzdulva -, ezúttal ő maga is megpróbálkozott a dalszerzéssel, nem is rossz eredménnyel. Középtempós, vaskosan megszólaló blues-rock balladával van dolgunk, ami kétségkívül nem váltja meg a világot, ám szépen belesimul a lemezbe és nagyon kellemes hallgatni, különösen Brad gitárjátékát. Csak így tovább, Joey! 8/10

Something: Rövid kitérő után újra Joe Perry veszi át az irányítást, méghozzá az album talán legkarakteresebb blues nótájával. Ugyan nekem a Freedom Fighter húzása emlékezetesebbnek bizonyult, ez a dal sem sikerült rosszul, de talán érdemesebb lett volna az egyik bónusz dalt pakolni a helyére. Érdekesség, hogy először az Aerosmith történetében Steven Tyler dobolja végig a számot, ha valami, hát ez mindenképp kiemeli a többi közül. Megszólalásban ugyanakkor ez a Joe Perry dal üt el legjobban az album egészétől, jammelős ize miatt sokkal közelebb áll a gitáros legutóbbi szólólemezéhez. 7/10

Another Last Goodbye: A zárótételhez érkeztünk, mely alighanem Steven Tyler legszemélyesebb darabja a korongon, olyannyira, hogy gyakorlatilag egymaga adja elő a dalt, hisz a zongora mellett a gitárokat is magára vállalta (előbbit a társszerző Desmond Child-dal közösen). A nagyzenekari kíséret és a gyönyörű hegedűszóló hatalmas magasságokba elemik Tyler gyönyörű, de végtelenül keserű sorait. Nehéz nem észrevenni, hogy a lemez első dalát nyitó "hello"-val kontrasztban a "goodbye" szó zárja a lemezt, amit felfoghatunk akár búcsúnak is. Szerencsére a dal után visszatérő narráció kicsit enyhít ezen a szomorú hangulaton, mi több, visszatérést ígér (úgy legyen, srácok!). Engem a hangulatával első hallásra megfogott ez a dal, azt hiszem, méltó lezárást ad a lemeznek, Tyler vokális teljesítményét pedig ismét csak dicsérni tudom. 10/10

aero2011.jpg

Bónusz dalok:

Up On The Mountain: Tom Hamilton másik szerzeménye a Tell Me-vel szöges ellentétben egy menetelő riffközpontú darab, méghozzá micsoda riffel! Érthetetlen számomra, hogy miért húzódott háttérbe a lemezek többségén Tom, mikor ilyen minőségű dalok vannak a tarsolyában (hisz vélhetően van ott még, ahonnan ezt a kettőt előhúzta). A basszusgitáros ezúttal az éneket is magára vállalta, ami legyünk őszinték, sokkal inkább sikeredett hangulatosra, mint profira, Tyler azonban kellően rásegít a háttérben, így nincs komoly gond vele, ráadásul ne feledjük, hogy Hamilton több kezelésen is átesett az elmúlt években torokrákja miatt. Zeneileg kétségkívül ez a Music From Another Dimension egyik nagy pillanata, én habozás nélkül feltettem volna az alap kiadásra, mondjuk a Warren-ballada helyére. 9/10

Oasis In The Night: Azóta csigázza a fantáziámat ez a dal, mióta Joe egy tavaszi Twitter-bejegyzésében elárulta, hogy akusztikus gitárokkal játszotta fel, tőle ugyanis minimum szokatlan egy ilyen megszólalású szám. A végeredményről sokaknak Johnny Cash, nekem inkább Bruce Springsteen zenei világa ugrik be, és szerencsére Joe képes felnőni a feladathoz. A szöveg a dal egyik fő erőssége (nem lehet kétségünk afelől, kihez szól), a gitár is szépen csilingel a háttérben, Joe reszelős hangja pedig nagyon illik ehhez a keserédes, merengő előadáshoz. Engem nagyon megfogott a szám, de bölcs döntés volt, hogy bónuszként hallhatjuk, ugyanis sokkal inkább Joe Perry, mint Aerosmith nóta. 9/10

Sunny Side Of Love: Folytatva az előző gondolatmenetet, amennyire Joe Perry szólóanyag volt az előző tétel, legalább annyira tipikusan Tyler a következő. A Sunny Side Of Love messze a legkirívóbb dal az összes közül, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a borító lábjegyzetei szerint egy morzsáját sem rögzítették a Pandora's Box vagy a Swing House stúdiókban (ezek voltak a banda főhadiszállásai), a hangmérnöki feladatokat teljes egészében a társszerző Marti Frederiksen látta el, ráadásul a keverést is a többi daltól elkülönítve végezték. Erős a gyanúm, hogy mindez nem lehet véletlen, és egy Tyler szólódalról beszélünk, amit utólag csaptak hozzá a lemezhez némi szöszöléssel, mellesleg ezt a számomra kissé demó ízű megszólalás is alátámasztja. Ennek ellenére egy kellemes, nyári hangulatú pop-rock slágerről beszélünk, nagyjából a tavalyi Feels So Good mezsgyéjén, bónuszként örülök, hogy helyett kapott a lemezen, és ezáltal végre Tyler is egyértelműen az Aerosmith-t választotta a szólókarrier helyett. 9/10

A dalok végére érve (nem megfeledkezve a japán verzió két feldolgozásáról, melyeket még nem ismerünk) érdemes röviden újra végigfutni azokon, ezúttal az összképet szemlélve. Meg kell mondjam, részben egyet tudok érteni azokkal a negatív felhangokkal, miszerint túlzottan kétarcú lett a lemez, ahol a tagok (és főként Tyler) szóló próbálkozásai élesen elütnek a zenekar által közösen megírt és feljátszott, nyersebb rockdaloktól. Kár lenne ezt vitatni, alighanem mindenki első hallásra kiszúrja a poposabb hangvételű Tyler / Frederiksen szerzeményeket (kivétel ez alól a Lover Alot), na meg a deluxe verzió négy Joe Perry nótája is kissé talán sok a jóból. Tény, hogy a Music From Another Dimension esetében nem egy koherens, egységes hangzású korong született, hanem egyfajta áttekintése mindazon zenei hatásoknak, melyek 40 év alatt érték a zenekar tagjait. Az ígért '70-as megszólalás talán az Oh Yeah és a Street Jesus esetében sikerült a legjobban, a többi dal sokkal közelebb áll a Geffen-korszakhoz, de összességében alighanem rajongótól az egyszerű rádióhallgatóig mindenki talál majd olyan dalokat ezen a lemezen, amelyek közel állnak a szívéhez. A jó album alapjai a jó dalok, azokat pedig az Aerosmith most sem mérte szűkmarkúan. Hogy a fenti kettősséget ki-ki pozitívan vagy negatívan ítéli meg, az már egyéni ízlés kérdése, én nem látok különösebb okot a panaszra. Rajongóként azt javaslom, egyszerűen dőljünk hátra, tekerjük fel a hangerőt és élvezzük az Aerosmith régóta várt, vadonatúj dalait, hisz ki tudja, valaha lesz-e még erre lehetőségünk.

Átlag: 8,9

aero2012rh.jpg

--------------------------------------------------

Az alábbiakban Gunner barátom kritikáját olvashatjátok:

Aerosmith – Music From Another Dimension (2012)

Az Aerosmith, avagy a "Bostoni Rosszfiúk" 1970-ben alakultak meg az előbb megnevezett városban. A klasszikus felállás (Steven Tyler – ének, Joe Perry – gitár, Brad Whitford – gitár, Tom Hamilton – basszusgitár, Joey Kramer – dob) 1971-re már meg is volt, a banda pedig főleg a Rolling Stones hangosabb verziójaként rögtön bele is csapott a lecsóba. Azaz csapott volna, de a dolgok nem indultak be rögtön varázsütésre. 1973-ban már kijött az első lemezük (Aerosmith), de sem ez, sem az egy évvel későbbi kettes korong (Get Your Wings) nem hozta lázba sem kiadókat, sem a nagyközönséget. Persze a Blue Army szép csendesen azért elkezdett gyülekezni, a banda pedig ezt rengeteg koncertezéssel hálálta meg.

Az 1975-ös Toys In The Attic című harmadik lemez volt az, ami meghozta végre a bandának a sikert (máig a legtöbb példányban eladott lemezük az USA-ban), innentől kezdve felfelé vezetett az út. Az 1976-os Rocks album örök klasszikus, afféle mérföldkőnek is tekinthető, hiszen a Hard Rock elkezdett keményedni, mocskosodni, számtalan későbbi zenészre és bandára volt hatással. Viszont itt el is kezdődött néminemű hanyatlás, így a '77-es Draw The Line már nem ért el ilyen magasságokba, a '79-es Night In The Ruts pedig szinte egy széteső zenekar képét mutatja. Ennek fő oka a rocksztársággal járó nem elhanyagolható körülmények voltak, úgymint a drogok, a pia, no meg az egyre növekvő ego.

El is jutottak arra a szintre, hogy '79-ben a vezető gitáros, Joe Perry, majd egy évre rá a másik bárd, Brad Whitford is távozott a bandából. A helyükre érkező két zenész, Jimmy Crespo és Rick Dufay bár nem voltak fakezűek, de nem érhettek fel elődeikhez, ráadásul Tyler-ben továbbra is tomboltak a tudatmódosító szerek, meg a nagyzás, így ez a felállás végül csak egy lemezt ért meg, az 1982-es Rock In A Hard Place korongot, melyet csendes érdektelenség fogadott. A Jóisten hathatós közbenjárásának köszönhetően viszont visszatért Perry és Whitford, a banda pedig új menedzserrel a megtisztulás útjára próbált rálépni. Első lépésként a Columbia kiadótól a Geffen-hez szerződtek és nekikezdtek egy új, sikeres korszak elindításának.

Az 1985-ös Done With Mirrors lemez még erőteljes útkeresés volt slágerek, kritikai, vagy kommerciális siker hozadéka nélkül. A '87-es Permanent Vacation viszont már óriási siker és személyes véleményem szerint az Aerosmith legjobb korszakának első darabja. A '89-es Pump pedig nem csak követte elődjét, hanem még rá is dobott néhány lapáttal, így nem csak a banda egyik legnagyobb kereskedelmi telitalálata lett, de egyben az egyik kritikai csúcspont is. Az új albumra négy évet kellett várni, de minden percet megért. 1993-ban jelent meg ugyanis személyes kedvencem, a Geffen-éra utolsó stúdiólemeze, a Get A Grip, mely rogyásig van jobbnál-jobb dalokkal, a videoklipek pedig máig legendásak.

A banda ezt követően visszatért a Columbiához, már náluk jelent meg a következő anyag 1997-ben, mely a Nine Lives címre hallgatott. Kiváló blogger társam, joe kedvenc lemezéről van szó, de nekem is szorosan ott van a Geffen-anyagok mögött. A 2001-es Just Push Play viszont nekem már visszalépés, túlságosan poposnak, túl felvizezettnek éreztem, de talán nem csak én lehettem így vele, hiszen a gyengébb eladások és több fanyalgó kritika is ezt rótta fel a csapatnak. 2004-ben a csapat aztán egy blues-feldolgozáslemezzel jelentkezett (különösebb siker nélkül), mely a Honkin' On Bobo címre hallgatott.

Ezután viszont szinte egy évtizednyi síri csönd következett. Noha a banda adott koncerteket, stúdióba vonulni nem igen akaródzott nekik. Perry szólóprojektekkel foglalkozott, de több sérülés, betegség is hátráltatta a veterán rockereket. Aztán, ahogy közeledett a banda fennállásának 40. évfordulója, Tyler ismét hajlamos lett marhaságokra. Előbb kitalálta, hogy ő a banda helyett a szólókarrierjére kíván koncentrálni (ki is izzadt magából két dalt), majd az American Idolban celebkedett két évadot. Eközben egymásnak ellentmondó hírek jöttek, hogy a legendás frontember kiszáll-e a bandából, vagy marad. A rajongók már a legrosszabbtól tartottak, ám az égiek ismét közbe szóltak, így a Száj is észhez tért, a banda pedig végre hosszú évek után ismét stúdiózni kezdett. A csapat végül az elmúlt másfél évben rengeteg dalt rögzített. És ha már a 40. évfordulót el is bénázták, az első lemez ugyanezen jubileumát pedig nem akarják megvárni, jöjjön hát a Music From Another Dimension az Úr 2012. esztendejében!

LUV XXX: A nyitó nóta egy, a koncepcióhoz jól igazodó, ám számomra kicsit zavaró intróval indít. Ha túltesszük magunkat egy percnyi „tomkrúzon", iszonyúan laza, de mégis feszes, dögös riffek érkeznek az arcunkba. A Perry-Whitford páros jelzi, hogy megérkeztek, a dal pedig számomra az Eat The Rich/Can't Stop Messin' fémjelezte korszakot idézi. Igazi, tipikus 'smith-dal, ami rögtön meg is adja az alaphangot. Értékelés: 9/10

Oh Yeah: A második dal kicsit visszavesz a lendületből, vagy inkább a frissességből. Nem harap úgy, viszont Perry-nek köszönhetően a dög most is megvan. Kissé sablonosnak és ötlettelennek érzem, de ezzel együtt is jó dal, ami köröket ver a mai rockbandák próbálkozásaira. Nem lesz a kedvencem, de mindenképpen klassz darab . Értékelés: 8/10

Beautiful: Ezzel pedig el is érkeztünk az album első csúcspontjához! Már a nyitó riff is bejön, van benne valami fura vibrálás, ami engem nagyon elkapott, az igazi borzongatós rész viszont kétségtelenül a refrén. Perry és Tyler is csúcsformában vannak. Nagyszerű dal, klasszikus Aerosmith, amiből óriási koncertfavorit lesz, ezt most borítékolom. Értékelés: 10/10

Tell Me: Ez a dal elsőre nekem nem tetszett, ám többszöri meghallgatás után megtaláltam a szépséget benne, sőt, nekem még a Crazy-t is megidézi néhol. A dal szerzője egyébként Tom Hamilton, aki csak így egyedül nem gyakran vetemedik dalszerzésre. Talán Steven egy kicsit nagyobb beleéléssel is énekelhetne, de még így is nagyon jó, főleg a gitárok. Értékelés: 8/10

Out Go The Lights: A lemez második csúcspontja, személyes kedvencem az új albumról! 6 perc 55 másodperces hosszával a korong legepikusabb szerzeménye is egyben. Laza rockos, bluesos riffek másznak az arcunkba, Steven elemében van, majd Joe tol egy olyan szólót, hogy oda és vissza leszünk tőle. A dal felétől pedig egy hihetetlen király, dögös/lelazulós levezetést hallunk fúvós hangszerekkel, szájharmonikával és egy remekül doboló Joey Kramerrel. A női vokálért pedig jár a pluszpont is! Értékelés: 10/10

Legendary Child: Ismét egy kegyetlenül jó dal következik. Egy régi, eddig kiadatlan dalt kaptak elő a srácok, beledobták egy dobozba, jól összerázták és a falhoz vágták, majd előszedték ezt a remeket. A verze, a refrén, a szóló, az énektémák, mind a helyükön vannak, ami miatt húzom kicsit a szám, az a fantáziátlan, kissé keleties levezetése a dalnak. Nekem a Nine Lives bizonyos pillanatait idézi, amelyek szintén nem a kedvenceim. A videoklip viszont telitalálat, Alexa Vega meg egy istennő. Értékelés: 9/10

What Could Have Been Love: A lemez első bugyinedvesítő balladája következik. Tipikusan az a dal, ami csajrajongók megszerzésére lett kitalálva. Gyönyörű, szenvedéllyel teli, erőteljes, klasszikus rockballada. A dallam és Steven nagyszerűek benne, az öreg még mindig nagyon érzi ezeket a dalokat, viszont hiányzik egy igazi markáns Perry-szóló. Leginkább az I Don't Want To Miss A Thing-hez tudnám hasonlítani. Óriási sikert jósolok a nótának, a videoklipet viszont valaki magyarázza majd meg, ha ráér. Értékelés: 10/10

Street Jesus: Blogtársam, joe nagy kedvence következik. Jómagam szerint is remek dallal van dolgunk, ahol a nyitóriff már megadja az alaphangot, majd a király verzék és Steven énektémái másznak az arcunkba, viszont szerintem túl van nyújtva. A 6 és fél perces hossza nem indokolt, úgy érzem nincs annyi a dalban, hogy ennyire túltolják, ezért én nem is adhatom meg rá a maximumot. Értékelés: 9/10

Can't Stop Lovin' You: A lemez második balladája következik, szerintem a legjobb és az egyik legnagyobb kedvencem a korongról. Telitalálat a verze és a refrén is, a lágyan country-s hangulat is nagyon ott van, és ugye Steven nem egyedül énekel, hanem az angyali szépségű és nem kevésbé gyönyörű hangú country énekesnővel, Carrie Underwooddal. Ennek a nótának is hatalmas sikert jósolok, szerintem nagy kedvenc lesz a rajongók körében. Értékelés: 10/10

Lover Alot: Ez a dal olyan, mint a Tell Me, azaz elsőre nekem nagyon nem akart bejönni. Aztán hallgattam-hallgattam és egyre jobban elkapott. Feszes, dögös riffek, Joe és Steven ismételten óriásit teljesítenek benne. A szóló viszont nem tetszik, szerintem fantáziátlan és furán is szól. Felépítésre és stílusra a nyitódalhoz hasonlít, így ez is lazán megidézi a '90-es évek elejét nekem. Értékelés: 9/10

We All Fall Down: Ismét egy ballada, méghozzá az a Diane Warren a szerzője, aki a banda megaslágerét, az I Don't Want To Miss A Thing-et is írta. Az Armageddonos nótához hasonlóan epikus és teátrális, főleg a zongorának és a háttérben hallható vonósoknak köszönhetően. Viszont Bruce Willis világmegmentő himnuszához cseppet sem tud felérni. Persze nem rossz dal, rutinból megoldják, de erőtlennek és fantáziátlannak érzem. Nekem csalódás egy kicsit, ettől a daltól sokkal többet vártam. Értékelés: 8/10

Freedom Fighter: Na, ezzel a dallal viszont bajban vagyok. Elsőre rettenetesen bejött, aztán meg minél többet hallgatom, annál kevésbé tetszik. A dal Joe szerzeménye, annyira, hogy még ő is énekli. Így dögös, bluesos alapú riffeket kapunk, amik zseniálisak, ahogy a szóló is, ám őszinte leszek és talán joe ezért meg is kövez, de nekem Perry énekhangja egyáltalán nem tetszik, nálam csúnyán lehúzza a dalt. Ha Steven énekelné, szerintem sokkalta erőteljesebb lehetne. Értékelés: 8/10

Closer: Az album mélypontjához értünk, szerintem messze a korong leggyengébb dalához van szerencsénk. Kicsit lassú, a számomra zavaró „középtempós" dal, aminek sem a gitártémái, sem az énektémái nem képesek hozni a varázst. Nem csűröm-csavarom, szerintem szimplán vontatott és unalmas szerzemény, amely kimeríti a töltelékdal fogalmát. Értékelés: 7/10

Something: A lemez másik Perry-szerzeménye és sokkal gyengébb, mint elődje. Persze a gitártéma most is baromi dögös, de ezen kívül rendkívül erőtlennek érzem a dalt. Gyúrni kellett volna még, mert szerintem ebből többet is ki lehetett volna hozni és ismételni tudom csak magam, mikor azt mondom, szerintem Tylerrel sokkal erősebb lenne. Értékelés: 7/10

Another Last Goodbye: Az album záródala, egy fantasztikus zongorás ballada, mely nekem valamiért a Guns N' Roses This I Love című zseniális szerzeményét idézte. A zongora, a vonósok elképesztő erejű drámai töltetet adnak a dalnak, Tyler pedig óriási formában van, sőt, és talán ezt róhatom fel egyetlen hibának, hogy néhol túl is énekli a dalt. Van benne egy-két olyan belevonyítása, hogy szerintem ott a kevesebb több lett volna. Viszont ezzel együtt is egy csodát kaptunk lezárásnak, az ezoterikus outro pedig klassz keretbe foglalja a lemezt. Értékelés: 9/10

Up On The Mountain: Aztán van itt nekünk néhány bónusz dal is, az első mindjárt Tom Hamilton tollából és torkából. Középtempós dal, de a dögösebb fajtából, remek riffeket kapunk, még ha nem is túl eredetiek. Viszont amin a dal megint csak elcsúszik az az ének. Hamiltonnak sincs valami nagy hangja, szerintem Steven énekével százszor gyilkosabb lenne ez is. Értékelés: 7/10

Oasis In The Night: A második bónusz megint csak egy Perry-szerzemény. Ezúttal egy lassú, akusztikus alapú, néhol country-beütésű dalt kapunk, ahol Joe megfáradt hangon énekel, viszont ezúttal ez jól áll a dalnak. Kicsit még Johnny Cash-t is idézi nekem és ez mindenképpen jó pont. A három Perry-dalból egyértelműen a legjobb. Értékelés: 8/10

Sunny Side Of Love: A harmadik, egyben záró darab, már Tyler hangjával szól, mindjárt ütősebb is a dolog. Nem egy kimagasló nóta, de laza, nagyon jó a hangszerelése, és számomra csak úgy süt belőle a vidámság meg az életszeretet. A három bónusz dalból személyes véleményem szerint a legjobb, helye lehetett volna a fizikai hanghordozón is. Értékelés: 8/10

Hát elérkeztünk a búcsúhoz. Az Aerosmith 8 évnyi hallgatás után egy több mint korrekt lemezzel tért vissza, ráadásul az első 10 dal valami kegyetlenül jó, ezért is sajnálom, hogy ez a félelmetes lendület nem tartott ki végig és becsúszott pár erőtlenebb, töltelék-szagú szerzemény. Ha rajtam múlt volna egyébként én gondolkodás nélkül kiszórom a Closer-t és a Something-et, a helyükre pedig mehetett volna az Oasis In The Night és a Sunny Side Of Love. Az a 15 szerintem erősebb lett volna és bónuszolásra sem lett volna szükség. Gyengébb pillanataival együtt is viszont elképesztően jó lemezről beszélünk, ahol a nagy öregek ismét megmutatták, hogy még mindig nagyon érzik a boogie-t és nem véletlenül ők a rockzene valaha volt egyik legkirályabb bandája.

Összértékelés: 8,5

Írta: joeperry | Tags: Címkék: kritika music from another dimension
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr774893422

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rocklud 2012.11.06. 15:28:07

Na akkor gyorsan egy rögtönzött pontozgatás 1-2 megjegyzéssel:

Lux XXX 8/10:
Tulajdonképpen egyetértek a leírtakkal, nem feltétlenül a legjobb az albumon, de mindenképp erős. Talán a refrén lehetett volna jobb.

Oh Yeah 10/10
Joeperry véleményéhez áll közelebb a sajátom is, élőben is remek lehet. Azt pedig bizonyos formában mindketten megfogalmaztátok: Joe írjon nyugodtan számokat, de ne énekeljen, ha nem muszáj. :)

Beautiful 9/10
A refrén kegyetlen jó, viszont a "rap" részek helyett lehetett volna valami normális felvezetés.

Tell Me 8/10
Szintén osztom a fenti véleményeket.

Out Go The Lights 10/10
Mindenképpen az egyik csúcsszám az albumon! A Guilty Kilt demót is szívesen hallgattam, de így, szöveggel ellátva az igazi!

Legendary Child 9/10
Remek szám szerintem is, picit talán tényleg Nine Lives-os, de ez számomra csak pozitívum. Erősen alulértékelt szám.

What Could Have Been Love 6/10
Itt viszont gyökeresen különbözik a véleméynem a fentiekkel, szerintem rendkívül lapos és üres ez a ballada, semmi különöset nem fedeztem fel benne, bár a Can't Stop Loving You-nál egy fokkal jobb.

Street Jesus 10/10
Szintén egyetértek, főként joeperry-vel, az egyik legjobb újonc. Az meg, hogy esetleg Toys-os, egyértelműen dícséret.

Can't Stop Loving You 5/10
Fantáziátlan tucatballadának érzem, a csaj pedig totál lehúzza. Nagyon remélem, hogy nem lesz kislemez ilyen választékból. Amit pedig kezdetek óta nem értek (bár nem értek hozzá), hogy ez a szám mitől country?

Lover Alot 10/10
Nagyon sajnálom, hogy nem ebből lett klip. Szintén az erősebb számok egyikének tartom. Remélem, jövőre ezt is hallhatjuk élőben egy európai koncerten!

We All Fall Down 6/10
Messze nem az IDWTMAT. Abszolút felesleges az albumon. A kislemezzé válás erős túlzás lenne.

Freedom Fighter 7/10
Szerintem ez a leggyengébb Joe-szám a háromból (Oh Yeah nem számít), de azért nem rossz. Egy átlagos Joe Perry. (Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem még mindig a Falling Off a kedvencem "tőle".)

Closer 9/10
Na ez viszont már nagyon is tetszett. Ezt a húzást hiányolom a többi balladából. Itt legalább hallani, hogy szól a gitár is a háttérben.

Something 9/10
Szerintem egyértelműen a legjobb Joe-s szám a három közül, épp a blues-os feeling miatt.

Another Last Goodbye 7/10
Itt sem osztom a lelkesedést. Gunnerral viszont egyetértek abban, hogy néhol kicsit túlzásokba esik Steven. Szerintem a záró mindenképpen egy tempós szám kellett volna, hogy legyen.

A bonus trackekhez eleve máshogy áll az ember. :) Ettől függetlenül nekem is nagyon bejön mindhárom (bár e téren nálam a Face a csúcs).

Up On The Mountain 8/10
Oasis In The Night 8/10
Sunny Side Of Love 8/10

Összegezve (8,2/10 vagy inkább 4/5):
indokolatlanul soknak érzem a 6 balladát, amik többnyire elég ötlettelenek is. Félreértés ne essék, nem vagyok balladaellenes (zongoraellenes inkább), sőt, a Nine Lives balladáit vagy a Crazy-t, What It Takes-t... imádom, de ezek valahogy nem jönnek be. Sose támogattam Joe szóló dolgait, de az elmúlt pár próbálkozás, illetve az erre az albumra gyakorolt hatása alapján Stevenét sem! Kicsit az album a Permanent Vacation-re emlékeztet, ami szerintem a legkevésbé egységes, leginkább darabos album. Viszont összességében rendkívül örülök, hogy ilyen hosszú idő után végre megjelent ez a remek lemez tele új számokkal, amiknek a mennyisége egészen elképesztő. Ha pedig úgy gondolok erre az albumra, hogy az utolsó, akkor összeszorul a szívem. De szerintem az utolsó a Bobbing For Piranha lesz. :)

rocklud 2012.11.06. 15:28:42

Ja, és kösz az olvasnivalót délutánra! :)

joeperry · http://joeperry.blog.hu/ 2012.11.06. 17:07:01

@rocklud: Nagyon szívesen, én köszönöm az értékelést!

schjani 2012.11.07. 00:12:03

Szia joeperry!

Melyik a jobb? És miért?

Music From Another Dimension (Deluxe) 5 262 Ft

Music From Another Dimension (2LP+CD) 6 282 Ft

És mi az a "LP"?

shopline.hu

Köszönettel: schjani

joeperry · http://joeperry.blog.hu/ 2012.11.07. 01:27:34

Én aztán tuti nem fogom neked megmondani, de esetedben szerintem az LP a hanglemez verziót takarja. Mindenképp kérdezz utána, biztos találsz a honlapon ilyen opciót.

rocklud 2012.11.07. 08:06:10

Az LP a vinyl, nem?

rocklud 2012.11.07. 20:47:14

Na egy kis késéssel végre a kezembe vehettem az albumot. A fizikai jelenléte kapásból fél csillagot felfelé dob. :)

_Colos · http://keseiversek.blog.hu 2012.11.08. 22:20:05

Köszönöm az elemzéseket, alig várom, hogy én is megvegyem és kezemben tarthassam. Érdekes amúgy, mennyire másféleképpen ítélünk meg különböző emberek különböző dalokat. ;)

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)