12
02
2012

Perry & Whitford interjú

A Premier Guitar interjúja Joe Perry-vel és Brad Whitford-dal:

joebrad.jpg

A sajtó alaposan bemutatta a zenekar közelmúltbeli zűrös időszakát. Milyen érzés, hogy végre megjelenhetett ez a lemez?

Joe Perry: Talán úgy háromszor - sőt, konkrétan háromszor - fogtunk bele a stúdiózásba. Először telefonon egyeztettünk néhányszor Rick Rubin-nal arról, hogy esetleg dolgozhatnánk közösen. Később újra képbe került Jack Douglas, akivel eredetileg egy teljesen új stúdióalbumot szerettünk volna felvenni, de valahogy nem volt meg köztünk az összhang. Közeledett az újabb turné, és bár maradt még időnk stúdiózni, annyi már nem, hogy teljesen nulláról kezdjünk el mindent, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a blues-feldolgozáslemezt, a Honkin' On Bobo-t készítjük el. Végül Brendan O'Brian-nel is kipróbáltuk magunkat, de hamar kifulladt a dolog. Mindeközben folyamatosan turnéztunk. Nem arról volt tehát szó, hogy lógattuk a lábunkat és vártuk, hogy az ölünkbe essen egy lemez. Ahogy teltek az évek, egyre nyomasztóbb volt, hogy nincs semmi új anyagunk. Ideje volt már megcsinálni.

Brad Whitford: Na igen, hosszú időbe telt. Az utolsó néhány évben már késznek éreztük magunkat rá. Lassan két éve, hogy először összeültünk és nekiálltunk dalokat írni, ami nagyon kreatívnak bizonyult. Úgy éreztük, végre kigyulladt a zöld lámpa és kezdhetünk melózni. Különösen az első próba után. Csak úgy szárnyalt a fantáziánk.

Megannyi személyes sérelem után éreztétek valaha, hogy megszűnt köztetek a kreativitás?

BW: Mind megélünk problémákat - erről szól az élet. Igen, mindenkinek megvoltak a maga zűrjei. Egy ideig nem működött túl jól a zenekar. Aztán túljutottunk ezeken a dolgokon és ismét előtérbe került köztünk, hogy tudunk-e újra dalokat írni.

JP: Rengeteg anyagunk gyűlt össze a különféle stúdiópróbákról és a színpadi jammelésekből. Előfordult, hogy jammelés közben odaszóltam a hangmérnöknek, hogy indítsa el a szalagot, ezek közül is átemeltünk néhány riffet a dalokba. Nem vitás, hogy már 2-3 évvel a Just Push Play után is össze tudtunk volna hozni egy lemezt, de egyszerűen rossz volt az időzítés. A jó oldala viszont, hogy így sokkal nagyobb mennyiségű anyagból válogathattunk.

Van olyan része a lemeznek, amire különösen büszkék vagytok?

BW: A Street Jesus című dal. Vicces, mert a fő elemeit már hosszú évek óta próbáltam keresztülverni a többieken. Előfordul az ilyen. Van, hogy egy dal csak úgy az öledbe hullik, máskor viszont hosszú évekbe telik, míg napvilágot lát. Ezt a licket évek óta próbáltam dallá formálni, de egyszerűen nem tudtam sehová beilleszteni. Elképzelni sem tudtam, mihez kezdjünk vele. Mikor belefogtunk ebbe a lemezbe, újra elővettem és valahogy lángra kapott. Ez is egy fontos dolog - ha van ötleted, amiben hiszel, ki kell tartanod mellette a végsőkig. Addig formáld, míg végre működik és a többiek is azonosulni tudnak vele. De ehhez mindenkire egyformán szükséged van.

Különbözik a kreatív folyamat annak függvényében, hogy csak egy riff vagy rövid dalkezdemény, avagy egy teljesen kidolgozott demó szolgál alapul?

JP: Mindig ugyanaz. Jack Douglas módszere az, hogy a dal hangzását illetően szeret annyira kimaradni a folyamatból, amennyire csak lehetséges. Magából a zenekarból akarja kihozni a legtöbbet. Például ezen a lemezen van néhány ballada, amiket Steven és Marti Frederiksen írtak, és ezeket Marti maga producerelte. Előfordul, hogy egy zenekar több producerrel is dolgozik, Marti pedig afféle fickó, aki olyan dalokért felel szívesen, amiket ő maga írt. Jack viszont szereti megőrizni a zenekar saját hangzását, az Aerosmith gyökerei pedig az élő játékra, a közönség felé közvetített energiára nyúlnak vissza. Ez a tűz a '70-es évek óta lobog bennünk, Jack pedig felismerte, hogy azzal hozhatja ki belőlünk a legjobbat, ha hagyja, hogy élőben játsszunk. Nem számít, hogy kész dalt viszek magammal vagy csak két riffet, ami passzol egymáshoz, a zenekart kell megragadnia, hogy kihozzon belőlük valamit - jó esetben egy új dalt. Ez Jack módszere. A Freedom Fighter esetében mindent egy nap alatt írtam meg. Hajnali öt körül álltam neki a szövegnek, aztán irány a stúdióm, ahol a zenét is megírtam. Gyakorlatilag készen volt, mire a banda is eljátszhatta.

BW: Igen, Jack szerintem is teljes mértékben megérti, mi ennek a zenekarnak a lényege. Mélyen átérez minket és tudja, mire van szükségünk. Mikor épp a maximumon pörgünk, ő akkor is képes átlátni és gatyába rázni a dolgokat. Minden munkafázison rajta tartja a szemét és a legjobban hozza ki belőlünk - ez a személyiségéből ered. Szinte olyan, mintha egy lenne közülünk. Vagyis remekül telt a közös munka, jól szórakoztunk. Jack imád poénkodni, folyton résen van, így végigröhögtük az egészet. Laza, de ugyanakkor fegyelmezett volt a hangulat. Keményen hajtottunk.

Mikor tavaly nyáron Joe technikusával, Trace Foster-rel beszélgettünk, azt mondta, különféle erősítők, pedálok és gitárok kombinációját próbáljátok ki minden egyes koncerten. A stúdióban volt egy konkrét összeállítás, ami inspirált titeket?

JP: Egy Klon Centaur pedált használtam. Ez az aduászom azóta, hogy először hozzájutottunk. Ha jól emlékszem, a készítője épp Bostonban járt és engem és Brad-et is meglepett egy prototípussal. Van bennük valami különleges, mintha dögösebbé tennék a hangzást anélkül, hogy torzítanák a gitárt vagy az erősítőt. Igazi mindenes pedál. Az is számít még, hogy stúdióban vagy élőben játszol. A stúdióban bőven van időd a különféle egytekercses és humbucker pickup-okkal játszadozni. Van egy Stratocaster-em, amit szinte csak a Strat-es típusú daloknál használok. Egy '57-es darab, de egészen másképp szól, mint bármelyik Strat, amit valaha hallottam, viszont olyan pickup-ja van, ami nem szól jól élőben. Időről időre találok egy épületet, ahol előbújik a hangzása, de általában amint feltekerem a hangerőt, gerjed, mint az állat. Van aztán néhány Jeff Beck Strat-em, amik remekül beváltak. Szívesen dugom őket közvetlenül egy Neve vagy Spectrasonics előerősítőre. Élőben viszont rettenetesen gerjednek, szinte teljesen megölik a hangzást. De ha közvetlen a kezelőpultra dugod őket, nem kell az erősítőkkel vacakolnod és csodásan szólnak. Gyakran kettéválasztom a kimenő jelet, és az egyiket a saját erősítőmre vagy kombómra, a másikat pedig a kezelőpultra dugom.

BW: Alighanem volt pár ilyen. Az évek során összegyűjtöttem magamnak néhány kisebb erősítőt, amik garantálják a remek hangzást és inspirálják a játékomat. Van egy baromi régi Marshall-om, ami ugyan jó állapotban van, de sajnálnám magammal cipelni a koncertekre. De legfőképp nem akarom, hogy nyoma vesszen. Viszont ez az egyik legkirályabb erősítő, amit valaha próbáltam. Eredeti Greenback darab, úgy saccolom, a '60-as évek közepéről. Nehéz elmagyarázni, mi teszi különlegessé, de egyszerűen szédületes. Mindig ezt használom a stúdióban - vagy legalábbis majdnem mindig, attól függően, épp hol vagyok.

Próbálkoztok újabb pedálokkal és erősítőkkel is?

BW: Nem emlékszem, hogy különösebben újakat is használtunk volna. Igyekszem a lehető legkevesebb pedált használni a stúdióban. Megelégszem egy gitárral, amit rádugok egy erősítőre, és remélhetőleg ez elégnek is bizonyul. Hacsak nincs szükség konkrétan egyebekre, például egy refrénnél. Minimalista srác vagyok. Egy jó gitár, egy jó erősítő, a többi már csak rajtad áll. Körbeveheted magad mindenféle baromsággal, ha a játékod egy kalap szart sem ér. Szeretem a puszta gitárjátékot hallani, mindenféle utómunka nélkül. Azért van egy erősítőm, amire a stúdiómunka alatt bukkantam rá. Egy '59-es Fender Bandmaster. Ha jól tudom, Pete Townshend is egy hasonlót használt egy rakás Who dalban. Most már tudom, miért! Csodás, csodás hangzásra képes, ha jól választasz. Tulajdonképpen egy kombó - 3X10-es. Rádughatok bármit - Strat, Tele, Les Paul -, hibátlanul szól.

A nyári turnén mindketten Echopark gitárokat használtatok. Hogyan bukkantatok rájuk?

BW: Gabriel Currie gitárjai egészen elképesztőek. A technikusom, Marco Moir (Colos, figyelsz? - joe) mesélt nekem a srácról, aztán egyik nap a stúdióban valahogy előkerült egy gitár tőle. Kipróbáltuk és rögtön arra gondoltunk: "Istenem, ez valami egészen különleges cucc." Azóta összehaverkodtunk és Joe-nak több gitárt is épített. Varázslatosak. Bennük van az öreg gitárok szelleme, mert antik fából készíti őket. A fa nagyon sokat számít egy gitárnál. Neki pedig tehetsége is van hozzá, hisz nem mindegy, milyen fát választasz. Meg kell találni a megfelelőt, szó szerint hallani kell a fát, hogy megérezd, hogyan is fog szólni felhúrozva.

JP: Igen, azt hiszem, Brad-nek már volt egy ilyenje pár év óta. Láttam a cuccai közt. Sokáig nem igazán hozott lázba a dolog, de aztán Gabriel átjött egy nap és hozott néhányat, hogy kipróbáljam. Meg kell mondanom, ez az egyik legszebb hangzású kézzel készített gitár, amit valaha hallottam. Gyakorlatilag minden koncerten bevetek egyet. Remek fickó, csodás hallással, gitárépítésben pedig egy valódi művész. Érzékkel csinálja. Vicces, mert nem számít, milyen képtelen ötlettel állok elő, ő pár nap múlva már küldi is nekem a képeket a készítésről. Jó móka először kézbe fogni egy ilyen gitárt, ráadásul ha szeretnék apró változtatásokat, ő azt is megoldja. Emellett megbütykölte néhány másik gitáromat is, hogy jobban szóljanak, különösen a Strat-eket.

Konkrétan mit csinált velük?

JP: Hozzáigazította a tremoló kar helyzetét a játékomhoz. Szeretem, ha elég teret kapok ilyen téren, plusz a húrmagasságot is nekem megfelelően állította be. Nem is tudom, szinte már varázslat, amire képes. De az igazi aduásza, ahogy képes egyesíteni két fadarabot. Ragasztani a fát csavarozás helyett, a fecskefarkú kötés, hogy milyen mélyen illeszkedhet a nyak a gitár testébe - ezekhez mind remekül ért.

Mikor összeáll egy dal, hogyan döntitek el, ki játssza a szólót?

BW: Ez általában magától jön. Ez is egy olyan terület, ahol Jack néha közbeszól, hogy "Neked ezt a részt kéne játszanod, neked pedig ezt." De sokszor maga a dal határozza meg. Olykor maga Jack is megérzi, melyikünknek állja jól. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de ilyenkor valahogy beszél hozzánk a dal.

Vegyük például a Tell Me szólóját, az hogyan állt össze?

BW: Azt a számot Tom őrizgette már egy ideje. Nem azt akarom mondani, hogy régi dal, mert nem az. A lényeg, hogy most felkaroltuk és valami nagyon egyedi sült ki belőle. Egyik nap a stúdióban Jack odafordult hozzám azzal, hogy: "Szeretném, ha írnál hozzá egy szólót. Gondolj George Harrison-ra." Fogtam magam és bezárkóztam az egyik irodába a dallal és a gitárommal, majd nagyjából két óra után ezzel álltam elő. Ennyi a történet. Kész is volt. Tényleg megpróbáltam egy kissé George Harrison-ra venni a figurát.

A legtöbb szólód előre megírod?

BW: Dala válogatja. A stúdióban általában improvizálunk. Máskor viszont, ahogy a Tell Me esetében is, előre megírom az egészet.

Ezen a lemezen a legtöbb dalban kombináltátok az analóg és a digitális hangzást. Mi ennek az előnye és hogyan értétek el?

JP: Mikor nekiálltunk feljátszani az alapokat, a CLASP rendszert vetettük be. Ez tulajdonképpen képes egy 24 sávos - vagy bármilyen más típusú - szalagos gépet beépíteni egy digitális kimenetbe, így a szalag marad az első dolog, ami rögzít. Innen aztán továbbkerül a Pro Tools-ba, vagyis egyszerre rögzítesz szalagra és a Pro Tools-ba is. Gyakorlatilag beépül a Pro Tools-ba, és melegebbé teszi a hangzását, manapság ugyanis a Pro Tools gyakorlatilag csak reprodukálja, ami belekerül. Kellenek ezek a köztes lépések, hogy gazdagodjon a hangzás, a szalag pedig jó módszer erre. Kicsit előnyösebb módszer, mint követlenül a Pro Tools-ba rögzíteni, aztán lekeverni az egészet két sávba.

Brad, nem gondoltál még egy szólólemezre?

BW: Dehogynem, öregem, csak általában azt sem tudom, hol áll a fejem. Nem is tudom, hogyan csinálnám meg, mert a srácaim is remek gitárosok. Talán egyszer felveszünk egy családi lemezt, úgyis tele a ház tehetséges zenészekkel. Az egyik fiam tegnap fellépett velünk a Madison Sqare Garden-ben, vagyis nem épp kutyaütők. Szerintem ez jó irány lenne és zeneileg is érdekesebb, mint egy szimpla szólólemez. Akár egy zenei maszturbáció.

Joe, most, hogy elkészült a lemez, szeretnél visszatérni a Joe Perry Project-hez?

JP: Igen, télen ez következik, plusz a könyvemen is dolgozni fogok. Remélhetőleg jövő októberben vagy novemberben megjelenhet. Úgy érzem, eljött az ideje, közben pedig új zenét is szeretnék írni. Azt még nem tudom, hogy ez egy teljes lemezt jelent vagy csak dalokat a könyv mellé. Meglátjuk, mennyi időm marad majd stúdiózni.

Van még mit hozzátenni az Aerosmith sztorihoz?

JP: Például az elmúlt húsz évet? Gondolj bele, a Walk This Way 12 vagy 15 éve jelent meg, és java része a '70-es évekről szólt. Én úgy látom, elég nagy szakadék tátong a sztoriban attól kezdve, hogy újra összeálltunk egészen napjainkig, például a bulvárpletykák és hogy hogyan vészeltük át ezeket. Önéletrajz lesz - az Aerosmith és a saját történetem, ahogyan én láttam. Személyes ügy, én pedig elég közel ültem a tűzhöz egészen a kezdetektől. A másik könyv, fogalmazzunk úgy, elég ártalmatlan volt. Tele volt mindenféle sztorikkal ablakon kihajított tévékről, bebaszásról és arról, ahogy kiléptem. Szerintem semmi nem derül ki belőle a Project-ben eltöltött három évemről vagy épp az öt szólólemezemről. Egy rakás dolgot leírtak már az Aerosmith-ről, ami nem igaz, de ez az én könyvem lesz, nem az Aerosmith-é.

Írta: joeperry | Tags: Címkék: interjú joe perry brad whitford
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr764943269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rocklud 2012.12.03. 08:23:45

Nem értem. Ez a Joe Perry Project akkora sikerszéria, hogy nem tud leakadni róla? Az én könyvem, az én sztorim... Miért nem csinálja mindenki azt, amihez a legjobban ért?

joeperry · http://joeperry.blog.hu/ 2012.12.04. 11:06:52

@rocklud: Úgy rémlik, csak egy besztofot akar kiadni pár új dallal, nem egy teljes lemezt. A könyv meg jöhet, csípem Joe-t:D

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)