Az Aerosmith első lemeze megjelenésének 40. évfordulója alkalmából az ismert rádiós, Redbeard készített interjút a zenekar tagjaival. Az alábbiakban Joe Perry mesél a banda zenei gyökereiről, a teljes beszélgetést pedig ide kattintva tudjátok meghallgatni.

Joe, úgy 40 éve volt egy dal, amit egyaránt játszott Steven Tyler New York-i középiskolás zenekara nyaranta a Sunapee tónál, valamint a saját garázs bandád az Új-Hampshire-i Tom Hamilton-nal.

Szerintem arra a Yardbirds számra gondolsz, a Train Kept A Rollin'-ra. De akkoriban a blues-t, mármint a brit értelemben vett blues-t, már a saját képükre formálták az angol zenekarok. Személyesen is ismertem ilyen zenészeket. Igazság szerint a saját bandánkban is volt egy srác, John McGuire, aki élt-halt a blues-ért. Nem akart mást csinálni, mint mezítláb, buggyos farmerben Howlin' Wolf meg Muddy Waters dalokat játszani, ahogy a példaképei tették. Vágod? Tulajdonképpen döntenünk kellett. És mi azt mondtuk: "Márpedig mi fehér tánccipőben meg szűk gatyában állunk színpadra és bazi nagy erősítőkkel fogunk játszani. Szóljon a rock." John ekkor fogta magát és kilépett, ott maradt Új-Hampshire-ben, mi Tommal meg elindultunk Bostonba szerencsét próbálni. Szóval nem voltunk kimondott blues-fanatikusok, de azért tisztában voltunk a gyökereivel és hatással is volt a hangzásunkra. Ugyanakkor elbűvölt minket a rockból áradó energia. Tehát a közös dal, amit említettél, a Train Kept A Rollin' volt. És igazad van, eredetileg tényleg egy blues nóta, és utána is jártunk, kik játszották korábban, viszont a Yardbirds-féle feldolgozása egyáltalán nem blues. Ha meghallgatod az eredeti Tiny Bradshaw verziót azzal a rengeteg, egymásnak felelgető vokállal, az egyfajta swing-es, big band-es stílusú hangzás, amiből maga a blues is ered. Nem hiszem, hogy akkoriban tisztában voltunk vele, mennyire nagy szerepet is játszott a hangzásunkban.

Hallgatva az angol Yardbirds számokat, a blues egyfajta közös nyelvnek tűnik a zenészek között, még úgy is, hogy ezt a dalt eredetileg afro-amerikaiak írták.

Akkoriban így álltak össze a zenekarok. Ha valaki jelentkezett hozzád gitárosnak vagy dobosnak, először is leültél vele dumálni, hogy megismerd őt és ha jól kijöttetek, nyilván a zene lett a közös téma. Mikor aztán igazán belemerültetek és a közösen ismert dalokból leszűrtétek egymás ízlését, jöhetett a következő lépés, ami jelenthette, hogy új bandát alapítunk közösen vagy csatlakozunk egy már meglévőhöz. Számunkra ez a szám volt a közös pont. Steven zenekara kissé vokálközpontúbb volt a miénknél. Két-három srác is volt köztük, aki remekül énekelt, így elő tudtak adni Beatles, Steve Miller és Byrds dalokat is. Ezekről a dallamközpontú popszámokról beszélek. Közben én és Tom egyszerűen csak zúzni akartunk a gitárral, számunkra az éneknek annyi szerepe volt, hogy kitöltse az űrt a szólók között.

Sokan élnek abból, hogy lemásolják vagy legalábbis megpróbálják lemásolni a régi klasszikusokat. Csak hogy tisztázzuk, mi nem tartjuk magunkat blues zenészeknek. Azért hangsúlyozom ezt ki, mert mi sosem akartunk ebben a szerepben tetszelegni. Egyszerű rockzenészek vagyunk, akikre hatással volt a blues. Elvégre a teljes mai popzene a blues-on alapszik. Minden egyes szám. Mi egyszerűen fogtuk ezeket a dalokat és a saját képünkre formáltuk őket, de teljes tisztelettel. Nagyon sokan vannak, akiknek a blues-ról csak BB King, Eric Clapton és Buddy Guy ugrik be. Meg persze az új srácok, mint Johnny Lang vagy még talán Robert Cray. De itt tényleg megáll a tudomány. Számukra ennyit jelent a blues. De ennek a hatalmas kínálat az oka. Szerintem hagyni kell, hogy a zene beszéljen helyettünk. Ha egyszer meghallja az ember, többre nincs is szükség.

Ahhoz, hogy bizonyítsuk, hol is gyökerezik az Aerosmith hangzása mind a mai napig, elég meghallgatni a legelső dalt, amit együtt írtatok Steven Tyler-rel, nagyjából 40 évvel ezelőtt.

Erre jól emlékszem. Valahogy így szól (játszani kezd a gitáron). A címe Movin' Out. Tényleg ezt írtuk meg először. A szövege rólunk szól, arról, mit éltünk át akkoriban. Egyetértek, nagyon blues-os szám. (Énekelni kezd: “We all live on the edge of town, where we all live ain’t no one around…”) Ezért is kerestünk meg egy igazán jó énekest. Ha már szükségünk van valakire, aki kitölti az időt a szólók közt, akkor találjuk meg a legjobbat.

A Movin' Out hamisítatlan blues szám, bárhonnan is nézzük. Ugyanakkor az önjelölt blues-királyok világa manapság eléggé zárt és igazság szerint olykor unalmas is. Emlékszem, a '70-es éveben a texasi blues rocker, Johnny Winter, kihasználva a népszerűségét, a karrierje csúcsán kiadott egy rakás Muddy Waters lemezt Winter's Blue Sky fantázianéven. A fanyalgó kritikák özöne aztán észre térítette. Ugyanakkor messze ez a sorozat volt a legjövedelmezőbb Muddy karrierjében és teljesen új közönséghez juttatta el a zenéjét.

Így van. Akkoriban Muddy félig-meddig már visszavonult. Ráadásul elég gyenge zenekarral lépett fel, de Johnny megpróbálta egy nagy rohammal felrázni a közönséget. Körülvette magát egy rakás remek zenésszel és belevágott a dologba, mert imádta Muddy-t. Ez egyfajta tisztelgés volt a példaképe előtt. Mint amikor Keith Richards leforgatta azt a Hail Hail Rock And Roll című filmet Chuck Berry-vel. Akkoriban Chuck is a karrierje végén járt, szaros haknizenészekkel lépett fel. Keith azt akarta, hogy legalább egyszer egy igazi zenekarral álljon színpadra, adja elő a dalait, és mindezt puszta tiszteletből. Vagyis én úgy gondolom, Johnny Winter játéka nagy hatással volt magára Muddy-ra is. Szerintem Johnny egyike volt azoknak a zenészeknek, akiket Muddy igazán tisztelt. És nem bánta, hogy beleütötte az orrát a dalaiba. Ott az Electric Mud című lemeze. Nyilván maga Muddy is megpróbált újítani. De közben legalább hű maradt a gyökereihez. A Mannish Boy azon az albumon egyszerűen megállíthatatlan. Maga az őserő.