Megjelenés: 2011.10.05.
Stílus: glam / hard rock
Kiadó: Universal
Olli Herman - ének
Pepe Salohalme - gitár
Jalle Verne - basszusgitár
Hessu Maxx - dob
A fiatal finn csapat tavaly jelentette meg cím nélküli debütáló lemezét, melyen a klasszikus 80-as évekbeli glam rock csapatok világát idézték meg zeneileg és külsőségekben egyaránt, hazájukban hatalmas, másutt mérsékelt sikerrel. A hajmetált megidéző hullám az utóbbi években nemzetközi szinten is felerősödni látszik, olyan egykori megabandák turnéznak ismét sikerrel, mint a Mötley Crüe, a Def Leppard, a Cinderella, a Firehouse vagy épp a nyáron hazánkban is megfordult Twisted Sister; de a novemberben ugyancsak második lemezzel jelentkező Steel Panther is ezt a retró vonulatot lovagolja meg épp, igaz, ők a zene mellett a humort helyezik előtérbe.
A Reckless Love tavalyi korongját szintén átjárta némi könnyed önirónia, de a finn srácok odafigyeltek arra, hogy a múltidézés ne csak a külsőségekben és a csajozós-bulizós szövegekben mutatkozzon meg, így egy teljes lemeznyi bődületesen erős, végletekig finomra csiszolt rockhimnuszt tálaltak elénk olyan megszólalással, hogy első hallásra könnyeket csalt a stílus rajongóinak szemébe. Kaptunk összeborulós, kórussal együtt üvöltős partirock himnuszokat (One More Time, Beautiful Bomb), dögös csajozós nótákat (So Yeah!, Born To Rock) és egy fantasztikus hangulatú, szövegében abszolút telitalálat balladát is (Sex). A második korongra alig másfél évet kellett várni, lássuk, megfeleltek-e a srácok a maguk szította magas elvárásoknak.
Animal Attraction - A lemez rögtön a címadó dallal nyit, ami a műfaj hagyományainak megfelelően egy kellően nyers, húzós, igazi fülbe robbanó tétel. Egyértelműen a lemez egyik legerősebb darabjával állunk szemben, a kórusokkal jócskán megtámogatott refrén egyszerűen fülbemászóan fogós, amit csak tetéz Olli Herman énekes fantasztikus teljesítménye. Nem egy Steven Tyler a srác, de ebben a műfajban tökéletes adottságokkal rendelkezik, ráadásul megvan az a plusz "dög" a hangjában, ami igazán egyedivé teszi, nagy jövő állhat előtte. 10/10
Speedin' - Ha a kezdőnóta megadta az alaphangot, akkor a Speedin' csak fokozza azt. A tempó nem enyhül, dögös riffek vezetik fel a korong talán legparádésabb refrénjét, bár ezt alighanem le fogom még írni a későbbiekben. Herman ismét remekel, akárcsak az egész banda mögötte, ismét egy hibátlan dal, egy potenciális kedvenc. 10/10
Born To Break Your Heart - Az album első középtempós nótája, igazi kommersz csajozós szöveggel és abszolút rádióbarát hangzással, amit megint hibátlanul raktak össze. Ha a Bon Jovi ilyen nótát tudna írni manapság, abból valószínűleg jókora sláger lenne, ezek a finn fiúk viszont csípőből kirázzák a kisujjukból, elképesztő. 8/10
Hot - A lemezt felvezető dal még áprilisban kijött kislemezen, így volt időnk megbarátkozni vele. Őszintén szólva engem elsőre nem nyűgözött le, ugyanis - ne szépítsük - a Hot egy színtiszta popdal, tompára kevert gitárokkal és digitálisan jócskán megtámogatott hangzással, szinte hallom a klubok ajtaján és a kocsikból kiszűrődni egy szombat éjjelen. Ennek ellenére remek munkát végeztek vele a srácok, és biztos vagyok abban, hogy odahaza egy egészen új közönséget is megnyertek vele maguknak, ráadásul a kísérletező gitárszóló kifejezetten tetszik. 8/10
Fantasy - Elérkeztünk a műfajban kötelező, az én fülemnek erőteljes Def Leppard hatásokat felvonultató balladához. Az első lemez pimasz témaválasztása után ezúttal egy jóval tradicionálisabb tételt kapunk, nem csak hangzásban, hanem szövegben is. Egyértelműen beazonosítható panelekből rakták össze a dalt, viszont zeneileg megint kihozták belőle, amit lehet, a refrénbe szinte beleborzong az ember, még a blőd szöveg ellenére is. ("Your love is like fantasy, far better than reality..."). 9/10
Dirty Dreams - Fejhangú kórussal indul a dal, ami megint egycsapásra visszarepít minket a 80-as évekbe. Középtempós, énekelhető, kis túlzással akár táncolhatónak is titulálható dal, amely nem tartogat túlzott meglepetéseket, de ennek okán ismét elmondhatjuk, mennyire tudnak refrént írni a Reckless Love háza táján. 8/10
Dance - Ha az előző számot csak kis túlzással neveztem táncolhatónak, a Dance esetében már nem kell finomkodnom, a Hot mellett ugyanis ez a lemez egyértelműen legkommerszebb dala, ami megint feszegeti a pop/rock határvonalat. Címét nem meghazudtoló módon potenciális klubkedvenc lehet belőle, a refrén megint akkorát robban, hogy a rockzenét egyébként rühellő barátnődnek is gond nélkül betolhatod, megőrül majd érte. 9/10
Fight - Alig három perces, zúzós, jóindulattal akár punkosnak is nevezhető tétel, ahol végre megint kellő agresszióval dördülnek el a gitárok és Herman is kiereszti a hangját. Nagy nyomot nem hagy bennünk, inkább egy laza ujjgyakorlat ez a bandának, de ezt az akadályt is sikerrel veszik. 8/10
Switchblade Babe - Megint egy Jovi hangulatú nóta, némi szintetizátorral megtámogatva. Zeneileg nem túl kiemelkedő darab, a vokál viszont pazar, sokadszor kell dícsérnem Herman fantasztikus teljesítményét. 8/10
On The Radio - A lemez egyik csúcspontja! A banda végre visszatér ahhoz a stílushoz, ami a legjobban áll nekik, azaz egy újabb vaskos, kórusokkal bőven megpakolt rockhimnuszt kapunk, amit az egész kocsma kórusban üvölthet, ha sorra kerül a zenegépben. Elképesztő, milyen könnyedén szállítják a srácok ezeket a dalokat, pedig alighanem hatalmas meló állhat mögöttük. A Jovi hangulat itt is jócskán jelen van, azzal a kitétellel, hogy ilyen minőségű darabot igen régen nem hallottam már tőlük. 10/10
Coconuts - Hálistennek a trendekkel ellentétben nem valami lassú tétellel (nem mintha bármi bajom lenne a balladákkal, sőt), hanem egy újabb fogós darabbal zárja a lemezt a banda, ráadásul itt csendül fel az egész lemez talán legjobb gitárriffje is. Nincs mese, így kell lezárni egy rockalbumot, a Coconuts olyan hangulatba pörgeti az embert, hogy azonnal újraindítsa a korongot, velem legalábbis rendszeresen ez történt. Hibátlan befejezés. 10/10
Young N' Crazy - A lemez brit verziójára felpakolt dal érdekes karriert futott be, hisz a megjelenés előtt még kislemezen is kihozták a fiúk, végül mégis csak bónuszként találkozhatunk vele. Kár érte, ugyanis egy újabb hangulatos, fogós tétellel van dolgunk, igazi vidám hangulatú szöveggel és annyi kórussal, hogy kis túlzással szétrepesztik a hangfalakat. A kissé szétzilált dobhangzást én nem éreztem tökéletesnek, mint ahogy maga a dal is túlságosan emlékeztet a debütlemez One More Night c. dalára (talán ezért is maradt végül le a lemezről), ennek ellenére kár lenne kihagyni. 9/10
A fenti sorok azt hiszem, egyértelműen bizonyítják, hogy a Reckless Love engem bizony kilóra megvett az Animal Attraction-nel. A második korong ugyan kissé visszavett a tavalyi lemez spontán, nyers hangzásából, ezúttal jórészt finomabb keverésű, rádióbarát megszólalásra kimunkált dalok születtek, ennek ellenére a zenekar cseppet sem veszített erényeiből. Műfajában egyértelműen az utóbbi évek legjobban sikerült lemeze, köröket ver a nagy öregek mostani próbálkozásaira. Nagy jövő rejlik a csapatban, reméljük, ezúttal a nemzetközi siker sem kerüli el őket, megérdemelnék. Ha kedveled a 80-as évek slágerrockját, vagy egyszerűen csak minőségi dallamos gitárzenét keresel, a Reckless Love új lemeze nem fog csalódást okozni. Parádés.
Átlag: 8,9
