Alább a The Morning Call interjúja Joe Perry-vel, néhány kevésbé érdekes részletet kihagytam, a lenti linken elolvashatjátok azokat is.

Mennyi nehézséged jelent neked manapság a turnézás? A mai napig élvezed?

Ja, nagyon élvezem. Sokkal kisebb rajtam a nyomás, annyiszor csináltuk már. Az egyetlen nehézség benne a kezdet; hogy hozzászokj a színpadképhez, elkapd az auráját, de aztán szép lassan megjönnek az ötletek, és amikor ideág eljutsz, már minden megy magától. Olyan ez, mint azok a kis színes vackok, amiket a vízbe kell dobni, és elkezdenek nőni, egyre csak nőni, aztán a végén egy bazi nagy színes kastély kerekedik ki belőle. Na, ez velem is így van, egyik dologból következik a másik, ahogy körülnézel, jönnek az ötletek, aztán elérsz egy pontra, amikor azt gondolod, ’wow, ez egész más, mint legutóbb volt’, és szeretnéd, hogy jól szóljon a banda, és eljátszhasd a közönségnek a nótákat, amikre kíváncsiak.

Pontosan mi baja van Brad-nek?

Nos, egyik nap lejött próbálni, de iszonyatosan fájt a feje. Ő nem az a migrénes fajta, de panaszkodott, hogy borzalmasan van. Megkereste a legközelebbi orvosi szobát, ahol azt a tanácsot kapta, hogy menjen haza és vegyen be pár szem Tylenolt. Ahogy visszajött, azt mondta, valami nincs rendben, sokkal erősebb a fájdalom, mint kellene. Elment a banda orvosához Bostonba, aki megvizsgálta MRI-vel, majd rögtön kórházba küldte, ahol egy műtéttel megszüntették a nyomást a fejében.

A jelek szerint beverte a fejét – ő legalábbis így emlékszik -, mikor kiszállt a kocsijából, de nem biztos benne. Szerintem is elég ködös a sztorija, de valószínűleg ütés érte a fejét, valami ártalmatlan helyzetben, és később megfeledkezett róla. Az ember gyakran megüti magát, gyorsan elfelejtjük az ilyesmit. Szerintem valami hasonló történhetett, és ő is egyetért velem. Az MRI és a többi teszt is ezt támasztja alá. Nincs kitapintható duzzanat a fején, szélütéstől se kell tartania. Az agy és a koponyacsont közti területen keletkezett egy ömleny. Szóval szerintem Brad rendbe fog jönni, és nemsokára visszatér.

Olvastam, hogy késtek az új lemezzel. Mi ennek az oka és mennyire zavar téged?

Nem száz, inkább millió százalékban. Bő egy évvel ezelőtt térdműtétem volt, és mikor már kezdtem jobban lenni, elfertőződött, épp karácsony után, újra kellett operálni. Ez betett nekünk, rengeteg időt vesztettünk vele. Aztán amikor végre dolgozni kezdtünk, Steven hörghurutot kapott, ami tüdőgyulladásba torkollott; közben a füle is begyulladt, amit szintén műteni kellett, és így tovább. Elkapta ezt a csúnya inflenzát, ami mostanában kering a levegőben – nem a sertésre gondolok -, és nagyon megviselte, nem tudott énekelni. Tehát ott volt ez is. Négy hétig lábadozott belőle. Nem tudtunk egyszerre stúdiózni és turnézni, a turné pedig már le volt kötve. Bíztunk benne, hogy már az új lemezzel léphetünk fel, de nem jött össze.

A jó hír viszont az, hogy így adódott némi szabadidőm, úgy másfél hónap. Voltak saját dalaim, elegendő egy új szólólemezre, amit már régóta tervezek. Úgyhogy felhívtam pár ismerőst, zenélni kezdtünk, és úgy egy hónap folyamatos meló után összehoztuk a lemezt. Úgy tervezem, nyár végén megjelenhet.

A mostani turné után fellépsz a szólódalokkal is?

Szeretnék, de csak néhány fontosabb helyszínen. Az előző anyaggal is mehettem volna, de... úgy értem, csomó ajánlatot kaptam szerte a világból, és nem volt könnyű visszautasítani őket, de csak másfél hónapom volt, és nem akartam a Joe Perry turnéból egyből átlépni az Aerosmith turnéba. Fáradtan érkeztem volna, ami egyenes út az égéshez. Szóval akkor nem jött össze, de ezúttal szívesen belevágnék.

Ami az új Aerosmith lemezt illeti; elég dalotok van már készen, kialakult a hangzás? Neked tetszik az anyag?

Igen, remek dalaink vannak, igazi Aerosmith nóták, vannak pörgősek és szép balladák is. De szerintem a legfontosabb, hogy végre stúdiózunk. Úgy gondolom, a rajongóink most leginkább a friss dalokra vanak kiéhezve, egy olyan lemezre, ami megidézi a korai albumok energiáját. Persze nem vehetjük fel újra a Get Your Wings-et, az lehetetlen. De meríthetünk az energiából, amikor élőben játsszuk ezeket a dalokat, vagy meghallgatjuk őket, ez a lehetőség mindig adott. És ez is a célunk – elkapni ezt az energiát, beledolgozni az új anyagba és eljuttatni az emberekhez.

Beszéltél az egészségügyi problémákról, amik miatt most késtetek a felvételekkel, de igazság szerint kilenc éve jött ki az utolsó lemezetek új, saját dalokkal. Mi történt ezalatt a kilenc év alatt? Mi tartott ennyi ideig?

Oké, szóval kijött a Just Push Play, aztán a Honkin’ On Bobo idején lett volna időnk stúdiózni, csak épp nem volt friss anyagunk, ez pedig legalább két hónap plusz munkát kívánt volna. Ennyi időnk már nem maradt, így másfajta albumot csináltunk, amit már régóta szerettünk volna, azaz kedvenc blues nótáinkat dolgoztuk fel. Például a Road Runner-t, a Baby Please Don’t Go-t. Ez nagy könnyedséget jelentett, nem kellett aggódnunk a dalszerzés, a kislemezek meg hasonló dolgok miatt, inkább csak játszottunk, mintha klub turnéra készülnénk. Valahogy így álltunk hozzá ahhoz a lemezhez, és időnk is volt rá.

Szóval ez az egész a jó időzítésen alapszik, el kell kapni a megfelelő pillatot úgy, hogy a turnézás ne szenvedje kárát, ugyanis mi vérbeli koncertbanda vagyunk, ha nem játszhatunk élőben, inkább abbahagyjuk.

Hadd térjek ki az Aerosmith hosszú pályafutására is. Ott a Rolling Stones, akik olyan régen zenélnek már, és mégis, igazi sikerlemezt nem adtak ki már vagy 15 éve. Ti pedig folyamatosan ott vagytok a listákon új dalokkal. Mi olyan különleges bennetek?

Szerintem szerencsések voltunk a 80-as évek MTV korszakával. Az időkben csak vad, hisztis kölykök voltunk, akik belecsöppentek egy olyan világba, amiről fogalmuk se volt korábban. Aztán kiégtünk, majd visszatértünk. Elég fiatalok voltunk még, hogy belépjünk ebbe a klipes dologba. Ami a dalszerzést illeti, képesek voltunk a saját hangzásunk megtartása mellett másokkal is együtt dolgozni, meghallgatni őket. Az ember vagy teret enged a változásnak, vagy makacsul ellenáll.

Én úgy gondolom, a Stones rengeteg dalt írt és kihasította a maga szeletét a zeneiparból. Úgy értem, annyi lemezt adtak ki, hogy nem is értem, honnan van ihletük még többet írni. Ugyanakkor mégis megértem, mert én is ugyanígy érzek. Amikor már rengeteg dalon túl vagy, arra gondolsz, ’wow, ezt már nem fogom tudni felülmúlni.’ Aztán mégis sikerül. Én személy szerint úgy érzem, ha néhányan nem is értenek egyet velem, hogy van még bennük jónéhány dal. Ismerem a Stones-t, rátaláltak a maguk ösvényére, nem érdekli őket mások véleménye, a saját zenéjüket játsszák és élvezik.

És amikor koncerteznek; hát én láttam őket Shepherd’s Bush-ban pár éve, majdnem egy teljes lemezt eljátszottak, asszem, a Bridges To Babylon volt. Szinte végig eltolták, és szerintem remek volt. Sose hittem volna. Jagger azt mondta: ’Ha slágereket akartok hallani, irány a nagy buli.’ Merthogy a Wembley-ben is felléptek pár nappal később. De ott, a Shepherd’s Bush-ban csak úgy 2000 ember volt. Ők meg eljátszották a lemezt meg amit csak akartak még, és az egész friss volt és újszerű, közben mindvégig Stones – király volt. Most is dolgoznak egy új lemezen, nem állnak le. Mert élvezik.

Tudod, a térdproblémád, Tom rákja, meg a többi csapás után, ami benneteket ért, nem merült még fel bennetek, meddig bírjátok még? Úgy értem, nem gondoltok néha az út végére mostanság?

Minden nap gondolok rá. Úgy értem, a legjobb barátom, akivel 18 évig dolgoztam együtt, és a legutóbbi szólólemezemen is közreműködött, tavaly halt meg. 52 éves volt, néhány évvel fiatalabb nálam. Abba a korba értünk, amikor már semmi sem biztos – érted, mire gondolok? Ugyanakkor, nincs ez így minden korban? A tinédzserek hullanak, mint a legyek. A mai napig megmaradtunk állati lényeknek. Az élet múlandó. Persze az esélyeid romlanak, ahogy öregszel. De ami a térdemet illeti, annak semmi köze a koromhoz, ez azért van, mert az Aerosmith egy rockbanda, az életstílusunk nagy fizikai terheléssel jár, rengeteget koncertezünk, én pedig leestem a színpadról 25 éve, kicsináltam a térdem, és egyre csak rosszabbodott az állapota, mígnem meg kellett műteni. 25 év után nem tudom megmondani, az életkorom volt-e a felelős ezért, vagy egyszerűen csak tönrevágtam.

Ami a többi dolgot illeti, megesik. Steven tüdőgyulladást kapott, de a 25 éves srácok is kapnak tüdőgyulladást – én is kaptam, mikor is, 26 évesen. Előfordul, ilyen az élet. És minél régebben taposod az anyaföldet, annál nagyobb az esély, hogy beüt a krach. Ilyen egyszerű.

De mégis, szerinted meddig fogtok még játszani?

Amíg élvezzük és a közönség hallani akar minket, zenélni fogunk.

forrás: blogs.mcall.com/lehighvalleymusic/2009/06/gabbing-with-a-guitar-god-aerosmiths-joe-perry-talks-about-his-future-and-his-bands.html