Szia joeperry, sziasztok Rajongók!

 

Ahogy ígértem, néhány sorban megosztom Veletek a londoni koncertről az élményeimet.

 

Valamikor este 7 után értünk ki az O2-be (ami a külvárosban van, az ezredfordulóra épült és „természetesen” közvetlen metrókapcsolattal rendelkezik.) Az O2 Arena lenyűgöző már kívülről is, belépve pedig a lélegzetünk is elakadt. Hatalmas terek a külső karéjon, tele kávézóval, étteremmel, klubokkal. Érthetően kitáblázva minden, a jegyünkön feltüntetett kaput könnyedén megtaláltuk. Biztonsági vizsgálat csak szúrópróbaszerűen volt, viszont beléptetésnél a jegyet ellenőrzés után elvették és helyette egy kék sima O2-s karszalagot adtak.

 

Amikor beléptünk az arénába az előzenekar játszott. Azonnal megértettem, hogy a jegyrendelésnél miért figyelmeztetnek, hogy a felső szektorokba csak az vegyen jegyet akinek nincs tériszonya, ugyanis szédítően magas a csarnok. A küzdőtér területe nagyjából akkora mint a Papp Lászlóé, de az ülőszektorok sokkal szélesebbek és magasabbak, és ettől gigantikus az egész.

 

 

Az előzenekar után szünet, majd újabb előzenekar, és megint szünet… 4,30 fontért megittuk életünk legdrágább sörét, majd bementünk a küzdőtér első harmadába, nem túl messze Steven kifutójától.

 

Háromnegyed 9 körül végre leeresztették a nagy Aerosmith függönyt a színpad elé, és néhány perc múlva már hallani lehetett, ahogy egyenként próbálgatják a hangszereket, majd hirtelen megszólalt a ZENE, a Love In An Elevator, és a függönyt ledobták, és én csak álltam, és bámultam mint egy gyerek… Talán furcsán hangzik, de meg se mozdultam percekig, 17 éve vártam már erre a pillanatra.

 

Szándékosan nem néztem meg előtte egyetlen videót sem a turné koncertjeiről, azt akartam, hogy minden újként hasson rám. Volt egy nagy kivetítő a színpad mögött középen, és két kisebb mellette. Legtöbbször klip-szerű bejátszásokat adtak, ami szerintem nem volt túl jó ötlet. Én szívesebben néztem volna inkább nagyban őket (a távolabb ülő közönség is biztos jobban örült volna).

 

 

A setlist alapjaiban nem volt meglepetés, tudtam, mit várhatok. Back In The Saddle, majd a Falling in Love (amit szívesen lecseréltem volna a Mama Kin-re), de jött az Eat The Rich, ami Steven elmaradhatatlan böfögésével zárult, majd a Pink, amit a közönség nagyon szeretett (Turn off the light – és sötét lett!) , és aztán Livin’ On The Edge ami mindig jó és imádja a közönség. Nagyon szerettem a What It Takes-et, ami egyik kedvenc balladám, és nagyon szépen szólt. Aztán játszották a Chip Away-t ami szintén nagy kedvencem, és a turné során eddig csak egy helyen adták elő, a Train Kept A Rollin’, ami zseniális volt, és jött az elmaradhatatlan Cryin’, majd Lord Of The Thighs, aztán Joe elénekelte nekünk a Stop Messin'-t – nos, én jobban kedvelem, amikor gitározik, de igazán aranyos és lelkes volt. Ezután IDWTMAT. Na ez az a szám, amit nagyon nem szeretek és nagyon nem akartam. Mindig is túl csöpögősnek és nyálasnak találtam ezt a dalt, de amikor az egész aréna egy emberként énekelte, már nem számított mit gondoltam eddig, megadtam magam. Egyszerűen fantasztikus volt, nagyon nagy élmény volt ott állni az aréna közepén és átélni, ahogy mindenki énekel. Sweet Emotion, amit itt Joe művelt az valami elképesztő volt, majd a Baby Please Don’t Go és a Draw The Line… és sötét, ováció és sikoltozás, majd végre ráadásként a Dream On, ami talán a legnagyobb kedvencem, tökéletes előadásban. Most is futkos rajtam a hideg, számomra ez volt a csúcspont, Steven hihetetlen átéléssel énekelt. Ezután következett a Walk This Way: „Put your hands int he air”, Steven csak ennyit mondott és mindenki egyszerre mozdult a küzdőtéren és az ülőszektorokban egyaránt. Szédítő volt.

 

A végére pedig a Toys, majd Steven bemutatta a tagokat, és háttal a közönségnek állva készítettek egy csoportképet a következő album borítójára! Ezután még Joe bemutatta Steven-t, mint a világon a legjobb énekest (!), közölték, hogy nagyon jól érezték magukat, és levonultak.

 

Nem volt itt show-műsor, cirkusz, tűzijáték, petárda és poénok sem. Nem volt minden szám előtt kétperces felkonferálás, és nem volt különösebb párbeszéd a közönséggel. Egyszerűen zenéltek, egymás után játszották a régi és még régebbi nagy slágereiket. Ez a koncert két óra tömény rock and roll volt, ami hangulatát tekintve visszarepített az időben a hetvenes évek világába.

 

 

Steven hangja 62 éves korában is frenetikus, ahogy játszik a harmonikán lenyűgöző, rengeteg energia van az egész lényében, minden mozdulatában. Joe-val a viszonyuk láthatóan jó, sokat pusmogtak, ugratták egymást, Steven Joe fejére tette a kalapját, ha jól láttam, egyszer még egy puszit is adott neki. Joey, Tom és Brad nagyon pontosan és jól játszottak, figyelve Steven és Joe minden mozdulatára. Az egész bandán érezni lehetett a negyven évnyi összeszokottságot, bizalmat és rutint, amiért én, a közönség, végtelenül hálás vagyok. Életemben először láttam rock koncerten hatvanas hölgyet sírni…

 

Igen, nagyon sokba került a jegy. Cserébe életre szóló, felejthetetlen élményt kaptam.

 

 

Üdv,

 

messin