"Néha csak ki akarok szállni a f@szba ebből az egészből." Kellemes júniusi reggel van, Joe Perry fekete kávéval a kezében relaxál New Englandi otthona teraszán. Hosszú zenei pályafutása jár az eszében, mikor felvet egy - csak lehetséges -, a korábbiaktól eltérő jövőképet. "Elértem már mindent" - folytatja. "Letettem az asztalra, amit le kellett tennem, megszereztem a nőt, akit akartam, a pénzt, amiről álmodoztam, megittam az összes sört, amiket meg akartam inni. Nem léptem fel ugyan mindenütt, de épp elég helyen megfordultam már." Perry elhallgat, tekintete körüljár buján zöldellő birtokán. "Szóval néha csak ücsörgök itt és arra gondolok, mi a f@szt csinálok én? Ücsöröghetnék itt minden egyes nap."

 

Nehéz vitába szállni ezzel. Valóban, Perry, legalábbis zenei téren, mindent elért. Négy évtizedes karrier az Aerosmith-ben, Amerika egyik legkitartóbb - és vitán felül, egyik legjobb - rock and roll bandájában; olyan dalok a háta mögött, mint a Sweet Emotion, a Walk This Way és a Same Old Song And Dance; több mint 150 millió eladott lemez és több generációnyi gitáros, akit inspirált (például Slash-t, akit saját bevallása szerint a 'Smith 1976-os klasszikusa, a Rocks indított el a zenei pályán). Útja során lassan a legamagasabb gitárhősi státuszba emelkedett: hollófekete hajú, gránitból faragott állú, sziklakemény harcos ő, akinek minden egyes mozdulatából és riffjéből árad saját stílusa és lazasága.

 

Nem volt egyszerű feladat elérni ezt. Perry és az Aerosmith történetéből nem hiányoznak a rock and roll életstílus bukkanói: drogfüggőség, rehab klinikák, zenekari csatározások, tagcserék, egészségügyi problémák, kereskedelmi és pénzügyi sikertelenség. Mégis, nemcsak túlélték ezeket, hanem elképesztően magas szinten folytatták, Perry-t is beleértve. "Úgy tűnik, valahogy mindig sikerült békanyálon átcsúsznunk ezeken a zűrökön" - mondja vigyorogva. Így hát, noha könnyűszerrel választhatná a boldog nyugdíjaséletet a csendes kertvárosi környezetben, "valami van ebben a bandában, ami izgalomban tart." - jelenti ki. "Tisztára addiktív. Kíváncsi vagyok, meddig húzzuk még. Úgyhogy kitartok még egy darabig."

 

 

A közelmúltban mégis közel kerültünk ahhoz, hogy az Aerosmith - legalábbis a jól ismert formájában - ne folytassa tovább. A tavalyi esztendő egyike volt a legzűrösebbeknek a zenekar életében. 2009-es nyári turnéjukat a ZZ Top-pal sorozatos problémák kísérték: a gitáros Brad Whitford és a basszusgitáros Tom Hamilton kihagyni kényszerült néhány állomást egészségi problémáik miatt, majd több koncertet is törölni kellett az énekes Steven Tyler lábsérülése miatt. Végül augusztus 5-én Sturgis-ben, Dél-Dakotában, Tyler a koncert közepén lezuhant a színpadról, fej- és vállsérüléseket szenvedett, így a banda törölni kényszerült a turné maradékát.

 

A dolgok ezután még rosszabbra fordultak. A tétlenül töltött őszi hónapokban pletykák kezdtek keringeni arról, hogy egyre nő a feszültség Tyler és a többiek között. Miuntán az énekes lemondott egy tervezett évvégi dél-amerikai turnét, hogy saját karrierjére összpontosíthasson, Perry úgy nyilatkozott, közel 40 évvel megalakulása után az Aerosmith új énekes keresésébe kezd. "A banda nem fog ülni és várni" - mondja ma Perry. "Ha Steven szólólemezt csinál, American Idol-ban zsűrizik vagy akármit, mi azt nem fogjuk tétlenül kivárni. Ez egy jó zenekar, mi négyen pedig képesek vagyunk kiállni és játszani."

 

A nyilatkozatháború eredményeképp 2009 utolsó hónapjaiban valódi rock and roll dráma bontakozott ki. Szólókarrierje meglebegtetése után Tyler egy váratlan fordulattal bejelentkezett egy rehabilitációs klinikára, hogy leküzdje fájdalomcsillapító-függőségét. Perry ezalatt végigturnézta az Államokat és Európát legújabb szólólemezével, a Have Guitar, Will Travel-lel. Ezalatt a sajtó olyan jól ismert neveket dobott fel a sokak által lecserélhetetlennek tartott frontember helyére, mint Lenny Kravitz, Paul Rodgers, Billy Idol és Chris Cornell. (Szintén ebben az időszakban derült fény arra, hogy 2008-ban Tyler titokban elment egy meghallgatásra, ahol Robert Plant helyét próbálták betölteni egy Led Zeppelin reunion turnéra.)

 

Ennek ellenére a világ már sosem tudja meg, hogyan szólt volna az Aerosmith, mondjuk Paul Rogers-szel. Februárban, egy masszív 2010-es turné érdekében Tyler és a banda elásta a csatabárdot. "Mind leültünk Steven-nel és a menedzserével a próbatermünkben, aztán belevágtunk a dologba" - meséli Perry. "Mindenki optimistának látszott. Annyi sz@rság meg találgatás után végre megtudtuk, hogy állnak a dolgok."

 

Félresiklott viszonyuk ellenére - Tyler ügyvédjei egy alkalommal még jogi lépéseket is kilátásba helyeztek, ha a többiek valóban új énekest keresnek - Perry szerint ő maga sohasem kételkedett abban, hogy Tyler visszatér az Aerosmith-be. "Biztosra vettem" - mondja. "Csak azt nem tudtam, mikor. De örülök, hogy ilyen hamar megtörtént." Ez nem jelenti azt, hogy a lecserélésről szóló nyilatkozatok csupán Tyler szólóterveit próbálták megakadályozni, Perry szerint ugyanis a banda tervei határozottak voltak. "Úgy tekintettem rá, mint egy közös munkára, jammelésre valakivel, átmeneti jelleggel" - magyarázza. "Úgy értem, Tom-ot is helyettesítette valaki. Az emberek meg fújoltak, hogy 'Ez már nem lesz Aerosmith.' Picsába már. Ezzel én is tisztában vagyok. De ki tudja, mi sült volna ki belőle?"

 

Most, hogy Tyler újra a fedélzeten van, ez a kérdés megválaszolatlan marad, de itt egy másik: Perry képtelen megválaszolni, miért is tért vissza az énekes a bandába. "Sosem beszéltem Steven-nel arról, miért gondolta meg magát" - mondja. "Teljesen rá volt pörögve a dolgaira. Annyi mindent hallottunk, hogy saját talk show-t fog vezetni, hogy Vegasban lép fel egy hatalmas zenekarral - mindenfélét. De ha megnézed a koncerteket, amiket Dél-Amerikában meg az európai fesztiválokon adtunk, hát szerintem elég lehangoló lett volna kihagyni őket."

 

Akárhogyan is, 2010 fényes évnek ígérkezik az Aerosmith karrierjében. Jelenleg is tartó világturnéjuk májusban kezdődött Dél-Amerikában, és több, mint egy tucat országon vezeti végig a bandát, mialatt főzenekarként lépnek színpadra a Download Fesztiválon, és először fordulnak meg olyan helyeken, mint Görögország, Peru és Kolumbia, hogy aztán egy késő nyári stadionturnéval zárjanak az Államokban. És hogy mi következik ezután? "Talán kiveszünk egy kis szabadidőt aztán csinálunk egy lemezt"- mondja Perry.

 

"A lemez", ahogy Perry utal rá, talán a legnagyobb csontváz az Aerosmith szekrényében. A banda legutóbbi stúdiólemeze eredeti dalokkal, a Just Push Play még 2001-ben jelent meg, így még ha rögtön a turné után bele is fognak a felvételekbe, egy teljes évtized telik el az új Aerosmith lemez megjelenéséig (a 2004-es blues-feldolgozáslemez, a Honkin' On Bobo mellett). Máshonnan megközelítve, ez a tíz év hosszabb, mint Perry és a zenekar első közös időszaka, amely 1970-től 1979-ig tartott, és mialatt olyan klasszikus lemezek készültek el, mint a Get Your Wings, a Toys In The Attic, és a Rocks.

 

A tény, hogy az Aerosmith egy teljes évtizede képtelen egy új lemezt felvenni, igen frusztrálja a gitárost, aki önmaga két szólólemezt és rögzített ezen időszak alatt. Ráadásul saját állítása szerint nem is rajong túlzottan a Just Push Play-ért. "Nem vagyok elégedett a hangzással" - mondja. "A Honkin' On Bobo sokkal jobban tetszik. Bárcsak a Just Push Play-t is úgy vettük volna fel. Élő volt és nyers, ami szerintem a legjobban illik az Aerosmith-hez."

 

Ezután folytatja: "A többiek között van, akinek tetszik a Just Push Play. Nekem nem. És akkor mi a f@sz van? Tetszik róla pár szám, de nem tetszik, ahogy felvettük, darabokban, hogy aztán összeragasszuk a Pro Tools-ban. Elveszett az, amiben az Aerosmith a legjobb, ez pedig az élő játék. Meg aztán van rajta pár dal, amiről el sem hiszem, hogy mi csináltuk. Egy olyan számot, mint a Trip Hoppin', én sosem... Ezek nem mi vagyunk. De amikor belemerülsz a felvételekbe, egy idő után elveszted a fonalat."

 

Valójában az Aerosmith több éve dolgozik már a Just Push Play utódján. Ám, ahogy Perry fogalmaz, "Bevonulunk a stúdióba, de ugyanabban az időben már szerveződik egy turné. Aztán ilyen-olyan okból megszakad a dolog, mi pedig már mehetünk is fellépni." Néhány évvel ezelőtt, hogy végre elindítsák a szekeret, a banda felkérte az AC/DC és a Pearl Jam producerét, Brendan O'Brian-t a közös munkára. "Három hónapig dolgoztunk együtt," - meséli Perry. "de aztán egyik dologból következett a másik, és hirtelen megint előjött a régi nóta: A turné három hét múlva kezdődik és mi megint tehetjük félre az egészet."

 

Az Aerosmith-nek jelenleg is rengeteg anyaga van ezekből a félbehagyott időszakokból, jóllehet, Perry szerint egyáltalán nem biztos, hogy közülük bárni is rákerülhet egy jövőbeli lemezre. Egy dologban azonban biztos: szeretné, ha az új lemez - az utolsó, amellyel a Sony-nak tartoznak - sokkal hűebb lenne a banda nyers, blues-os, 70-es évekre jellemző hangzásához, és hiányoznának róla az olyan kimunkált popslágerek, mint a Jaded és az I Don't Want To Miss A Thing. De mivel az Aerosmith sikerdalai nagyrészt Tyler-hez (és előszeretettel alkalmazott társszerzőihez) kötődnek, Perry nem akar egycsapásra megszabadulni tőlük. "Nem igazán szokott fájni, ha olyan dalokat kell eljátszanunk, amiket Steven akar" - teszi hozzá. "Annak idején olyan dalokat írtunk, amikről úgy gondoltuk, tetszene a közönségnek, nem pedig slágereket. Sokan az egész karrierjük során azt találgatják, mi tesz egy dalt slágerré. De én már megtanultam, hogy erre nincs recept, mert folyton változik. Úgyhogy b@sszameg. Játszd, amit játszani szeretnél."

 

 

Hozzá kell tennünk, hogy Perry ízlése remekül szolgálta a bandát az évek során. Ő volt az, aki a kemény blues rock brit úttörőinek, mint Jeff Beck, Jimmy Page és Peter Green, stílusát egy sokkal riffközpontúbb, befogadhatóbb és legfőképp amerikai hangzássá formálta át, aminek jókora szerepe volt az Aerosmith sikereiben a 70-es években. És ha Steven Tyler-t mindig is az Aerosmith arcának - és szájának - kell tartanunk, nos, ez esetben Joe Perry vitathatatlanul a banda rock and roll lelke. Karrierjük során Perry nyugodt, laza gitáristen személyisége sikerrel egészítette ki Tyler extravagáns színpadi viselkedését. Ő az a sötét, veszélyes, enigmatikus gitáros, aki valóban a hangszerére bizza a szereplést.

 

Nem meglepő, hogy Perry alábecsüli saját szerepét a zenekarban, sőt, tudását is; önmagát egyenesen "nem olyan remek gitárosnak" nevezve. "Inkább iparosmunka az enyém" - magyarázza. "Csak a dalokra koncentrálok. A legtöbbször nem tervezem meg előre, mit játszom. Észrevettem, hogy sokan úgy szólóznak, hogy azt bármikor el tudják ismételni. Nekem ez nem megy. Ahogy eljátszom és vége, nehéz lenne ugyanúgy megismételnem. Azért, mert nem skálából vagy technikai tudásból jön. Ilyen a stílusom."

 

Sokkal bőbeszédűbb, ha a közel 40 éve mellette játszó gitáros, Brad Whitford kerül szóba: "Zenei gondolkodású" - mondja kevésbé elismert társáról. "Rengeteget tud a zenéről. Remek szólógitáros, remek stílussal. Emlékszem, mikor a Pump-on dolgoztunk, előhúzott pár szólót, mire én, 'Ember, hát ez meg honnan jött?' A mai napig csinálja, és egyre felülmúlja önmagát. Folyton tanulok Brad-től zeneileg, mert elég botfülű vagyok. Sokszor elfelejtem a saját részeimet, akkor ő mutatja meg nekem. Nincs sok olyan ember, aki úgy tud játszani, ahogy ő, és még mindig négy ilyen sráccal zenél együtt, mint mi."

 

Perry ezután rátér néhány klasszikus Aerosmith dalra, mint a Last Child és a Kings And Queens, melyekért a legtöbb dícséret illeti Brad Whitford-ot. Amikor megkérdezem, mit tart saját csúcspontjának, a választása már jóval visszafogottabb. "Van egy dal a 2005-ös lemezemen, Can't Compare a címe, abban a hangok, amiket játszom, egy történetet mesélnek el" - mondja. "Aztán ott a Wooden Ships, egy intrumentális nóta a legutóbbi albumomról." No és a csúcspontja az Aerosmith-ben? "Talán egy olyan dal, ami még nem jelent meg. Meltdown a címe. A szóló, amit feljátszottam hozzá, szerintem elég jól sikerült. Ráéreztem. Ez egy újabb szám, remélem, rákerül majd a lemezre."

 

Perry szerint a következő, 14. Aerosmith stúdiólemez jövőre fejeződhet be. Jelenleg a zenekar élvezi, hogy újra együtt van és koncertezik. "Most, hogy Steven visszatért, boldogabbnak látszik, mint bármikor az elmúlt jó hosszú időben. Egészségesebb, erősebb, jobban énekel. Elképesztő. Úgyhogy turnézunk legalább nyár végéig, aztán szóba került még Japán, a Távol-Kelet és más helyek is. Szerintem most, hogy a banda újra fut és jól játszik, addig kell folytatnunk, amíg csak bírjuk szusszal. Annyi kényszerszünet volt az utóbbi években, szeretnék végre egy teljes turnét végigcsinálni. Aztán felvenni egy lemezt. Utána pedig majd meglátjuk."

 

Az Aerosmith vonata tehát tovább robog. "Vicces" - folytatja Perry. "Volt úgy a 70-es években, hogy az emberek megnéztek minket, aztán közölték, hogy 'Ezek még három hónapig sem húzzák.' De valahogy mindig talpra álltunk. Azon tűnődöm, hogy csináltuk. Olykor csak a fejemet ingatom. Kevés az olyan zenekar, aki olyan rég fut, mint mi, eredeti felállásban, és képes olyan új és nagy dolgokra, mint mi. Ki tudja, mit hoz a jövő?"