Az Aerosmith Blog minden olvasójának Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok! Joe közzétett egy remixet a Run Rudolph Run feldolgozásáról a honlapján, sajnos nem beilleszthető, de ide kattintva meghallgathatjátok. A hajtás után találtok még egy kis extrát tőlem, jó olvasgatást.

Classic Rock, 2001. június
Chris Ingham cikke

Bárhol kerül szóba mostanság az Aerosmith, a történet elkerülhetetlenül összefonódik a jól ismert drogos kalandokkal és a korai évek hírhedt meséivel. Például azzal, amikor Steven Tyler arcát megégette a spangli; vagy hogy a bandának műfoga van, mert a valódiak elrohadtak a sok koksztól; hogy a Draw The Line master szalagjaira Joe Perry kekszesdobozában leltek rá, ésatöbbi, ésatöbbi. Amiről viszont az esetek kilencven százalékában nem esik szó, az a zene maga és a zenészek, akik előadják nekünk...

 

A Classic Rock stábja a korábban Toxikus Ikrekként hírhedtté vált duóval, a gitáros Joe Perry-vel és az örökké ragyogó Steven Tyler-rel beszélget. Egy jókora TV stúdió hátsó termében ülünk Münchenben; fura helyszín egy interjúra, még az Aerosmith-től megszokott furcsaságok ellenére is. Beszélgetésünk helyszíne (ami két órája még lomtárként funkcionált) most Morrocan szőnyegekkel és selyemsálakkal díszített, a köztünk elhelyezett asztalon pedig lilára színezett gyertyák égnek. Az Aerosmith tagjaként élhetsz ilyen különös kérésekkel is, megkapod – ezt hívják népszerűségnek.

 

Tyler megfázással bajlódik, de nem akarja lemondani a csapat holnap esedékes koncertjét, amelyre bő két évvel a legutóbbi után kerül sor (az öt perces januári Superbowl fellépést most nem számítjuk), így nagyokat szippant egy eukaliptuszolajjal átitatott zsebkendőből, a megszokottnál nagyobb teret engedve a rendszerint csendes Perry-nek az interjúban. Amint kiszúr egy példányt a Classic Rock legutóbbi számából Bon Jovi-val a címlapon, közbeveti, hogy „múlt héten együtt ebédeltek New York-ban”, majd mindhárman értékeljük JBJ színészi karrierjét. Tyler érezhetően nem a dícsérő szavak miatt hozta fel a témát; mintha csak azt akarná érzékeltetni, hogy rajta tartja a szemét a potenciális riválison, barátságuk ellenére is. Meglehet, hogy ez a hozzáállás tartja őt tisztán immár 14 éve, hisz egyetlen megingás is elég lehet ahhoz, hogy az ellenfelek letaszítsák őt a műfaj trónjáról.

 

Joe Perry továbbra is az egyik leglazább arc a rock n’ roll színterén. Néhány órával korábban a liftből kilépve sikerült szinte megbabonáznia a hotel előterét rocksztár allűrjeivel; hosszú fekete hajával, szintén hosszú fazonú (és fekete) kabátjával és a (fekete) sétapálcájával, ami feltette a koronát a Gary Oldmant idéző Drakula stílusra. Most az ugyanabban a szerelésben, de már kigombolt felsőben ülő Perry hevesen bólogat arra felvetésre, hogy az Aerosmith név az angol szaksajtó egyik márkanevévé nemesedett az évek során.

 

 

Nem meglepő, hogy az Aero tagokat igencsak idegesítik az állandóan felbukkanó drogos történetek, és szeretnének végre túllépni a 70-es évek filmszakadásán.

 

„Általában nincs különösebb gondom az újságírókkal” – kezdi Tyler, félretolva egy neves brit zenei lapot az Aerosmith fotójával a címoldalon. „De amikor nincs miről írniuk, rendszerint előcibálják ezeket a sztorikat. Ez általában úgy fest, hogy jól leszólnak valakit, hogy aztán a cikk végén megint felmagasztalják. Nagyjából így: ’hahó, itt vannak ezek az egykori drogosok, csúcson voltak, de aztán elbuktak mindent, leszoktak és most megint sztárok!’ Sablon az egész. A sajtónak jó mankó a kábítószer...” – fejezi be az énekes, majd átadja a szót Perry-nek.

 

„Vajon miért olyan kifizetődő drogos meg piás bandákról írni?” – teszi fel a kérdést a faarcú gitáros. „A nagy dolog szerintem inkább az, hogy ebben a korban még mindig képesek vagyunk a saját zenéneket nyomni.”

 

„Ja, kurvára így van” – vág közbe Tyler. „Az örökös szöveg az ötven-akárhány éves Joe Perry-ről meg a Jagger-hasonmás Tyler-ről...” – gúnyosan felhorkant. „Ugyan már, kopjatok le rólunk, ha nem tudtok semmi értelmeset kérdezni.”

 

De akkor vajon milyen kérdést tenne fel önmagának az ötven-akárhány éves Joe Perry és a Jagges-hasonmás Tyler a Classic Rock magazinban?

 

„Aha! Fordított pszichológia!” – kacag fel az énekes, kissé enyhítve az interjú hangulatán. „Nos, örülnék egy afféle kérdésnek, hogy mi a közös az Uncle Salty és a Janie’s Got A Gun szövegében – a szociológiai tényező. A Janie szereplői az apák és anyák, akik bántalmazzák a kölykeiket, az Uncle Salty hőse pedig egy magára hagyott kisgyerek. Ezeket a dalokat azért írtad meg, mert fontos volt számodra, hogy eljuttass egy üzenetet?”

 

Óh, rendben, nos akkor Steven, a Janie’s Got A Gun és az Uncle Salty...

 

Perry: „Tisztában vagyunk vele, hogy nem ez fogja eladni a magazint, hanem a ’drogos banda halála!’ meg a ’halottnak hitt banda új lemeze milliószámra fogy!’ típusú sztorik. Szerintem viszont az emberek sokkal értelmesebbek annál, mint ahogy a magazinok feltételezik róluk, és igenis érdekelné őket, Steven Tyler miért ír le ilyesmit. De persze realisták vagyunk, a szaftos pletykák mindig kelendőbbek.”

 

„Ugyan öreg, mi sose mondtuk senkinek, hogy ne írjon a drogról, és tényleg nincs ezzel bajom” – folytatja Tyler, Perry-re nézve. „Csak jó lenne, ha kicsit eredetibben csinálnák...”

 

 

Az Aerosmith látogatása üzleti jellegű. Most jelent meg első lemezük az új évezredben Just Push Play címmel, ám a banda nagy gonddal kezeli a hírnevet. Az Aerosmith nem akar olyan „rock” márkanevekkel konkurálni, mint a Bon Jovi, a Metallica vagy az újhullámos zenekarok. Az efféle bandák a sikert az olyan előadókkal szemben mérik, mint Britney Spears, az N-Sync és Mariah Carey. Ezek után nem is hangzik rosszul, hogy az Aerosmith holnap este egy olyan setlisttel készül színpadra lépni, mely a Bostoni klubkoncertek idejében gyökerezik. A banda felveszi ugyan a kesztyűt olyan slágerekkel, mint a Jaded vagy a Cryin’, de az olyan dalok, mint a Young Lust, vagy az új lemez esetében a Beyond Beautiful, a Trip Hoppin’ vagy a groove tengerben úszó Outta Your Head mindig készen állnak arra, hogy új generációkat hóditsanak meg a rock n’ roll zászlaja alatt.

 

„Tisztában vagyunk azzal, hogy az ízlést és a lemezeladásokat nem tudjuk befolyásolni” – válaszolja Perry, mikor az üzleti oldalról rájuk nehezedő nyomásról kérdezem. „Az egyetlen tényező, amiért felelősek vagyunk, az a lemez jó hangzása. Meg kell találnunk az egyensúlyt a saját ízlésünk és a közönség igénye között. Ez nehéz feladat. Ezúttal nem tettünk fel nyolc Dianne Warren stílusú szerzeményt a lemezre” – utal az 1987-es visszatérő korongjukra, a Permanent Vacation-re. „Néhányan állandóan ezt csinálják, mert nem képesek többre. Mi nem kérünk többé belőle.”

 

„Remélhetőleg olyan albumokat készítünk, amivel elsősorban mi vagyunk elégedettek, de a közönségnek is tetszik majd. Ha pedig így lesz, akkor ’üzletileg eladhatóvá’ válunk” – teszi hozzá, szélesre tárva a karjait. „Ami azt jelenti, hogy az emberek eljönnek a koncertünkre, mi meg lejátsszuk a fejüket!”

 

„Basszameg, ráteszek én pár balladát a lemezre, ha ez az ára annak, hogy a kölykök meghallgassák a Young Lust-ot vagy a F.I.N.E.-t, ami egy kibaszott jó nóta!” – kontráz rá Tyler.

 

A külső dalszerzők bevonása mindig is kényes téma volt az Aerosmith-nél. A Walk This Way című könyvben Tyler élesen bírálta menedzserét, amiért Holly Knight-nak 50%-os jogdíjrészesedést állapított meg azután, hogy ő megváltoztatott egyetlen szót az akkor még Rag Time nevű dalban. Knight Rag Doll-ra cserélte a címet, a szám pedig a listák élére került. Ahogy a menedzser Tim Collins védekezett akkoriban: „Igazad van, Steven, de ő csinált slágert belőle.” Azóta tartja magát a gyanú, hogy az Aerosmith szívesen megvétózná a lemeztársaságok bármely javaslatát a külső dalszerzők bevonásáról. Ám olyan eladásokkal, mint a Pump 9, a Get A Grip 12 és a Nine Lives 10 milliója, a Bostoni csapat bölcsen belátta, hogy egy kis közös munka néhány baráttal nem árt meg senkinek.

 

„Többször elővettek már minket emiatt, az tény” – fogalmaz óvatosan Perry. „Nem egy kellemes érzés, mikor azt kívánod, hogy szálljanak le végre rólad. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy jókora sikert hozott nekünk, amikor Diane Warren-nel vagy Desmond Child-dal dolgoztunk együtt.”

 

„Steven meg én a kurva örökkévalóságot ücsörögtük végig egy üres szobában egy papírlappal meg egy magnóval azért, mert elvileg „dalokat írtunk”. Mindnyájunknak megvannak az erényei és a gyenge pontjai ezen a téren, ezzel mára tisztában vagyunk, és egy új arc bevonása ilyenkor jó móka tud lenni, szerintem ezért is folytattuk így a munkát. Jó érzés tudni, hogy önállóan is képesek vagyunk jó dalt írni – évekig így csináltuk, emlékezz csak vissza -, de ha a megfelelő emberekkel vagy együtt, szinte izzik a levegő és alig egy óra alatt kész vagytok egy teljesen új számmal. Ezt nem lehet elvitatni.”

 

Ha már Perry szóba hozta, érdemes kiemelni, hogy a jó hangulat szemlátomást a központi elem volt a banda új, 13. stúdiólemezének készítése közben is, melyet a társproducer és dalszerző duóval, Mark Hudson-nal és Marti Frederiksen-nel készítettek el. (Tyler és Perry párosával kiegészülve ők négyen The Boneyard Boys néven emlegetik magukat.) Ezzel szemben a Nine Lives felvételei során a zenekar kis híján feloszlott, mialatt kétszer újraírták és többször is feljátszották a teljes lemezt.

 

Perry kezdi a választ arra a kérdésre, milyen érzés volt első alkalommal saját kézbe venni a lemezfelvételeket:

 

„A feleségem mutatott rá arra, hogy sosem hallgatom meg a lemezt, amin épp dolgozunk. Mintha csak határvonalat húznék a munka és a szórakozás közé. Szerinte ha egy lemezfelvételre munkaként tekintek, akkor ott valami nincs rendben. És igaza is volt, mert érzelmileg mindig elzárkóztam a daloktól, amiken dolgoztam – még csak nem is éreztem azt, hogy valódi szerepem lenne bennük. Tudom, hogy több albumunk is üzleti vállalkozás volt egyben, néhány eleve azzal a céllal is készült, de nem hinném, hogy az embereket érdekli, mennyire teszi bele magát a művész a dalokba. Már azelőtt kiégtem, hogy egyáltalán befejeztük a melót a Nine Lives-hoz hasonló lemezekkel. Nem akartam a Just Push Play esetében újra keresztülmenni ezen. Számomra az a valódi siker, ha élvezettel, nevetve készítek el egy lemezt, és az ugyanolyan kurva sikeres lesz!” – állítja a gitáros, miközben ujjaival a széktámlán dobol.

 

 

Valószínűleg a munka szórakoztatóvá tétele volt a duó fő indoka arra, hogy saját kezébe vegye a produceri teendőket. Az Aerosmith mellett a rockproducerek krémje dolgozott az évek során – a Pump-ot tető alá hozó Bruce Fairbairn 1998-ban váratlanul elhunyt, pedig sikerei csúcsán állt; ami pedig a többieket illeti, nos, Bob Rock sosem volt képes egy igazi rockalbumot tető alá hozni a stílus királyaival, a Nine Lives-ért felelős Kevin Shirley pedig hol kisebb, hol nagyobb sikereket ért el a The Black Crowes-zal és az Iron Maiden-nel, de még az ünnepelt slágergyáros Glen Ballard-dal is, akit épp ő váltott le a Nine Lives produceri székében. Az biztos, hogy egyiküket sem lehetett kezdőnek nevezni a szakmában, mikor felbukkantak. Aligha vitatható, hogy az Aerosmith könnyűszerrel megnyerhetett volna egy William Orbit vagy Nellee Hooper kaliberű nevet a lemezéhez. Ennek ellenére mind Perry, mind Tyler határozottan állítja: ez a gondolat fel sem merült bennük.

 

„A célunk az volt, hogy hosszú-hosszú idő után elkészítsünk egy valóban ízig-vérig Aerosmith albumot” – jelenti ki a gitáros. „A sajátunknak akartuk érezni a dalokat. Emlékszem, a Nine Lives befejezése után megkérdeztem Steven-t, hogy ’mikor csinálunk végre saját magunknak is egy lemezt?’ Amikor nekiláttunk dolgozni az új korongon rájöttem, hogy: ’mikor, ha nem most?’ Úgy éreztem, eljött az idő. Nem volt nehéz lépés, mert nem tűnt kockázatosnak, sokkal inkább nagyon, nagyon helyesnek. Nem azt akarom mondani, hogy ez volt életem legjobb időszaka meg hasonló szarságok, de nagyon jó móka volt és sokat visszahozott magából az Aerosmith-ből, ami a legutóbbi lemezek során elveszett.”

 

Vajon csak a jól ismert ’ez az ediggi legjobb lemezünk’ szöveget alapozzák meg ezek a mondatok? Aligha. Sem Perry, sem a sokkal sikeréhesebb Tyler nem hajlamos a mellébeszélésre. Tyler nyíltan megvallja, hogy úgy érezte, eladja a lelkét, mikor 1987-ben Desmond Child-dal közösen megírta az Angel c. dalt; és ő az első, aki elismeri a zenekar felelősségét a Get A Grip 1993-as megjelenését követő marketing videók miatt Alicia Silverstone-nal és lányával, Liv-vel a főszerepben. Az igazság mindössze annyi, hogy a Just Push Play az elmúlt tíz év legőszintébb Aero pillanatait tartalmazza. A ’70-es évek groove-ja félreismerhetetlenül köszön vissza olyan dalokban, mint a Beyond Beautiful, Under My Skin és Light Inside. Perry hisz abban, hogy az emberek a valódi Aerosmith-t hallják ezen a lemezen, mely túl sokáig maradt rejtve előttük a nagyívű rockballadák árnyékában.

 

„Egyértelműen visszataláltunk az Aerosmith igazai hangzásához” – mondja, nem kis büszkeséggel a hangjában. „A Beyond Beautiful számunkra egy hatalmas rockdal. Ez a hangzás egyértelműen a miénk. Mindenki arról beszél, hogy az Aerosmith hangzása a rockba oltott funk. Nem heavy metal, és nem is fekete zene, de van valami a ritmusa, ami kiemel minket a többi banda közül. Funky-sabbak vagyunk, mint ők!”

 

„Nem gyárthatod futószalagon azokat a kurva rockballadákat állandóan!” – kiált fel Tyler, és ezzel átveszi a szót. „Úgy értem, szeretem énekelni őket, minden szép dallamot szeretek énekelni, de egy idő után eljutsz arra a pontra, hogy ’ez minden?’ Joey-t feltoltuk egy nagy, öreg pajta tetejére dobszerkóstól, hogy ott játssza fel a részeit – ezért szólnak olyan hangosan és faszául. Újítani kell, haver.”

 

Erőltettett mosollyal vehető tudomásul ugyanakkor, hogy bár a duó szemlátomást büszke arra, hogy végre a saját lábukra álltak, karrierjük második felében nem igazán törtettek azért, hogy újra a legendás producerrel, Jack Douglas-szel (Toys In The Attic, Draw The Line, Rocks) dolgozzanak együtt. A Just Push Play első kislemeze, a Jaded figyelemreméltóan hangosabb és tökösebb nóta, mint a csöpögős I Don’t Want To Miss A Thing vagy a Cryin’, melyek egyetlen célja, bárhogy is szépítjük a dolgot, hogy utat találjon a tinilányok (és anyukájuk) szívébe. Mégis, ha bárki azt hinné, hogy az Aerosmith valóban a Same Old Song And Dance, a Mama Kin vagy épp az elfeledett kincs, a Nobody’s Fault gyökereihez kíván visszatérni, becsapja önmagát. Ezek a dalok talán adnak egy kis plusz rocktöltetet a 'smith mindig energikus koncertjeinek, de ebben nagyjából ki is merül a múltba visszatérés témája.

 

Tyler filozófikus gondolatmenettel reagál erre, újraértelmezve a kérdést: „Az egyik legnagyobb előnye annak, hogy eddig kitartottunk, hogy rengeteg oldalunkat megmutathattuk. A Jack Douglas-szel készített lemezeink inspirálóak voltak. A rajongóink, a Kék Hadsereg mind jól ismerik és mi sem feledkezünk meg róluk.”

 

A rajongók, akikre Tyler utalt, azok a hűséges hard rock kedvelők, akik a ’70-es évek végi „elveszett” esztendők során is kitartottak a zenekar mellett. Az olyan elfeledett albumok, mint a Night In The Ruts és a Rock In A Hard Place (utóbbi Perry átmeneti kilépése során született) idejében minden Aerosmith-ről szóló hírt elhomályosítottak Tyler koncert közbeni összeesései, már amikor emlékezett rá, merre van a színpad egyáltalán. Ne feledjük, hogy ebben az időszakban az énekes legendás kendői a mikrofonállványán egyfajta házipatikaként szolgáltak ezernyi rejtett zsebükkel. A zenekar többi tagja sem volt ártatlan. Kérdezzük csak a dobos Joey Kramert a banda autóbaleseteiről, ő pedig rögtön visszakérdez majd, hogy melyikre is célzunk a tízből. Saját bevallása szerint Brad Whitford alkoholista volt, a basszeros Tom Hamilton kábítószerezett, Perry pedig amikor épp nem Tyler árnyékából próbált kilépni, mindent felszippantott, amire rátette a kezét. Kisebbfajta csoda, hogy Perry ’79-es kilépése után végül újra összeállt a zenekar.

 

De kérdezzük csak az Aerosmith-t a korai lemezekről annak fényében, milyen nyomot próbáltak fiatalemberként a világban hagyni, és egészen újszerű választ kapunk az ezernyi elcsépelt drogos történethez képest.

 

„Úgy emlékszem az Aerosmith és a Get Your Wings felvételeire, mintha csak tegnap lett volna, haver” – idézi fel Tyler. „Az utána következő években kezdett minden összefolyni. Tudod, hogy melyik fesztivál melyik turnén volt és hasonlók. De az első két lemez még nagyon király időszak volt. Amit az emberek „valódi” hangzásként emlegetnek a Get Your Wings kapcsán, az csak illúzió. Ezt tudtuk eljátszani akkoriban.”

 

„Élő lemezek voltak, teljes mértékben” – teszi hozzá Perry. „Az életünket örökítettük meg szalagon. A lemezek az akkori tudásunk lenyomatai. A harmadik lemezig (Toys In The Attic) nem is kellett új dalokat írnunk, illetve kiválasztani, mi kerüljön fel a korongra. Azt próbáltuk visszaadni, amit a koncerteken játszottunk és a stúdiómunkát is csak tanulgattuk még. Ahelyett, hogy szimplán azt játsszuk, ami a fejünkben szól, próbáltunk új dolgokat tanulni, új elvárásoknak megfelelni. Emellett sok dolgot másokra bíztunk, így a végeredmény gyakran nem lett olyan, amilyennek szerettük volna. Ezért mondom, hogy ideje volt végre egy teljes egészében saját lemezt készítenünk, mert a kezdetektől fogva nem ez volt a jellemző.”

 

 

Saját erőből elkészíteni egy lemezt bármely zenész számára komoly kihívást jelent, az Aerosmith mögött álló karrier fényében pedig különösen nehéz feladat. Ahogy az ökölvívó az edzőjét hibáztatja a rossz tanácsok miatt, ha kikap a ringben, a zenekarok is gyakran mutogatnak a producerre vagy a lemeztársaságra, ha a várt siker nem következik be. Azonban ha az Aerosmith (némi szakértői segítséggel) önmagát menedzseli, szembemegy egy Sony Music méretű cég érdekeivel és önerőből készít albumot, kit hibáztathat, ha elszúrja a dolgot?

 

Ha a Just Push Play nem fogja felülmúlni a Nine Lives vagy a Get A Grip sikerét, és tegyük fel, hogy csak két millió példány fogy belőle, vajon hogyan fog reagálni egy Aerosmith kaliberű banda?

 

Perry: „Turnéznánk tovább, az biztos. Hajtós rockbanda vagyunk. Nem kétséges, hogy van legalább kétmillió hardcore Aerosmith rajongó és legalább még egyszer ennyi ember, akit képesek vagyunk meggyőzni a turnén, hogy vegye meg ezt a lemezt. Ennyi bőven elég nekünk. Bármi, ami sikeresebb ennél - és itt most a nagy slágerekről, mint az I Don’t Want To Miss A Thing beszélek -, nem több puszta szerencsénél.”

 

Tyler: „Ha képtelenek vagyunk meggyőzni a közönséget, hogy vegye meg a lemezt, amiben hiszünk, akkor nincs is értelme folytatnunk, jó móka volt, de kalap-kabát... De tudod, mit mondok erre? Nem adnánk fel kurva nagy harc nélkül.”

 

Emellett egy Aerosmith méretű bandának nem is lenne könnyű feladat lemondani a címlapokról, a tévés megjelenésekről és a stadionkoncertekről. A francba is, képzeljük csak el, hogy nincs többé a Learjet, ami munkába szállít...

 

„Ugyan már, a jet dolog együtt jár egy ilyen méretű turnéval, mint a miénk” – ellenkezik hevesen Tyler. „Sokaknak ez nem világos, de ha van egy ilyen géped, szobát foglalhatsz Seattle-ben, felléphetsz LA-ben és visszamehetsz Seattle-be egyetlen este alatt. Ez pedig azt jelenti, hogy ugyanott lakhatunk két hétig és élhetünk is kicsit ahelyett, hogy folyton az út menti fákat bámuljuk.”

 

„A jet egyáltalán nem kényelmi szempont” – helyesel Perry. „Nem a mindennapos fellépés csinálja ki az embert, hanem az állandó utazás. Sokkal ésszerűbb így, energiát spórolhatsz vele, amire szükség is van, hogy két éven át minden egyes koncerten a legjobbat hozd ki magadból. Persze nagyon kényelmes is, de ez nem az egóról, hanem az üzletről szól.”

 

Vajon járhat-e még úgy az Aerosmith, mint azok a kortársaik a ’70-es évekből, akik mára kikoptak a köztudatból, de szellemük talán ma is ott kísért körülöttük? Ezúttal Tyler ragadja meg a szót:

 

„Ez a legijesztőbb kurva dolog a világon, öregem. Komolyan, a legijesztőbb. Azok a fickók, akikre egykor még felnéztünk és egy színpadon álltunk velük, ma mind a McDonalds-ban dolgoznak. Oké, biztos azt csinálják, amihez értenek, de hogy hagyhatták, hogy ez a szarság megtörténjen?”

 

„Gyakran nézek ilyen „akkor és most” jellegű műsorokat és tele van olyan bandákkal, akiket ismertem! Durva! Én sose jutnék el ide, nincs bennem rá késztetés és tudom, hogy az egóm se hagyná. Sose tudnék lenyelni egy ekkora mélyrepülést” – teszi hozzá Tyler gúnyosan.

 

„Ijesztő csak gondolni arra, hogy ezek a bandák, akik annyira be akartak futni, végül így beletörődnek a kudarcba. Mi a fenéért? Elbuksz egy lemezszerződést – akkor szerezz másikat, mi megtettük! Elhíztak? Miért? Mi nem. Nem adtak bele mindent? Hát mi a faszért nem?”

 

„Én másképp közelítem meg a dolgot, szerintem ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy feljuss a csúcsra, akkor tartozol ezért azoknak, akik feljuttattak oda, és a beled is kihajtod értük. A mai kölykök ezt nem akarják megérteni: miért tartoznék én bárkinek? Ha sikerre szomjazol, az nem megy a közönség nélkül, akkor mégis miért gond, hogy szükségük van rád? Ez itt a lényeg.”

 

„Akiknek pedig nem sikerül, azokat hívhatod balszerencsésnek vagy hasonlók, de én azt mondom, basszák meg! Jöhetsz most azzal, hogy nincs jogom ilyet mondani, meg ők mindent megpróbáltak, de én nem így látom, legszívesebben a képükbe mondanám: fogjátok pár dalunkat, használjátok alapként és szedjétek végre össze magatokat, mert sosem lehet tudni, mit hoz a jövő.”

 

Meglátjuk, az Aerosmith-nek mit hoz a jövő (Tyler szerint még néhány lemezt). Jelenleg a csapat a közelgő hazai stadionturnéjára készül, amely nyáron lesz esedékes. Jövő nyárig nincsenek brit koncertek betervezve, de náluk sose lehet tudni. Végül is ez a banda kétéves kihagyás után egy német ipartelepen készült fel az első igazi koncertjére, alig 48 óra alatt. Egy kis hajtás a karácsonyi pihenő után nem árthat meg.