A Rolling Stone rendszeresen közöl tematikus listákat minden idők legjobbjairól, főként könnyűzenei témában (100-as énekesi listájukon Steven Tyler a 99., a gitárosok közt Joe Perry a 48.), ezúttal a 100 Legnagyobb Művész közül szeretném átemelni a 3. helyezett Chuck Berry bemutatását, ez ugyanis Joe Perry tollából pattant ki. Érdemes végiglapozni a teljes listát, mert végre nem újságírók, hanem valódi művészek méltatják egymást, Joe például így:

Ahogy generációm sok másik gitárosa is, a Beatles és Rolling Stones hatására hallgattam először Chuck Berry zenéjét. Teljesen elvarázsolt a stílus, ahogy a Beatles és a Stones előadta azokat a vaskos rock & roll dalokat, mint például a Roll Over Beethoven és az Around and Around. Megnéztem a borítón, mit írnak a dalcímek alatt. Akkor láttam meg Chuck Berry nevét. Sok velem egykorú sráccal ellentétben az a szerencse ért, hogy egy haverom bátyjának az összes eredeti lemeze megvolt: „Ha tetszett a Stones, ezt imádni fogod!” Meghallgattam a Chuck Berry Is On The Top-ot – és a padlóra küldött! Az izgalomtól remegett a gyomrom, tiszta libabőr lettem: többet kaptam Chuck Berry-től, mint bárki mástól.

 

A Stones-é a szoros második hely, hisz azon kevés banda közé tartoztak, akik nem csak eljátszották Berry nótáit, hanem át is érezték azokat. Jó érzékkel vegyítették a technikai tudást a punk nemtörődömségével. Az alapok rendben voltak, ugyanakkor elkapták azt az érzést, a ritmust, ami olyannyira fontos Chuck Berry zenéjében.

 

Nem is arról van most szó, amit játszik – sokkal inkább arról, amit nem. Jól felépített stílusa van. A szólógitár vezeti a ritmust, nem pedig elnyomja. A lickek és a szólók együtt viszik előre a dalt. A szólóit pedig úgy építi fel, hogy egy szinttel feljebb emeljék a számot, felvezessék a következő versszakot.

 

Dalszerzőként Chuck Berry a rock & roll Ernest Hemingway-e. Rögtön a tárgyra tér. Tömören fogalmaz. Rövid idő alatt megkapsz egy kerek egész történetet, hála a jól megválasztott szavaknak. Előrelátó is volt: tudta, hogy csak úgy törhet be a köztudatba, ha a fehér tinédzsereket célozza meg a zenéjével. Meg is tette. Az összes dala róluk szól. Szerintem az R&B listákon is learathatta volna a maga sikereit, de ő ki akart törni és nagyot harapni.

 

Ő volt az is, aki megünnepelte a zenét és a rock & roll életstílust az olyan dalokban, mint a Johnny B. Goode és a School Days – ki más tudna iskolacsengőt imitálni a gitárjával. Amikor a rock & roll kifejezést akarod használni egy dalszövegben, óvatosnak kell lenned. Ő tökéletesen csinálta. A Johnny B. Goode talán a legtöbbször feldolgozott nóta a világon. Kocsmai zenekarok, garázsbandák – mindenki játssza. És annyian vannak, akik rosszul. Amekkora élmény játszani, ugyanolyan könnyű elszúrni. Mégis, talán ez volt a legelső Chuck Berry szám, amit megtanultam. Több szinten megérinti az embert: szöveg, dallam, tempó, riff.

 

Vicces – a tizenkét éves fiam, Roman, épp ma jött meg a gitárórájáról, én pedig megkérdeztem: „Mit tanultatok ma?” Mire ő: „A Johnny B. Goode-ot.” Ez a dal Chuck Berry esszenciája. Mai kezdő fiatal gitárosként rengeteg hatás éri az embert: Eric Clapton, Eddie Van Halen, Jimmy Page. De Chuck Berry stílusában nagyon rövid idő alatt képes leszel megszólaltatni a hangszert.

 

Ne feledjük azt sem, hogy Chuck Berry showman is volt: gitározott a feje mögül, a lábai közt, kacsázott a színpadon. És ha behúnyt szemmel hallgatod, nem veszel észre változást a játékában. Tőle mindez könnyednek és természetesnek hatott.

 

A mai napig hallgatom a Chuck Berry Is On The Top-ot. Egy-két dal kivételével, mint a Blues for Hawaiians, az egész lemez lerobbantja a fejed. Épp ezért imádom – és hasonlóképp vagyok az AC/DC-vel. Sosem állnak le. Ő ugyanilyen volt: nem esett ki a ritmusból. Csinálhatott volna még egy-két Johnny B. Goode vagy Maybellene típusú nótát, aztán kiszáll és másba fog. De ő megmaradt ugyanott, ugyanabban a ritmusban, és a magáévá tette.

 

Van egy csomó válogatásom tőle, és önmagamtól is, ezekben pedig egyértelműen hallom, mekkora hatással volt rám. Ahogy kifejez dolgokat, a kétütemes ritmusok, amikor a két hang szinte kitér egymás elől, és valódi rock & roll hangzást hoznak létre – rengeteg szólómban viszonthallom ezeket. Nem igazán technika, sokkal inkább érzés kell hozzá.

 

A mai kölykök ugyanazt a három akkordot játsszák, keresik ugyanazt a stílust. Tekerd fel a gitárt: kész a punk rock. Ramones és Sex Pistols. A Jet nevű új bandában érzem ugyanezt a lüktetést. És a White Stripes-ban is.

 

Azt hiszem, bizonyos értelemben elfeledték őt. Alig hallani a rádióban, pedig rajta van a rohadt iPod-omon, benne a top tízben. De a nagyközönség előtt ő már egyfajta műemlék.

 

A dalait azonban sosem feledik el. Amikor zenekarok gyakorolnak, mindig hallgatnak majd Chuck Berry-t. Ha a rock & roll-ról szeretnél tanulni, ha rock & roll-t szeretnél játszani, vele kell kezdened.

 

Szerencsésnek tartom magam, hogy egyszer vagy kétszer megrázhattam a kezét, de mindezt nem volt alkalmam elmondani neki. Mindig útközben futottunk össze, egy reptéren vagy ilyesmi. Az utolsó alkalom még a hetvenes években volt. Épp a reptéren sétáltam, mikor valaki odaszólt: „Ott van Chuck Berry.” Odamentem és kezet ráztam vele. De késésben volt. Aztán el is ment.