A Boston Globe kritikája Steven Tyler ma megjelent életrajzi kötetéről:

„Az élet rövid. Törd át a korlátokat, bocsáss meg gyorsan, csókolj lassan, szeress őszintén, nevess felszabadultan, és sose bánj meg semmit, ami megmosolyogtat.”

 

Ezekkel a szavakkal indul az Aerosmith énekesének, Steven Tyler-nek életrajzi könyve, a Does The Noise In My Head Bother You?, mely fenti ígéretét nem váltja valóra. Felejtsd el Frank McCourt-ot, Patti Smith-t vagy akár Keith Richards-t. A közel 400 oldalas végeredmény nem több, mint afféle „útmutató idiótáknak”, rövid kivonat csajozásból, drogos történetekből és egy működésképtelen zenekar mindennapjaiból. Csekély ízelítőt tartalmaz ugyan egy nagyszabású bulvár címlapsztori hangulatából, ez azonban nem elég többre, mint hogy rövid átfutás után a visszategyük a szupermarket polcaira. Nem is lenne ezzel különösebb probléma, leszámítva, hogy mindezt olvashattuk már korábban.

 

Az Aerosmith történetét ugyanis megismerhettük 1997-ben, méghozzá Stephen Davis rockszakíró Walk This Way c. könyvéből.

 

Átfogó munka volt, a Bostoni banda kezdeti sikereitől olyan dalokkal, mint a Dream On és a Sweet Emotion, egészen a drogos mindennapokig. Davis könyve, bűnös élvezete ellenére, valódi sikertörténet volt: Joe Perry a ’80-as évek közepén visszatért a zenekarba, mire az Aerosmith két listavezető albumot adott ki a ’90-es években (Get A Grip, Nine Lives).

 

Davis számára nemcsak a bandatagok, exfeleségek és menedzserek álltak rendelkezésre, hanem sokan mások is. Ha már ismered a történetet, a Noise számodra nem lesz több egy idegesítően hangos, önismétlő kollégánál, aki folyton ugyanannak a görbe hétvégének a történetével traktál. Valahogy az első négy alkalommal még érdekesebben hangzott.

 

Tyler a Walk This Way húzóneve volt azzal, hogy feltárta Amerika legsikeresebb rockbandája széthullásának a történetét. Az Aerosmith elmúlt 15 éve azonban korántsem bizonyult ilyen gyümölcsözőnek.

 

Tim Collins menedzser, akit Davis egyfajta pozitív hősnek állít be könyvében azért, mert leszoktatta a zenekart a drogokról, mára nem dolgozik a banda mellett. A csapat egyetlen új dalokat tartalmazó stúdiólemezt sem adott ki 2001 óta. Tyler és Perry nyílt szócsatát folytat a sajtóban az utóbbi években. Még egy új énekes felkérése is szóba került Tyler helyére. Óh, és említettük már az American Idolt? Tyler szemlátomást pozitív fordulatként próbálja beállítani szerepvállalását a megasikeres tévéshow-ban, mégsem világos, hogy zsűrizése elegendőnek bizonyul-e ahhoz, hogy karrierjét és a róla kialakult képet megváltoztassa.

 

A legsötétebb időszakról igen, de az Idol-os munkáról alig tesz említést a könyv. A történet lényegi részét 30 éves anekdoták teszik ki Tyler csajozásairól és arról, milyen drogokat szívott, szippantott és lőtt be magának. Az elmúlt évtized, mely a Noise utolsó oldalaira szorul, mindössze néhány rövid jelenet halmaza.

 

Tyler feleleveníti Bronx-i gyerekkorát, a Sunapee-ben töltött nyarakat, és korán kialakult rajongását a Brit Invázió zenekarai, a Yardbirds és a Stones iránt. Mikor rátér az Aerosmith megalakulására, kapcsolatát Perry-vel úgy írja le, mint: „zűrös blues-testvérek: Mick és Keith! Ray és Dave Davies! Az Everly-fivérek!” Hamar lemocskozza Perry-t, hogy aztán, elkenve a dolgot, olyan jelzővel illesse magát, amit nem tudunk megismételni.

 

Life című önéletrajzában Richards részletes, önirónikus humorral és őszinteséggel adott új ízt egy olyan történetnek, melyet legtöbben már jól ismertünk. Richards és James Fox gondosan írták meg a könyvet, ügyelve arra, miért is vette azt kezébe az olvasó – a zene miatt. Tisztába kerül több Richards-t körülölelő misztikum: mesél gitárstílusáról, fontos lemezfelvételekről, és betekintést enged egy olyan fickó elméjébe, aki megváltoztatta a rock n’ rollt.

 

Időröl időre Tyler megpróbál bevonni minket dalszövegei keletkezési folyamatába. Ezt azonban ötlettelenül teszi. Olyan dalok születésébe nyerhetünk bepillantást, mint a Pink és a Devil’s Got A New Disguise. Érdekel ez valakit? Aligha.

 

Vannak pillanatok a könyvben, mikor Tyler megcsillantja jellegzetes szóvirágait, azokat a nyelvi játékokat, melyeket David Lee Roth is előszeretettel alkalmaz. Talán szórakoztató, talán nonszensz. De ezek az apróságok legalább azt az érzetet keltik bennünk, hogy maga Tyler szól hozzánk.

 

Nagy kérdés Tyler és kiadója számára, hogy vajon miért a Rolling Stone alapító szerkesztőjével, David Dalton-nal közösen írta meg ezt a könyvet. Dalton dolgozott már életrajzi íráson Meatloaf-fal és Marianne Faithfull-lal, valamint szerkesztőként jegyez egy kritikai sikert aratott kötetet James Dean-ről. De ilyen mennyiségű csajozós történettel Tyler-nek egy fiatalabb társszerzőre lett volna szüksége. Lehangoló olvasmány, mikor öregemberek beszélnek a szexről. Előfordul, különösen a 142. oldal tetején, hogy olyan érzésünk támad, mintha egy pedofilvadász valóságshow egyik jelenetébe csöppentünk volna.

 

Tyler drogos kalandjai jókora részéért fizikai problémáit teszi felelőssé, például visszatérő lábfájdalmait vagy épp hátsérülését, melyet kerti munka során szenvedett el. (Bostoni olvasóink figyelmét felhívnánk egy zavaró elütésre, mikor ugyanis Tyler saját orvosi csapatáról ír, a Celtic legendáját, Larry Bird-öt furcsa mód Byrd-ként említi.) Szóba kerülnek egyéb esetek is, melyek kisiklatták mindennapjaiból, anyja halálától egészen az Aerosmith zavaró stagnálásáig.

 

Meglehetősen bizarr részhez érkezik a könyv, amikor Tyler – aki évekig hazudott csapattársainak, családjának, rajongóinak és a sajtónak krónikus droghasználatáról – áldozatként próbálja beállítani önmagát.

 

„A hírnév nem más, mint a szóbeszéd, a rosszindulat, a rágalmazás és pletyka ribanc istennője; a bulvármocsok perverz beszállítója” – írja Tyler és Dalton. „Bárkivel bármit képes megetetni.”

 

Tyler emellett jobban tenné azt is, ha csak önmagáról beszélne. A Noise oldalain társát, Perry-t egy néma, közönyös, zárkózott, titokzatos emberként festi le, akit feleségei irányítanak. Egy múlt heti interjúban a Rolling Stone hasábjain Tyler megemlíti, hogy néhány évvel ezelőtt együtt szippantott fájdalomcsillapítókat Perry-vel.

 

Rockrajongóknak akad azért néhány ínyencfalat is a könyvben. Tyler mesél például arról a meghallgatásról, melyből kis híján a Led Zeppelin egy új felállása született meg. Egy pillanatra pedig – a sorok közé rejtve – megpróbál elhatárolódni a J. Geils Band frontemberétől, Peter Wolf-tól.

 

Ezeken túl kijelenthető vajon, hogy ez a „mindenből egy kicsit” típusú olvasmány segíteni fog eladni Tyler új szólódalát, mely napokon belül megérkezik?

 

Kétséges. Ami pedig az Aerosmith rajongóit illeti, nehéz elképzelni, hogy ez a csekély irodalmi értékű fércmunka komolyat lendít majd a banda szekerén és visszatereli az Aerosmith-t oda, ahová való – a stúdióba.