Steven Tyler-nek egy pillanatra kis híján elakadnak a szavai. Túl közel áll a Laurel Canyon sziklapereméhez, mialatt a lába alatt hosszan elnyúló Los Angelesi panorámát szemléli, távolban a hófehér hegycsúcsokkal. Balra tőle halványzöld dombok, néhány makacs felhő esővel halványítja el a Hollywood feliratot. Erős széllökés kap bele Tyler hajába, amit ő rögtön magába szippant. Nagyot kortyol a friss levegőből, majd folytatja azt a hosszú monológot, mely azóta tart, hogy kimondta első szavait – vagy ahogy ő szeret utalni rá, mióta „beoltották egy fonográf tűjével”. „Varázslatos ez az egész” – mutat Tyler izgatottan a viharfelhőkre. „Hollywood zokog, mert holnap este itt az Oscar-díjátadó – szomorúan hagyja hátra az évet, de ezek egyben örömkönnyek is, hisz utána minden kezdődik előről.”

 

Tyler komolyan gondolja minden egyes szavát, és őt hallgatva téged is képes magával ragadni. Mostanság róla mintázhatnák a hála és a tisztelet őrült, misztikus szobrát, hisz szinte vibrálnak benne az érzelmek – hála az egyöntetű pozitív visszajelzéseknek, melyet az American Idol zsűritagjaként kap. „Nem tudom, 80 évesen is megmaradok-e mágusnak, aki tüzet vet a tenyeréből” – meséli a dombtetőre bámulva. „De öregem, ahogy telik a nap, ahányszor ránézek az órára, mindig 11:11, 2:22, 3:33 van – a többi 60 percet sose látom. Mintha pénzben kártyáznál és ahányszor csak húzol egy lapot, az mindig csak ász, ász, ász. Valami nem stimmel – túl sok a varázslatos pillanat. Lehet, hogy az életünk nincs előre megírva, de én kétlem.”

 

Megrázza a fejét. „Baromi szerencsés vagyok mostanában” – folytatja. „A világ tetején ülök. Hollywood kibaszott kis házikedvence lett belőlem.” Árnyék vetül a földre, éles kiáltást hallunk. „Ez egy sólyom” – mondja halkan Tyler, az égen köröző madarat figyelve. „Egy jókora, kibaszott sólyom.” A varázslat folytatódik.

 

Négy hónappal ezelőtt az Aerosmith frontemberének Boston-ból Los Angeles-be kellett költöznie az életét megváltoztató tévéshow miatt. Ezen a helyen, Hollywood Hills szomszédságában bérelt ki egy házat, vonzotta őt a környék természetes szépsége – emlékeztetve őt New Hampsire erdeire, ahol gyerekkora nyarait töltötte fára mászással és mosómedve nyúzással – és a belőle áradó rock n’ roll hangulat. „A Byrds ott írta meg a Mr. Tambourine Mant” – meséli Tyler mászás közben, és rámutat az egyik házra. Komolyan? Megrántja a vállát. „Talán!”

 

Kora hajnalban Tyler általában felkapaszkodik erre a csúcsra edzőjével. Amint felérnek, bokszkesztyűt húz és megpróbál teljes erejéből odasózni velük. „Túl sok alkalommal küldött padlóra a világ” – állítja. „Szóval ez afféle lelki megtisztulás. Még mindig itt vagyok, talpra álltam. Most megtanulok visszaütni.”

 

Az Aerosmith tíz éve nem adott ki új dalokat tartalmazó stúdiólemezt – utolsó igazi slágerük a Jaded volt 2001-ben, olyan régen, hogy a videóklipben Mila Kunis még tinilányként szerepelt. Azóta mindössze egy blues-feldolgozásokat tartalmazó albumot voltak képesek kiadni Honkin’ On Bobo címmel, 2004-ben. Ebben az időszakban Tyler sorra kapta a megrendítő erejű ütéseket: 2002-ben Hapatitis C-t diagnosztizáltak nála, majd az immunrendszere összeomlott a kezelés hatására; tévesen agydaganatot állapítottak meg nála; jött egy újabb súlyos, azóta legyőzött betegség, melyet nem hajlandó részletezni; lézerműtéten esett át hangszálproblémái miatt; lábfejeiben olyan krónikus fájdalom lépett fel, ami örökre száműzhette volna a színpadról; újra rászokott a kábítószerre – többnyire recepre felírt pirulákra; egy detoxikáló és két rehab kezelésen esett át; majd többezer néző szeme láttára lezuhant a kifutóról Sturgis-ben a Love In An Elavator közben. Társai azzal fenyegették, kiteszik a szűrét az Aerosmith-ből. Felesége 17 év házasság után faképnél hagyta. Édesanyja meghalt. Egy ponton gyerekei is meg voltak győződve arról, hogy ő maga is meg fog halni. „Roncs voltam” – idézi fel Tyler. „Klinikai depresszió gyötört.”

 

Az utolsó rehab kezelés azonban tartósnak bizonyult; jelenleg komoly párkapcsolatban él (a 35 éves Erin Brady-vel, egy hosszúlábú, élesnyelvű barna szépséggel, aki korábban a Clear Channel-nél dolgozott); bekerült az Idol-ba – és az, hogy megjárta a mélypontot, csak segít neki abban, hogy értékelje a jelent, a világ tetejét. „Ha tiszta maradsz 20 évig, megfeledkezel arról, milyen érzés volt megtisztulni.” – magyarázza. „Az első időszakban mintha besóztak volna. Újjászületsz, szó szerint. Az életben mit ér az igen a nem nélkül? Mit ér a tél a nyár nélkül? Ha nem éltél át teleket fagypont körüli hidegben és nyarakat 100 fokban, akkor sajnálom, de szerintem nem is éltél – én szóltam!”

 

Fényes, mintás fekete All Saints bőrdzsekit, pirosas-narancsos batikolt pólót, barna bőrnadrágot és ugyanazt a pár különös futócipőt viseli, melyet az előző esti Idol felvételen – a cipő oldalán lyukat vágtak, hogy ne zavarja sérült lábfejét. Könnyedén mozog, szökkenő léptekkel, de azért minden lépésnél megbiccen kicsit. Mindkét jókora kezének két-két ujját vastag gyűrűk díszítik. Nyakában többféle lánc is lóg, az egyiket annak a mosómedvének a fogaiból készítette, melyet 18 évesen ejtett el. Legalább két kést hord magánál, egyet a lábára szíjazva, egyet a dzsekijében. Szereti a késeket: „Fiús dolog.”

 

A kemény évek szinte mindenütt nyomott hagytak rajta; afféle földönkívüli rocksztár ő – nem fiatal, de nem is öreg. Lehetetlen elképzelni Tylert más hivatásban, vagy akár öltönyben, nyakkendőben – egyedi jelenség, minden lehetséges értelemben. Színesen eltúlzott megjelenése szinte gumiszerűvé teszi őt, aki sosem vesz fel végleges formát – ez a kép jól illik a személyiségéhez. „A természet csodabogara vagyok” – állítja. „Szimpla csodabogár.” Fogai vakítóan fehérek; hosszú barna haját látványos, fehérre festett tincsek és gyakran egyéb kiegészítők díszítik (mint például tollak és John Lennon szemüvegének kicsinyített mása), Keith Richards stílusában.

 

 

A tavalyi év elején, hónapok óta tartó szócsatája után zenésztársaival (esése után azzal fenyegették őt, hogy lecserélik többek közt Lenny Kravitz-re vagy Paul Rodgers-re), Tyler B-terv után nézett: „Szóltam a menedzseremnek, hogy szarok rájuk, szerezzen nekem valami melót.” Végül az Idol-ban kötött ki, amit korábban alig ismert.

 

Személyisége távol áll Simon Cowell szigorától („Nem láttam semmit, ami ne tetszett volna” – közölte az egyik versenyzővel a legutóbbi adásban). „Ez nem egy bíróság, ahol bűnözők felett kell ítélkeznem” – magyarázza. Amerika pedig – amit ő maga is siet elsőként kijelenteni – imádja őt új szerepében: Könnyekben tör ki a fellépők történetét hallva és a produkciók láttán („Több vagyok, mint hiperérzékeny, öregem – ezért mondom, hogy 60%-ban nőnek születtem”); szókimondó, és sármját megcsillantva képes úgy flörtölni a fiatal női fellépőkkel, hogy a nézők nem tudnak rá haragudni. Kölcsönös tisztelet alakult ki közte és a másik új zsűritag, Jennifer Lopez között, Randy Jackson-nal pedig hamar megtalálták a közös hangot. „Tudtam, hogy csodálatos lesz, mert nincs senki hozzá hasonló” – mondja Jackson.

 

Sikeres év köszöntött az úgynevezett 'Brand Tyler'-re. Tyler életrajzi könyve, a Does The Noise In My Head Bother You? májusban jelenik meg, akárcsak első saját kislemeze, egy fülbemászóan popos szerzemény (It) Feels So Good címmel. („Szinte hallom, ahogy nyáron ez szól majd a kocsikban” – teszi hozzá és meglehet, igaza van.)

 

Ugyanakkor mindezek felett ott áll a zenekar, melynek jelen volt az alapításánál 41 éve, és gondterhelt kapcsolata a szólógitárossal, Joe Perry-vel („a másik énem, saját démoni testvérem” – utal rá Tyler a könyvében, kapcsolatukat „az ellentétek fogcsikorgató versengéseként” leírva, melyet a szeretet táplál. „Az a banda mindig az első helyen áll nála” – állítja Jackson. „Nem tudom, vajon a többiek tisztában vannak-e ezzel.”

 

Ahogy telik az idő, Tyler megelégeli a sziklacsúcs hűvös levegőjét. „Fázom, menjünk le.” Egy közeli eukaliptuszfához érünk. Tyler leszakít egy levelet, összenyomja a tenyerében, aztán az orrához emeli, olyan mélyen beszippantva az illatát, mintha el akarna szállni tőle. „Morzsold el és szagold meg a tenyered” – nyújt felém is egy levelet.

 

Tyler továbbsétál, elmerülve gondolataiban. „Vakon vállaltam el az Idolt” – tűnődik. „Ahogy egy kiscsibe kitör a tojáshéjból. Én sem tudtam, mi vár rám odakint, de csak törtem a héjat, mint egy idióta, hogy kijussak. Látni akartam a külvilágot.”

 

---------------------

 

A dal egyelőre szöveg nélkül árválkodik. De ahogy Tyler, általa ritkán használt, mély hangfekvésben kíséri a sóvárgó, blues-os dallamot, szinte Ray Charles vagy épp Randy Newman elevenedik meg előttem. Két nappal az iménti kirándulás előtt járunk, Tyler egy fekete Steinway B zongora előtt ül nappalija közepén, ahonnan szintén csodálatos kilátás nyílik a Laurel Canyon-ra és L.A.-re – ezúttal az üvegfalon áttörő fényjátékkal kísérve. Jó ideje dolgozik már ezen a dalon, most azonban ihletet kap a befejezésére – eszébe jutott egy fontos akkordváltás, amit gyorsan rögzít is iPhone-ján, nehogy elfelejtse.

 

Tyler hasonló zongorajátékkal és gyerekkori történetekkel vette le a lábáról az American Idol producereit az irodájukban. Édesapja képzett zenész volt – Tyler egyszer dobolt is a kóruszenekarában -, egyik legkorábbi emléke pedig az, ahogy apja zongorája alatt hallgatja őt klasszikus zenét játszani, alig három évesen. „Itt szereztem inspirációt a Dream On-ra” – írja a könyvében.

 

„Nagyjából 40 embert hallgattunk meg a feladatra” – meséli a Fox-nál dolgozó Mike Darnell. „Én személy szerint láttam Roger Daltrey-t – amikor bejött, a szöges ellentéte volt Steven-nek a rövid frizurájával és a kimért modorával, egy teljesen átlagos fickó. Kiveszett belőle az úgymond rock & roll sárm. Steven azonban hihetetlen volt. Nem egy zenesznob – arról mesélt, hogy az apja klasszikus zenész volt. Elárulta, hogy egy-egy dal néha képes megríkatni őt. Rögtön tudtam, hogy megvan az emberünk.”

 

A zongora tetején fekete-fehér fotó, rajta a fiatal, zűrös Tyler-rel, ahogy Michael Jackson mellett áll a Studio 54-ben a ’70-es években; rögtön mellette sárga jegyzettömb egy újabb készülő dal szövegével ('Seriously Cool', áll a lap tetejére firkálva, a verssorok rímei 'back' és 'heart attack'), majd egy köszönőlap Paul McCartney-tól az Abbey Road elénekléséért a Kennedy Center Honors rendezvényen („A választásod brilliáns volt”, írja Sir Paul), végül egy táska, melyben az Idol döntőseinek adatai találhatók. A szobában áll még egy mikrofonállvány, rajta a jól ismert sálakkal, valamint egy 12 húros gitár is várakozik a közelben. „Nem fogod elhinni” – kezdi Tyler. „40 éve írok már dalokat, de ez az év varázslatos, mert csak úgy áradnak belőlem. Talán azért, mert újra tiszta vagyok.”

 

Tyler fülét egy közeledő helikopter zaja üti meg, mire kedélyes nevetésben tör ki. „Itt jön Joe Perry!” Ahogy a rotorok hangja egyre távolodik, a ház hátsó üvegfalához siet, karjait lengetve: „Ne, Joe, ez az a ház!” Kuncog egyet. Valójában épp néhány órával korábban kapott egy dühös SMS-t Perry-től – a részleteket nem árulja el -, melyre még nem válaszolt. Az Aerosmith néhány héttel korábban meglátogatta Tylert Los Angelesben, hogy dolgozzanak néhány demón (a munkacímek többek közt Bobbing For Piranha, Asphalt és Legendary Child), de mivel Tyler képtelen volt elérni Perry-t, nélküle stúdióztak. (Perry menedzsere szerint a gitárosnak egyszerűen más dolga akadt.) Tyler később lejátszik nekem néhány demófelvételt, melyek nagyon is Aerosmith hangzásúak – húzós riff-rock, balladák hatalmas kórusokkal, sokkal inkább ’70-es, mint ’90-es évek.

 

Az Aerosmith nyíltan ellenezte Tyler szereplését az Idol-ban. Jogi úton még azt is a szemére vetették, hogy a zsűrizés miatt képtelenek lesznek turnézni, ami súlyos következményekkel, akár kirúgással is járhat – jóllehet Tyler szerződése külön pontban köti ki, hogy lehetőséget kap turnézni a zenekarral. Egy interjúban Perry egyenesen reklámszemétnek nevezte a műsort: „Egy lépés a Tini Nindzsa Teknőcök után”, nyilatkozta szó szerint.

 

„Nem tettem mást - és áldom az Urat ezért -, minthogy vállaltam a kockázatot” – mondja Tyler. „Szerintem ha megnézed, valójában mi is terelt vissza minket a helyes útra a ’80-as években, pontosan ezt fogod találni, a kockázatvállalást. Egyszer azt kérdi tőlem valaki: ’Vajon Bob Dylan tenne ilyet?’, én meg azt feleltem: ’Nem.’ Rögtön elszégyelltem magam. De ő nem is szeret emberek közt lenni. Kicikizhettek volna a városból, elszúrhattam volna: ’Egy lúzer, láttuk őt az Idol-ban, most kiderült végre, mekkora idióta.’ Bármi megtörténhet.”

 

Elindul a meditációs szobájába, útközben az egyik folyosót egy Idol poszter, egy Aerosmith karikatúra és egy fénykép dísziti; utóbbin Tommy Iomi, Jimmy Page és Jeff Beck társaságában pózol a 2007-es Brit Könnyűzenei Díjátadón. A szoba egészen kicsi, a padlót puha, krémszínű szőnyeg borítja, a falon egészalakos tükör lóg, az összehatást pedig két narancsszínű, báli-szigeteki motívumokkal díszített kanapé és a helyiség sarkaiba ültetett négy, Beatles-tagokat formázó játékbaba teszi teljessé. „Szoktál meditálni?”- kérdezi tőlem. „Ha csak a légzésedre koncentrálsz, az elméd felszabadul, és pillanatok alatt a plafonig lebegsz vagy keresztül az ajtón.”

 

Tyler leül a baloldali kanapéra, háta mögé egy kispárnát dug. „Meg kell támasztanom a hátamat, úgy tökrevágott a 40 év zenekarosdi” – magyarázza. „Sokan hiszik rólam, hogy ’Óh, visszaszokott a drogokra aztán irány a rehab.’ De az okával nincsenek tisztában. Megmutatom.” Kibújik bőrszandáljából, lehúzza fekete zokniját (melyet kis szivecskék díszítenek), majd letekeri a kötést a jobb lábáról.

 

Ha a hosszú, zűrös évek minden fizikai ártalmát egyetlen pontba sűrítve akarjuk látni, akkor bizony a lábait kell megnéznünk: ujjai meggörbülve, egymásra csavarodva. Szörnyű érzés rájuk nézni. „Nem akarom sajnáltatni magam – egészen jól vagyok - , de ez lett az egyik lábfejemből.” Morton neurómának nevezik – azoknál alakul ki, akik évekig táncolnak szűk Beatle-cipőkben a színpadon. A másik lába korábban ugyanígy festett, de fájdalmas korrekciós műtétek árán sikerült helyrehozni három éve.

 

 

(1) Steven egy középiskolai fellépésen, 17 évesen (2) Aerosmith koncert közben, 1975-ben (3) Joe Perry-vel 1984-ben, röviddel azután, hogy Joe visszatért a zenekarba

 

A ’70-es évek végtelenített dorbézolása után, amiért Tyler és Perry kiérdemelték a Toxikus Ikrek becenevet, és 1980 környékére teljesen kisiklatta a karrierjüket, Tyler 12 évre megtisztult, és korábbi sikereiknél is magasabb csúcsra vezette az Aerosmith-t. De 2002 környékén ismét lejtőre került. Ezért, kissé homályosan fogalmazva, a hepatitis-diagnózist és lábfájdalmait okolja. Fájdalomcsillapítókra és Xanax-ra esett a választása, és ahogy 2007 környékén fájdalmai erősödni kezdtek, jókora, általa csak Zanzibárnak hívott Xanax tablettákat kezdett szippantani. A műtétek tovább növelték problémáit. „Gipszbe kerültem három hónapra és tonnányi pirulát kaptam” – meséli. „Drogfüggőként és alkoholistaként nem tudtam nekik ellenállni.” A harmadik hónapban már OxyContint is szippantott, míg végül egy este újra megkóstolta a kokaint. „Másnap felébredtem és azt kérdeztem magamtól: ’Az Isten szerelmére, mi a francot csinálok?”

 

Rehabos kezelés következett, ami hatásosnak bizonyult, ám elviselhetetlen fájdalmai miatt kérdésessé vált, képes lesz-e még turnézni. 2008 nyarán idős, beteg édesanyjával repült hazafelé. Anyja volt a legnagyobb rajongója, koncertekre fuvarozta őt, és nem nevette ki akkor sem, mikor 19 évesen azt állította neki, hamarosan az utcára sem tud majd kilépni a rajongók tömege miatt. 2008 júliusában húnyt el, Tyler pedig képtelen volt feldolgozni (könyvében úgy fogalmaz, folyton az járt a fejében, hogy halhatott meg az anyukája) - alig néhány hónappal azután, hogy kijött a rehabról, visszaszokott a pirulákra.

 

Tyler bizonytalan az időrendben, de nagyjából ezidőtájt az Aerosmith megpróbált felvenni egy új lemezt a Pearl Jam és Bruce Springsteen producerével, Brendan O’Brian-nel. A stúdiómunka hamar zátonyra futott, amiért a zenekar Tyler-t okolta, aki állításuk szerint tüdőgyulladással jelent meg. Tyler azonban máshogy emlékszik: „Joe és én be voltunk tépve.” Évtizedek elteltével a Toxikus Ikrek újra közösen nyúltak a drogokhoz. „Együtt próbáltunk Joe-val, beszélgettünk, én meg mondom, ’Rajta, hadd lássam, mi van nálad.’ Akár 30 évvel azelőtt. A barátságunk a drogokra épült, a hozzánk hasonló bandák mind így működtek, és csak amikor elkezdünk tisztán is dalokat írni, akkor fogtuk fel, hogy egy teljesen más világ vár minket odakint. Előhúztam a saját cuccomat, ő is a magáét, aztán együtt betéptünk.” Tyler sóvárgón bámul maga elé. „Mondtam is Joe-nak, ’Wow, öregem, nem csináltuk együtt már mióta is, 17 éve? Joe, mintha eltüntél volna mellőlem azóta.’ Ekkor mondtam el neki, mennyire haragszom rá, amiért több időt tölt a feleségével, Billie-vel, mint velem. Nem tetszett neki.”

 

Az O’Brian-nel közös időszak során Tyler állítása szerint ő és Perry tablettákat szippantottak fel a mosdóban (Xanaxot vagy Oxyt, véli Tyler), ami nem tett jó hatást a zenélésre. (Többszöri megkeresésünk ellenére Perry nem kívánta kommentálni a történetet.) „Joe annyira kész volt, hogy nem tudott játszani”- meséli Tyler. „Én meg képtelen voltam énekelni, mert a szippantás szétkúrja a torkodat. Rossz időszak volt, helytelen.” O’Brian-nel sem volt felhőtlen a viszonya: „Ő egy zenész, akinek korábban saját bandái voltak, de már nincsenek. Miért? Mert jobb producer, mint zenész. Ennek ellenére mégis eljött a próbákra, leült a zongorához és megpróbálta átírni a dalaimat.”

 

Talán a függőség és a megtisztulás körforgásának többszöri átélése miatt, Tyler hangjából időről időre eltűnik a megbánás. „A vicces az, hogy az egésznek semmi jelentősége.” – mondja. „Visszaestem, na és? Leszarom. Talán jövő héten megint visszaesek. Kétlem, mert nagyon komolyan veszem a dolgot, hétfő este is megyek egy gyűlésre. Ahogy Anthony Kiedis szokta mondani, büszkén lovaglom meg a józanság paripáját. Sokan vagyunk tiszták, amire kibaszott büszke vagyok. És nem bántam meg. Megmentette az életem. Megmentette az életem.”

 

„Ha ilyen élményekben gazdag életet élsz, mint én, megérdemled, hogy betéphess” – folytatja, ismét tónust váltva, „A különbség közted és köztem csak annyi, hogy én drogfüggő vagyok. Más szavakkal, én minden negatív következménye ellenére sem tudom abbahagyni – a gyerekeim elhagynak, a pénzem elúszik. Egy idióta vagyok. De ugyanakkor mégsem. Nem rossz ember vagyok, aki jó útra tér, hanem beteg ember, aki gyógyulni kezd.”

 

Tyler egyik alkalmazottja dugja be a fejét az ajtón – kezdődik az American Idol. Csatlakozunk Tyler barátnőjéhez, Erin-hez a nappaliban, ahol a tévé a kandalló fölött lóg, mellette egy festménnyel, melyen köntöst viselő, sötétbőrű nő tart egy maszkot az arca elé, mellkasában lángokkal. Tyler számára ez a festmény, melyre egy Palm Desert-beli üzletben talált rá, a puella aeterna-t, a bennünk élő nőt ábrázolja – ezt a kifejezést nagyon szereti -, és nem zavarja, hogy a művész esetleg nem végzett tökéletes munkát. A kép jól illik a közeli állólámpához, melynek szárául egy (hamis) AK-47 géppisztoly szolgál. A kanapét újabb indián vagy báli-szigeti motívum díszíti – amikor Tyler és Brady ideköltöztek, új bútorokat vásároltak, amiket aztán saját elképzelésük szerint alakíttattak át. A behajtón egy Tyler által tervezett motorkerékpár parkol, melynek Dirico a neve, a rendszáma pedig BOO-YAH; valamint egy Mercedes, melynek rendszámán az OH YEAH felirat és néhány golyó ütötte lyuk díszeleg.

 

Leülünk megnézni az adást, Brady egy időre Tyler hasára hajtja a fejét. Február közepe van, így ez még egy korai epizód, melyben azt láthatjuk, kik jutnak a legjobb 24 közé. Mint minden Idol-válogató, ez is durván megvágott anyag a kétórás műsoridő miatt – Tyler ennek ellenére gyermeki kíváncsisággal nézi végig az egészet, mintha csak most látná először. Ez többé-kevésbé igaz is. „A feleséged is nézi?” – kérdi tőlem az egyik reklámszünet alatt („Túl sok benne a reklám” – teszi hozzá sóhajtva). „Mert én ezelőtt soha. Sokkal jobban szeretem a... mi is a címe annak a motoros műsornak? Sons of Anarchy. Azt nagyon bírom, de ezt a mai napig nem nézem. Amerika polgárai viszont ülnek otthon és ezt a kibaszott showt bámulják... Én most látom először. Működik – ez pedig jó érzés, öregem.”

 

Tyler eleget látott a számára küldött DVD-kből ahhoz, hogy vegyes kép alakuljon ki benne Simon Cowell-ről. „Dörzsölt alak, aki olyan szöveggel bántott meg embereket, hogy ’ne haragudjatok rá, nem tudja, mit csinál’. Hallottam tőle, hogy nem szereti a country és western zenét, mire én: ’Ugyan már.’ Nem vagyok biztos abban, hogy Simon belopta magát a nézők szívébe – vagy hogy divatba jön a részvét.”

 

Tyler szerint a meghallgatások kimerítőek voltak. „Nyolc órát ücsörögni egy kamera előtt borzasztó kellemetlen”- meséli. „Ugyanaz a műsor, ugyanazok az emberek, ugyanaz a szar, csak azt várod, hogy jöjjön végre egy énekes, aki megmenti a napodat.” A döntősök tehetségével viszont nagyon elégedett: „Tudod mit? A 20 kölyök közt, akiket ma este láttál, ha szétszórhatnál 10 év betépést, bebaszást, dugást, csak tíz évet a nagybetűs életből – melyikükből ne lenne végül sztár?”

 

Tyler asszisztense, egy fekete öltönyben feszítő, szorgalmas kis fickó, aki korábban Prince mellett dolgozott, salátával kínál bennünket. Tyler alig nyúl a sajátjához, mialatt azt nézi, hogyan küldi haza a testes fiatal énekesnőt, Jacee Badeaux-ot. „Amerika gyűlölni fog minket ezért” – mondja. Úgy tűnik, a túlsúly Tyler egyik vesszőparipája. „Vannak ezek az elhízott rocksztárok” – fogalmaz. „Meglátod őket és kicsúszik a szádon, hogy ’Haver, hol jártál, mi történt veled? Nincs benned lojalitás vagy ilyesmi a rajongóid iránt?’”

 

Mikor az Aerosmith Sweet Emotion-ja kezd szólni a háttérben, a dal felvételeiről kezdünk beszélgetni, és Tyler-nél valahogy a New York Dolls énekese, David Johansen kerül szóba – akit felesége, Cyrinda Foxe (ő 2002-ben halt meg), Tyler miatt hagyott el 1978-ban. „Rájöttem, hogy David heroint ad el Joe Perry-nek” – mondja. „Így hát, hogy kvittek legyünk, kölcsönvettem egy időre a feleségét. Akkoriban így mentek a dolgok.” (Johansen tagadja, hogy drogot árult Perry-nek, szerinte a történet „abszolút valótlan és inkorrekt”.)

 

Brady meleg pillantást vet Tyler-re: „Oké, Tourette” – mondja.

 

---------------------

 

Másnap Tyler Idol lakókocsijában ülünk egy West Hollywood-i stúdió parkolójában, ahol épp egy stylist és egy sminkes dolgozik egyszerre a haján és a bőrén – ők egy veterán sportkocsihoz hasonlítják. Korai Stevie Wonder szól egy iPod-ból, a lenémított tévében az Idol-meghallgatásainak felvételei pörögnek. Tyler első, élő közönség előtti Idol adására készül (a későbbi epizódokkal ellentétben ezt még nem sugározzák élőben) – ennek ellenére most is szívesen beszél az Aerosmith-ről. „Hogy a banda miatt vállaltam-e el? Baszod, hát persze. Nem azért, hogy megmutassam nekik, de akkor sem tudnak túszként fogva tartani. Ezentúl majd önmagam túsza leszek. Ők nem dobhatnak ki engem.”

 

Igazság szerint nem ez az első munka a zenekaron kívül, melyben megméreti magát. „Most egy olyan sráccal beszélgetsz, aki együtt játszott a Led Zeppelin-nel” – meséli kisfiús büszkeséggel. 2008 szeptemberében Tyler Londonba repült, majd besétált egy próbaterembe, ahol Jimmy Page, John Paul Jones és Jason Bonham várták. Néhány hónappal korábban kapta az első telefonhívást. Elmondták neki, hogy Page és Jeff Beck újra szeretné alakítani a Yardbirds-öt, amihez énekest keresnek. Ebből végül nem lett semmi, de miután Robert Plant elzárkózott egy újabb Zep fellépéstől, Page újra felkereste Tylert egy közös projekt ügyében.

 

Tyler tökéletes választás volt a munkára – bemutat néhány elképesztő magasat az Immigrant Song-ból, mellyel még Plant utóbbi éveinek teljesítményét is lekörözi. „Senki nem tudja úgy elénekelni ezeket a dalokat, mint én, leszámítva Robert-et. A szart is kihozom belőlük” – állítja. A terv néhány egyszeri koncert volt, amit esetleg közös lemezfelvétel is követett volna – szigorúan nem Zeppelin néven. „Úgy döntöttem, ha haragszom is a többiekre az Aerosmith-ben, ennyire azért nem. Úgyhogy két héttel a próbák után felhívtam Jimmyt és azt mondtam neki, ’Van egy klasszis bandád, nekem is van egy, nem tehetem ezt a többiekkel, se Robert-tel’, meg aztán nem is volt egy szabad évem rá. Úgyhogy bármit is gondolnak rólam a többiek, egymillió év alatt se hagynám ott az Aerosmith-t a Zeppelin kedvéért.”

 

Ennek ellenére szakított az Aerosmith menedzsmentjével, mert saját állítása szerint túlságosan kötődnek Perry-hez, és úgy kezelik őt, mint „egy kurva táncoló medvét és egy rohadt pénzgyárat”. Társai turnézni akartak, ő azonban úgy érezte, lába még nem alkalmas rá. Tyler emlékei szerint Perry erre így reagált: „Hát akkor miért nem ülsz le?”

 

Csóválja a fejét. „Mintha Joe Perry kezébe nyomnál egy ukelelét azzal, hogy indulunk turnézni. Nem ültethet egy kurva székbe. Azt hittem, vége a karrieremnek.” Végül egy sportorvos ellátta őt némi igen erős fájdalomcsillapítóval. Ezekkel, valamint egy Lunesta nevű enyhe altatóval felszerelkezve, már képes volt megcsinálni a 2009-es turné nagy részét. Hamarosan azonban elkezdte összetörni a pirulákat és felszippantani őket. „Mindent felszippantok, mert egyszerűen a drog a szenvedélyem” – magyarázza.

 

2009. augusztus 5-én nagyrészt Lunesta dolgozott benne azon az estén, mikor leesett a színpadról Sturgis-ben – a hangosítás tönkrement az Elavator közben, ő pedig szórakoztatni próbálta a közönséget. Egy Youtube videón látható, ahogy tánc közben megpördül, majd elveszíti az egyensúlyát. Ennek ellenére állítja, nem volt komolyan begyógyszerezve: a valódi gondot a csúszós kifutó jelentette. „Csak szeretném, ha nem az a kép alakulna ki rólam, hogy egy kibaszott drogos vagyok, aki leesik a színpadról. Erin is azzal fogadott, hogy: ’Steven, mi a fészkes fenéről beszélsz? Két éve sokkal durvábban el voltál szállva, mint most.’”

 

Akárhogy is, 2009 végén három hónapra bevonult a Betty Ford Center-be és megtisztult. Az Aerosmith-ből senki sem kereste fel, neki azonban sikerült elérnie őket. „Találkoztam velük, bocsánatot kértem, erre azt látom, ketten is anyagoznak. Mondom nekik, ’Ti tényleg azt hittétek baszki, hogy bemegyek a Betty Ford-ba, kijövök, aztán bámulom, ahogy betéptek mellettem?”

 

Ebben az időszakban történt, hogy társai felkértek egy ügyvédet, vizsgálja meg, lehetséges-e kirúgni Tylert, majd a sajtóban kijelentették, hogy új énekest keresnek. Mégis újra színpadra állt velük – „gyűlölettel a szememben” -, és a koncertek közül néhány - különös módon - fantasztikusan sikerült.

 

„Talán hülye voltam kissé, de büszkén vállalom, mert ennek köszönhető, hogy megmaradtunk régivágású zenekarnak, öt tagnak, akik egyenlő részben osztoznak a bevételen elképesztő hosszú ideje” – mondja Tyler. „Ha 20 évvel ezelőtt eszembe jut, hogy én vagyok az énekes és kéne csinálnom egy szólólemezt, talán megtettem volna. Az egóm talán visszatart, de az is lehet, hogy szakítottam volna a zenekarral.” Most, hogy az Idol-nak köszönhetően az Aerosmith lemezek iránt újra megnőtt a kereslet, Tyler a Toys In The Attic procerével, Jack Douglas-szel tárgyal a korábban említett demók ügyében.

 

Tyler asszisztense – egy francia srác, aki személyi stylist-ja is egyben és úgy fest, mint egy hippi Drakula -, jelzi, hogy készüljön a indulásra. „Türelem srácok, még fel kell húznom valami nadrágot, oké? Felhúzok egy nadrágot, baby!” Nemsokára engem is kitessékelnek. Egy hegyméretű testőr társaságában a hangárra emlékeztető stúdió felé indul, ahol a következő három hónapban az Idol epizódjai forognak majd.

 

A show kezdetén Ryan Seacrest meglepi Tylert egy American Idol logóval díszített pálcával – annak a grafikának az alapján készült, amivel a káromkodásait szokták cenzúrázni a tévében. Játékosan a szájához emeli, de nem tűnik őszintének a mosolya. Később a producerek arra kérik a közönséget, imitáljanak hisztérikus nevetést – erre azért van szükség, hogy kisípolás közben egyszerre mutathassák a pálcát szorító Tylert a nevető közönséggel -, így úgy tűnik majd, a zűrös rocksztár képtelen megállj parancsolni a szavainak. „Egy kicsit zavart a dolog” – meséli később Tyler, aki a következő hetekben valóban visszafogja magát, egészen addig a pontig, hogy egy producer már azt meséli nekem, ideje lenne felpörögnie.

 

---------------------

 

Vissza a kanyonba, ahol Tyler ismét önmagát adja: jódlival és dalfoszlányokkal teszteli a dombok visszhangját, közben Beatles, Byrds és Aerosmith számok közt csapong teljes hangerővel, a madarak legnagyobb örömére. „Be kell látnod” – fordul hozzám. „Minden sallang ellenére mégiscsak én vagyok az egyik legérdekesebb fazon, akivel valaha találkoztál.”

 

Szinte minden elhaladó autós lelassít, hogy elmondhassa Tyler-nek, mennyire szereti őt az Idol-ban. Arról kérdezem, nem fél-e, hogy túlságosan megszeretik, és idővel majd ő is önmaga karikatúrájává válik, mint Ozzy Osbourne a The Osbournes-nek köszönhetően. Míg ezen gondolkodik, újabb autó lassít le, sőt meg is áll az út közepén – a benn ülő párocska kiszáll és közös képet kér.

 

Míg ők beállnak és én elkészítem a képet, Tyler megvitatja velük az iménti kérdésem. „Azt mondja, az Idol majd elfordít a zenétől, mire én: ’Az kizárt’” – állítja. „Senkit sem érdekel Adam West egy templomban térdelve, őt Batmanként akarják látni az emberek. És Mick Jagger-re sem egy indiai árvaházban kíváncsiak, hanem ahogy azt énekli, hogy 'Please allow me to introduce myself...'”

 

A pár megköszöni a képet, a társalgásra alig figyelnek oda, Tyler pedig tovább szövi gondolatait, ahogy elhajtanak. „Bárki is vagyok, bárkinek is hiszem magam vagy te engem, az talán hamis kép” – mondja. Eszembe jut az előző este, amikor Tyler arról faggatott, hallottam-e már a The Sun c. angyalian gyönyörű balladát, melyet még az Aerosmith előtti zenekarával, a Chain Reaction-nel vett fel. „Hallgasd meg, aztán mondd meg nekem, vajon tényleg én rejtőztem-e el a rock & roll-ban, vagy pedig én magam vagyok rock, ami benne rejlik? Nem lehet, hogy csak egy kibaszott gennyes alak vagyok, aki tudja, hogy játssza ki a kártyáit? Vajon csak elég okos vagyok ahhoz, hogy mindenkinek a megfelelő oldalam mutassam?”

 

Tyler felnéz a napsütötte égboltra. „A nap viharfelhők közül süt, amik most értek ide az óceán felől, és közben elhagytak egy Kauai nevű szigetet – az Hawaii, arrafelé van” – mondja és tétován nyugat felé mutat. Tyler imádja Hawaii-t, pár nappal ezelőtti születésnapját is Maui-n ünnepelte meg. "Todd Rundgren élt itt korábban, de aztán elköltözött Hawaii-ra egy csapat csajjal, akik imádták egymást. Okos fickó. Tán követnem kéne a példáját." Felnevet.

 

Az orvosok az egyik rehabon (ahová nem drogok, hanem társfüggőség miatt került be a teljes banda társaságában) megpróbálták bevonni egy szexfüggőséget kezelő csoportba. Ő maga azonban meg van győződve arról, hogy számtalan szexuális viszonya – beleértve a turné közbeni félrelépéseket, mely legutóbbi házásságát is tönkretette – annak az eredménye, hogy több lehetősége adódik, mint egy átlagembernek. A New Age-nél dolgozó újságíró, Marianne Williamson; egy jóbarát, aki segített legyőzni Tyler drog- és alkoholfüggőségét, egyszer azt mondta neki: „Mégis mit vártak? 20 éve vagy rocksztár.”

 

„Megvolt a lehetőségem, hogy ne tegyem” – mondja Tyler. „De elbasztam. Mikor folyamatos a kísértés, mikor egy medve vagy és nem ehetsz mézet, de bármerre mész, mindenütt méhek döngicsélnek, azért is belekóstolsz! Mondok én valamit, mikor elmentem ezekre a szexfüggő gyűlésekre, és ült mellettem egy nő, akinek harmadfokú égési sérülései voltak a vibrátoroktól, széklábtól meg ki tudja még mitől, amit a vaginájába dugott; meg fickók, akik iskolaudvarok mellett kukkolnak, rájöttem, hogy rossz helyen járok! Három csajjal akarok hemperegni, nem valami kórteremben feküdni egy katéterrel a pöcsömben.”

 

Bármennyinek is érzi magát, Tyler most 63 éves, jóllehet gyűlöli, mikor az újságírók rákérdeznek erre. Sose gondol a mulandóságra. "Ha meghalok és a mennybe kerülök, a kapuk megnyílnak majd és Isten azzal fogad, hogy ’Ki kellett dobnom Belzebubot, míg az egyik dalodat hallgattuk.’” Azon viszont gyakran eltöpreng, milyen halál vár majd rá. „Nagyon élénk a képzeletem – látom magam előtt, ahogy meglőnek és én kihúzom magamból a nyílvesszőt, vagy ahogy kiokádom a beleimet; de leggyakrabban egy ágyban fekve, a gyerekeimmel körülvéve, ahogyan anyám is elment. Remélem, nem tömnek majd tele túl sok gyógyszerrel, hogy így nézzek ki” – színpadiasan kinyújtja a nyelvét. „Ért annyi szerencse az életemben, hogy talán álmomban ér majd a halál, köszönöm, Jézus Urunk.”

 

Egy öreg bungaló előtt sétálunk el, mely egyike a néhány még megmaradt egyszerűbb épületnek a környéken. Kiskutyák ugatnak meg minket a kerítés mögül. Tyler közelebb lép a házhoz, mire még hangosabb csaholásba fognak. Egy középkorú, szőke nő lép ki az ajtón rojtos, rózsaszín fürdőköpenyben, szinte ijedt arccal – nem ismeri fel Tylert.

 

„Csak erre jártam, épp interjút adok és imádom a kutyáit” – szól hozzá Tyler, hogy kissé megnyugtassa. „Nekem egy pomeráni van otthon.”

 

A nő futó pillantást vet rá a kerítés tetejét díszítő virágláda mögül. „Hogy hívják?”

 

„Van egy rock & roll bandám - Aerosmith a neve.” – válaszolja és közelebb lép. „Steven Tyler.”

 

A nő eltátja a száját, szemei felcsillannak, aztán beszélni kezd. 35 éve él Laurel Canyon-ban, de a férje előző éjjel szívrohammal került kórházba. „Meg sem érdemlem ezt” – mondja. „Imádom a zenéjét. Maga egy angyal. És épp ma találkozunk – úgy érzem, mintha ideküldték volna. 61 éves vagyok, de Ön sokkal fiatalabbnak látszik.”

 

Tyler szeme mintha nedves lenne egy kicsit. Átnyúl a kerítés felett és megszorítja a nő kezét. „Tudja mit? A férje fel fog épülni.”

 

A nő szinte ragyog. „Ezek után az American Idolt is nézni fogom.”

 

Tyler megrezzen, aztán gondolkodás nélkül válaszol: „Nem kell” – feleli kissé hangosabban, hogy a kerítés mögött ugráló, csaholó kutyáktól is hallani lehessen. „Csak szeresse tovább a zenét. Ne a műsort nézze.”