Jópár hónapos csendet megtörve Joe végre interjút adott a Creem magazinnak, melyben saját és az Aerosmith jövője is szóba kerül:

Tinédzserként gondoltál arra bármikor is, hogy a színpadon töltöd majd a 60. születésnapodat?

 

Nem, soha. Akkoriban egy The Who koncerten nagyjából 800-an hallgattuk a My Generationt. Kinek jutott volna eszébe ilyesmi?

 

Figyelembe véve, életed mekkora részét áldoztad a koncertezésnek, számítottál rá, hogy a születésnapod sem lesz kivétel?

 

Eszembe jutott, ahogy más lehetőségek is. Amikor ennyi barátod veszíted el, különösen az utóbbi időben, ezek a dolgok kezdenek felértékelődni. 30 évesen legfeljebb egy motorbalesetre, túladagolásra, egy durva szívrohamra vagy ilyesmire vagy felkészülve. De ahogy eléred a hatvanat és az elvesztett barátaid listája egyre csak gyarapszik, nem dughatod többé a homokba a fejed. Ott állsz 60 évesen és arra gondolsz, az apád 50 volt, mikor elment, ésatöbbi. Nem érzem magam hatvannak, nem is vagyok ugyanaz, mint a nagyapám ebben a korban. Szeretem, amit csinálok, nem igazán van, amiért feladnám. Tényleg szeretem. Sokféleképp visszahat ránk ez az egész, mert rengeteg embert szórakoztatunk, nehéz időszakon segítjük át őket a zenénkkel; és sok dolog történt velem, amiért azt mondhatom, megérte.

 

Vannak mostanában konkrét terveid, amiket szeretnél megvalósítani?

 

Nos, néhány dolog mindig történik az emberrel, de nyilván nem fogok a Speciális Olimpián síelni jótékonyságból, az már nem menne. Szoktam még síelni, de nem akarom a határaimat feszegetni ilyesmivel. Az egyik kedvenc szervezetem Project Aware névre hallgat. Ez egy non-profit szervezet, és a célja, hogy növelje az óceánokkal kapcsolatos elővigyázatosságot, mert a korallzátonyok és hasonlók folyamatosan veszítenek a szépségükből. Az óceánok és a zátonyok életem fontos részét alkotják. Mindig érdekelt a téma, és ha nem fedezem fel magamnak a rock n’ rollt, ma valószínűleg óceánográfus vagy tengerbiológus lennék. Szerintem most jött el az ideje, hogy kicsit jobban belefollyak ebbe, míg még képes vagyok felcsatolni egy oxigénpalackot és vállalni némi önkéntes munkát. Ahogy most állnak a dolgok, valószínűleg kevesebbet turnézunk majd, bár én azt szeretném, hogy a banda együtt maradjon, zenéljen, adjon ki lemezeket; de emellett maradjon idő a saját céljainkra is. Rövidebbek lesznek a turnék, ez minden.

 

Zeneileg mik a terveid az Aerosmith-szel?

 

Mindig úgy tekintettünk a dalokra, mint egy gépezetre. Az utolsó szólólemezem néhány részlete szerintem megidézi ezt a módszert. Remélem, a következő Aerosmith lemezen legalább részben visszatérünk a gyökerekhez. Persze a rock n’ roll alapok, a legszilárdabb gyökerek a mai napig nem változtak.

 

Hogyan írod a dalokat erre a lemezre?

 

Nem úgy szoktam hozzáállni, hogy oké, akkor most dalokat fogok írni. Folyton ezt csinálom. Rick Rubin mondta nekem egyszer, hogy „Vedd fel egy kazettára az összes bandát, akik első hallásra beindítanak, akiket meghallva azt érzed: ’Igen, ez az, ezt akarom csinálni.’ Töltsd meg ilyen dalokkal aztán hallgasd meg.” Ez a módszer tényleg segít eljutni a megfelelő állapotba, amikor kiürül a fejedből Eddie Van Halen villámgyors, hihetetlen játéka, Sid Vicious vérző orra, a diszkó, az alter és az egész káosz.

 

Segített ez a néhány hónap szünet?

 

Jól esett, mert visszavonulhattam kicsit a napi mókuskerékből. Az elmúlt öt évben volt két igen komoly és egy kisebb térdműtétem, mind a jobb térdemben. Ezalatt a banda több szünetet is tartott törölt vagy elhalasztott koncertek miatt, közben én összehoztam két szólólemezt. A második megjelenésével újra összeraktam a Joe Perry Project-et, turnéztunk a Mötley Crüe-vel és az Egyesült Királyságban a Bad Company-vel. Plusz önállóan is turnéztam. Úgyhogy ez a szünet épp jókor jött nekem egy kis feltöltődéshez. Készen állok az új CD-re és a megjelenés utáni turnéra, úgyhogy a rajongóink biztosan hallhatnak majd új dalokat élőben.

 

Az Aerosmith mindig is hajtós banda volt. El tudod magatokat képzelni lassított tempóban vagy folytatjátok, ahogy eddig?

 

Nem, szerintem váltanunk kell, mert mindenkinek vannak saját tervei. Úgy tudom, Brad majd megőrül azért, hogy kipróbáljon egy Forma 1-es autót, és szerintem meg is fogja csinálni. Mind tervezünk ezt-azt és most jött el az ideje, hogy valóra váltsuk.

 

A vendégfellépések hogyan illenek bele ebbe a tervbe?

 

Egyszer felléptem Tom Jones-szal egy Diana tiszteletére rendezett partin Angliában. Épp turnéztunk arrafelé, akadt egy szabadnapom, 80.000 ember nyűzsgött a Wembley Arénában, a hercegnő fiai meg megszervezték ezt a partit, amin mindenki ott volt. A színpad mögött fél órát beszélgettem John McEnroe-val. A világ minden részéről érkeztek vendégek és valahogy kiderült, hogy rajongok Tom Jones-ért, találkoztunk már korábban Las Vegasban, aztán pedig csak úgy összeálltak a dolgok. Két vagy három dalt adtunk elő együtt. Újra 17-nek éreztem magam, azt gondoltam, mi a francot csinálok? Tom Jones mögött játszom, basszus. Remek énekes és egészen feldobott, mert fogalmam sincs a koráról, de ahogy hallgatod őt, nem is tudnád megmondani. Elképesztő volt. Szóval sok ilyen szokatlan dolog történt már velem. Az a szerencse ért, hogy játszhattam Slash bandájával Vegas-ban. Ez is csak úgy megtörtént. Ugyanakkor mégsem érzem a szabadságot, olyan, mintha örökké az Aerosmith-ben lennék. Szeretnék végre váltani és más dolgokat is kipróbálni.

 

Vagyis azt tervezed, egy időre teljesen leállsz a zenekarral, hogy vendégfellépéseket is vállalhass?

 

Ez a célom. Most olvasom a Spin magazinban, hogy a Soundgarden újra összeállt. Nem tudom, hogy egy hónapra, egy évre, egy lemez vagy egy turné erejéig tervezik, fogalmam sincs. De képesek voltak szünetet tartani és még mindig fiatal srácok. Nekünk is ezt kellett volna csinálnunk 10 vagy 20 évvel ezelőtt, de nem tettük. Ezentúl egyetlen lehetőséget sem fogok elszalasztani.

 

Érdekes, amit mondasz, mert a mai bandák, mint a Foo Fighters, a Soudgarden vagy a Rage Against The Machine más dolgokkal is foglalkoznak, a ’70-es években meg az volt a nagy szám, mikor a KISS négy szólólemezt adott ki egyszerre, és az olyan bandák, mint ti, a ZZ Top és a Led Zeppelin sose próbáltatok mást csinálni. Szerinted mi változott meg?

 

Szerintem akkoriban olyan szintre próbáltunk eljutni, amire talán magunk se hittük, hogy képesek vagyunk. Mindig mi voltunk a rosszfiúk, nem csak Boston-ban, de a Rolling Stone-féle sajtó se bízott bennünk soha. Hajtottuk a bizalmat, de úgy tűnt, sose érjük el. Valami hiányzott, és folyton ezen agyaltunk, szerintem pedig közben túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a kislemezeknek, listáknak és a többinek. Én úgy gondolom, az egyik fő oka ennek az volt, hogy akkoriban a kislemezeknek óriási volt a szerepe. Ne feledd, hogy 1970-ben indultunk, mikor évről évre fontos változások következtek be. Még nem is volt rock n’ roll kategória a Grammy-n. Meghívtak minket a díjátadóra a Legjobb Új Csapat kategóriában, ahol végül a Hell & Oates győzött le minket, mire mi nem győztünk hőzöngeni, hogy „Mi egy rockbanda vagyunk, hard rock banda, hogy tudnak minket a Hell & Oates-hoz hasonlítani?” Berágtunk. Rászolgáltunk a rosszfiú titulusra, mert emlékeim szerint felálltunk és leléptünk. Aztán a dolgok megváltoztak, történt, ami történt, és a következő generáció már egész más környezetben kezdett, mint mi. Jött a punk, jött ez, jött az, jött a diszkó. Játszottunk a valaha megrendezett legnagyobb rockfesztiválokon, erre a diszkó virított a Rolling Stone címlapján. Leragadtunk a saját térfelünkön, Amerika legjobb rockbandája akartunk lenni, és külön hangsúlyozom, hogy rockbanda, hard rock; mi nem voltunk heavy metal, se kibaszott death metal, se punk, csakis hard rock banda. Mondhatod persze, hogy a lemezeinken volt blues, rock, balladák, és szerintem emiatt sokan nem tudtak behatárolni minket, mert kurvajók voltunk abban, amit csináltunk és fogalmunk se volt, mi történik körülöttünk. Azt tudtam, hogy ha kiállunk a színpadra, az emberek felpattannak a székükből és le se ülnek a koncert végéig.

 

Mely más bandák voltak a '70-es években az Aerosmith sikermérői?

 

Istenek voltunk akkoriban, sorra döntöttük a rekordokat, de nem érdekelt minket. A Led Zeppelin volt akkor az a banda, akik rekordokat döntöttek, utat vágtak maguknak a dzsungel sűrűjében és csodálatos dolgokat tettek le az asztalra. Aztán ott volt a Stones, folyton turnéztak, sose álltak le, fantasztikus dalokat írtak. Megírtak pár igazán mély, rendkívüli popnótát, hogy aztán kivont karddal támadják le Amerikát a blues zenével, de a nyomorult fehér pöcsök akkora idióták voltak, hogy addig fel se fogták, mekkora kincs van a kezükben. A Stones kellett hozzá, hogy teret nyerjen. Elvis is megpróbálta, de kifogott rajta, mert túl hamar vált jelenséggé, ő volt az ízig-vérig amerikai srác, a szomszéd fiú és hasonlók. A Stones-t mindez nem érdekelte. Ők inkább a hotelben maradtak, lementek a hallba, választottak maguknak az ott nyűzsgő groupie-k közül, aztán felvitték őket a szobájukba. Amerika nem fogta fel, mit csinálnak ezek a srácok, de remek dalokat írtak és felemelték a fekete zenét. Fel sem léptek, ha nem a Howlin’ Wolf vagy Muddy Waters játszott előttük. Nem is hiszem, hogy megkapták a kellő elismerést. De végre hallottuk és megismertük ezt a zenét, ők voltak a tanáraink. Nem végeztem el a középiskolát, de a popzenének hála rengeteget tanultam.

 

Kivel dolgoznál most együtt a legszívesebben?

 

Ha egyszer leülhetnék játszani Bob Dylan-nel, boldogan halnék meg. Benne ott van minden, ami zene.