Az Aerosmith hivatalos, Walk This Way c. életrajzi könyvében és Steven Tyler nemrég megjelent saját kötetében is szóba kerül egy Diana Hall álnéven emlegetett rejtélyes fiatal lány, akivel Steven 1973-ban ismerkedett meg. Kettejük kapcsolata végül egészen viharos módon, egy szörnyű tűzesettel és abortusszal ért véget. Steven véleményét a könyv(ek) olvasói már ismerhetik a témában, néhány nappal ezelőtt azonban a történet másik szereplője is a nyilvánosság elé állt egy nyílt levéllel, melyet a National Review-nak küldött el:

A leánykori nevem Julia Holcomb, és Kevin Burke Post Abortion Trauma c. cikkére szeretnék reagálni, mely a National Review-ban jelent meg. A cikk elismerően szól Steven Tyler hozzáállásáról, mikor az abortusszal kellett szembenéznie. A nevemet is megemlíti benne, ahogy több korábbi cikk és könyv is teszi. Úgy döntöttem, itt az idő, hogy őszintén, a legjobb tudásom szerint elmeséljem ezt a történetet, mely végre talán nekem is segít lezárni életemnek ezt a szakaszát.

 

1973 novemberében, röviddel a 16. születésnapom után találkoztam Steven Tyler-rel egy Portlandi koncerten, Oregonban. Hogy megértsék, mi vezetett egy 16 éves lányt egy Aerosmith koncert színfalai mögé, majd egy három éves kapcsolatba Steven Tyler-rel, szükséges lesz megismerniük néhány háttérinformációt.

 

Családi Trauma

 

Biológiai apám elhagyott bennünket kisgyermek korunkban. Egy sármjával hódító hazárdjátékos volt, aki ugyanolyan gyorsan eltűnt az életünkből, ahogy felbukkant, jókora adósságot hagyva maga után. Édesanyámat több családtag is (illegális) abortuszra bíztatta, mikor kiderült, hogy megfogantam (mint középső gyerek). Hála az égnek, ő mégis életet adott nekem és későbbi öcsémnek, és szeretetben nevelt fel minket. Mikor apu adósságai miatt letiltották csekély tanári fizetését, beadta a válókeresetet. Még az első válása után is jó anya maradt, templomba vitt minket, felolvasott a Bibliából reggelente, lefekvés előtt énekelt nekünk, és együtt imádkoztunk egy igazi apáért. Jólelkű és támogató volt, bármikor fordulhattam hozzá segítségért. Amikor újra férjhez ment az első mostohaapámhoz (aki alkoholista volt), nehezebbre fordultak a dolgok.

 

1971 nyarán szörnyű trauma érte a családot, 13 éves koromban. Az öcsém meghalt autóbalesetben, mikor a nagyszüleimmel utaztunk haza egy kemping kirándulásról. 10 éves volt. A nagyapám szintén meghalt, nagyanyám egy lábát veszítette el, a nővérem és én is megsérültünk. A baleset és a családi trauma együtt egy olyan eseményláncot indítottak el, mely végül anyám és első mostohaapám válásához vezetett.

 

Röviden, a mosohaapám mentális kezelésre szorult, anyám pedig lelkileg összeomlott. A nővérem és én a nagynénémhez költöztünk néhány hónapra.

 

Amikor a válás után hazatértünk, minden megváltozott. Anyu megtörtnek és életuntnak mutatkozott. A családi stabilitás és a templomba járás hiányában egyikünk sem tudott túllépni az öcsénk halálán. Anyu továbbra is tanárként dolgozott, de közben már együtt élt a második mostohaapánkkal, noha még nem voltak házasok. Őt az idők során sikerült megszeretnem és tisztelnem, de a ’70-es években, míg az anyámmal élt, egész más embernek mutatkozott és nem bírtuk egymást.

 

Nővérem és én szinte teljesen magunkra maradtunk. Korábban templomba járásra neveltek, de attól fogva sosem mentünk el. Mindketten dühös lázadóvá váltunk. A nővérem 16 éves kora környékén lelépett otthonról és a barátjával végigstoppolták az országot. Ott álltam 15 évesen, a nővérem elment, amit helyesnek éreztem. Úgy éreztem, gátat kell vetnem anyám és új udvarlója közé.

 

A templomi barátaimat a helyi Teen Center-ben lógó kölykökre cseréltem le. Néhányan közülük drogoztak és ittak is.

 

Találkozás Steven Tyler-rel

 

Néhány hónappal a Steven-nel való találkozásom előtt, akkor még 15 évesen, összebarátkoztam egy csajjal, aki bejárhatott a koncertek színfalai mögé. Ő 24 volt, és jóllehet, csak futólag ismerkedtünk össze, nagy befolyása volt életem későbbi alakulására, és a miénk vált a valaha volt egyik legviharosabb barátsággá.

 

Hamar megtanultam tőle kihívóan öltözködni és szexszel magamhoz csábítani a rocksztárokat. A mai napig emlékszem, ahogy felöltöztem arra az Aerosmith koncertre és ahogy együtt hátramentünk az öltözőbe. Szerettem a Dream On c. dalukat és láttam Steven fotóját a lemezborítón. Azzal a reménnyel mentem el a bulira, hogy találkozhatok vele, és ez a koncert után meg is történt. Akkor azt gondoltam, ez életem legszebb napja. Szomorú élettörténetem és vonzó fiatalságom felkeltette az érdeklődését.

 

Anya aláírt egy gyámság alá helyező végzést Steven számára, mikor Bostonba költöztem. Emlékszem, mennyire meglepődtem, mikor Steven közölte velem a hírt, és hogy hogyan próbáltam feldolgozni. Sebezhetőnek éreztem magam, mikor arra gondoltam, ő a gyámom, de nem vagyunk házasok. Sosem említette, hogy szeretne hosszútávú kapcsolatot kettőnk közt. Azt mondta, a papírokra azért van szükség, hogy elhagyhassam vele az államot, mikor turnézni mennek. Azt mondtam neki, anyám sose írna alá ilyesmit. Megkérdeztem, hogy sikerült rávennie. Azt felelte: „Előadtam, hogy az iskolai beiratkozáshoz van rájuk szükség.” Úgy éreztem, nemcsak az anyám, de az apám és a mostohaapám is magamra hagyott. Steven maradt az egyetlen reményem akkoriban.

 

Hamar elmerültem a rock and roll kultúrában. Steven világában ez a szexet, a drogokat és a zenélést jelentette, de nekem ugyanolyan kaotikusnak tűnt, mint a korábbi életem. Akkor még nem tudtam, de később kis híján sikerült is belehalnom.

 

A Terhesség

 

Az első időszakban szedtem a terhesség elleni pirulát. Nem igaz, hogy Steven gyereke váratlanul fogant meg, előre elterveztük. Néhány hónap együttélés után Steven közölte velem, hogy gyereket akar. Egy Új Hampshire-i kisvárosban nőtt fel és időnként úgy is viselkedett, mint egy földhözragadt farmerfiú. Családot tervezett és megkérdezte, akarok-e gyereket szülni neki. Megérintett a nyíltsága és igent mondtam neki. Gyerekeket akartam és kezdtem elhinni, hogy őszintén szeret, miután gyámságot vállalt és kisbabát tervezett velem. Fogta a tablettáimat és kihajította őket a hotelszobánk erkélyéről, egyenesen az utcára.

 

Egy éven belül teherbe estem. Ez volt az első eset, hiába állítja Steven az ellenkezőjét. Kezdetben mindketten örültünk a hírnek. Emlékszem, mikor közöltem vele, egészen izgatottá vált. Arra kért, menjek hozzá feleségül néhány hónapon belül, és én igent mondtam. Elvitt magával Új Hampshire-be és mesélt a szüleinek a babáról és az esküvőről. Megkérte a nagyanyját, adja nekem a jeggyűrűjét. A szüleit meglepték a házasságról szóló hírek. Az édesanyja mindenben támogatta Stevent, és én is őszintén megkedveltem. Igazi melegszívű asszony volt, csodálatos humorral. Az apja viszont közölte fenntartásait a korom miatt.

 

A nagyanyja végül nekünk adta a gyűrűt. Szerette Stevent, de nem tetszett neki, hogy egy esetleges válással a gyűrű kikerül a családból. Ettől a pillanattól fogva közös életünk lejtmenetre került. Mikor aznap este hazaindultunk, hosszas vita kerekedett köztünk: én úgy éreztem, vennie kéne egy saját gyűrűt nekem és aztán megesküdni. Ő nem értett egyett.

 

Így visszatekintve, nem hibáztatom őt, hogy a szülei fenntartását követően meggondolta magát. A házasság komoly lépés, amibe nem szabad vakon beleugrani, még terhesség esetén sem. Mégis, a vesztes oldalon álltam. Szerettem őt, hozzá akartam menni és ő meg is kért engem; most mégis törölték az esküvőt és én dühös voltam rá, mert nem állt ki mellettem. Gyáva lépésnek tűnt azután, hogy ő is akarta a babát és teherbe ejtett. Ekkor döbbentem rá először, hogy nem biztos, hogy helyes dolog önként vállalnom egy házasságon kívüli gyereket egy olyan embertől, aki talán nem is tervez hosszútávú kapcsolatot. A gyámság csak tovább bonyolította az ügyet. Alárendeltje voltam, akár egy szülő-gyerek viszonyban, és úgy éreztem, nem irányíthatom szabadon az életem. Megbíztam benne, de akkor megvilágosodtam.

 

A Tűz

 

1975 ősze volt. Visszaköltöztünk a Bostoni lakásunkba és néhány hét múlva turnéra indult a zenekarral. Egyedül maradtam a lakásban terhesen, pénz, végzettség, szülői gondoskodás, jogosítvány nélkül, kevés étellel.

 

Steven minden nap felhívott hogy megtudja, mi van velem, én pedig pénzt kértem tőle a bevásárlásra. Megígérte, hogy másnap odaküldi Ray Tabano-t, hogy elintézze nekem. Ray Steven gyerekkori barátja volt és a korai időkben játszott is a zenekarban. Emlékszem, hogy az ablakból figyeltem, mikor ér oda. Megjött és én beengedtem a bejárati ajtón.

 

A következő emlékem, hogy vastag füstben térek magamhoz és alig kapok levegőt. Ray eltűnt. A kanapéról leestem a nappali padlójára. A kanapé nem gyulladt meg és én sem sérültem meg, de a szoba megtelt fekete füsttel. A padló közelében kevésbé volt sűrű a füst, de így is alig láttam valamit.

 

Rémült voltam, de elégéé összeszedtem magam ahhoz, hogy felidézzek néhány Bill Cosby reklámfilmet, mely hasonló vészhelyzetről szólt. Az egyik tanács az volt, hogy füsttel teli szobában feküdjünk a földre, mert ott tisztább a levegő. Tudtam, hogy perceken belül ki kell jutnom a lakásból. A bejárati ajtó felé kúsztam, ami rögtön a kanapé mellett volt. Az ajtózár mellett két másik biztonsági zárral is fel volt szerelve. Steven meghagyta, hogy mindig tartsam zárva őket, mert rendszerint drogot rejtett el odabent és a korábbi lakásán, a Beacon Street-en egyszer már rajtaütöttek a rendőrök. Tehát minden zár működött, én pedig képtelen voltam kiakasztani az egyiket. Fuldokoltam, de tudtam, hogy a konyha felé kell indulnom a hátsó lépcsőn keresztül, ott volt ugyanis a hátsó kijárat.

 

Amint elértem a lépcsőhöz, füst, forróság és lángok borították el. A korlát tűzforró volt. Megégettem vele az egyik kezem, mire rájöttem, hogy lehetetlen lemenni azon a lépcsőn. Nem maradt kiút.

 

Megint Bill Cosby jutott eszembe. Azt mondta az egyik reklámban, hogy a legjobb búvóhely egy lángoló lakásban egy üres kandalló. Elkúsztam a hálószoba kandallójáig és belekucorogtam. Üres volt és tiszta, a kéménye nyitva. Fekete füst szállt fel, de a földön fekve kaptam némi levegőt. Ahogy lassan elvesztettem az eszméletem, tudtam, hogy meg fogok halni. Rettegtem és egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, pokolra kerülök a bűneimért és mert nem készültem fel a halálra.

 

A kandalló felett egy Charles Chambers festmény lógott a gyerek Jézusról, a címe The Light of the World. Ez a kép a nagyanyám osztálytermében lógott, ahol elsősöket tanított. 5 évesen én is az egyik tanítványa voltam. Minden tanítási napon felnéztem arra a képre, mikor a nagyi imával nyitotta meg az órát. Később az iskola úgy döntött, levetet minden vallásos képet a falról és megszünteti az imádságot a tantermekben, így a nagymamám hazavitte a képet. A nappalijában lógott hosszú évekig, a halála után pedig megkaptam a képet emlékbe.

 

Mikor elmondtam anyámnak, hogy terhes vagyok, elküldte nekem a képet, én pedig a kandalló fölé akasztottam Steven lakásában. Most pedig alatta kuporogtam, várva a halált. A nagyanyámra gondoltam és egy sorra a Bibliából, melyet imádság közben tanultam tőle.

 

Jézus utolsó szavai visszhangoztak a fejemben a kereszten, úgy, mint aki könyörületért esedezik. Beletörődtem, hogy az életemnek vége és békével hunytam le a szememet.

 

A Rémálom Fokozódik

 

A kórházban tértem magamhoz. A karomból infúzió lógott, egy orvos pedig lassan szólt hozzám, mint egy kisgyerekhez. Azt kérdezte, „Emlékszik a nevére?” „A nevem Julia Holcomb”, feleltem. Feltett még néhány kérdést, mire kiderül, hogy a komoly füstmérgezés ellenére nem szenvedtem agykárosodást. A gyerekem szintén túlélte a tüzet.

 

Steven ott volt a kórházi szobámban. Azt mondta, boldog, hogy életben lát, de nagyon megtörtnek látszott. Elmesélte, hogy egy csuklóartériámból vettek vért a véroxigénszint megállapításához. Az utolsó alkalommal a nővérnek kicsordult a könnye, mert nem hitte, hogy túl fogom élni, és szomorúan azt mondta: „Olyan fiatal még.” Steven szerint az orvosok nem hitték, hogy túlélem, de ha mégis, akkor agykárosodást szenvedtem az oxigénhiány miatt. Adott nekem egy játékmacit, én pedig magamhoz öleltem. Megtudtam tőle, hogy rengeteg üdvözlőlapot és virágot kaptam. Túl gyenge voltam, hogy válaszoljak és újra elájultam.

 

Később egy orvos jött a szobámba és közölte, hogy a tüdőm meglepően tiszta a füstmérgezés ellenére. Elmondta, hogy Steven beszélt vele egy esetleges abortuszról a korom és a belélegzett füst miatt. Meglepődtem és azt kérdeztem, rendben van-e a baba. Elmosolyodott és megnyugtatott, hogy a szívhangok jók és úgy tűnik, a magzat egészséges. Közöltem vele, hogy nem akarok abortuszt. Akartam a babát. A doktor kedvesen és támogatóan reagált. Nem próbált lebeszélni. Megkérdezte, éltem-e a drogokkal a terhesség alatt. Azt feleltem, „Igen, néha.” (Alkalomszerűen használtam kokaint, de nem voltam függő, mint Steven.) Az orvos elmondta, hogy a drog árt nekem és a magzatnak is. Közölte, hogy nem szabad folytatnom, míg terhes vagyok. Szégyelltem magam, mert tudtam, hogy igaza van. Beleegyeztem és elhatároztam, hogy leállok.

 

Az Abortusz

 

A doktor elhagyta a szobát és Steven lépett be. Azt mondta, abortuszra van szükségem a füstmérgezés és az oxigénhiány miatt. Nemet mondtam. Akartam a babát. Öt hónapos terhes voltam. Nem akartam elhinni, hogy ilyen előrehaladott állapotban abortuszra kér. Több, mint egy órán át győzködött róla. Azt állította, túl fiatal vagyok és a gyereknek agykárosodása lehet a tűzeset és a drogok miatt. Csendben hallgattam és többször nemet mondtam. Azt válaszoltam, hogy nem lenne szabad döntenem, míg a kórházban fekszem. Erre ő azt felelte, most azonnal át kell esnem rajta. Szerinte nem maradt már időm gondolkodni, mert még egy hét, és illegális lenne elvégezni az abortuszt.

 

Ott ült az ágyam szélén, de nem néztünk egymás szemébe. Ismét nemet mondtam. Végül felállt és azt mondta: „Oké, akkor menj haza anyádhoz és szüld meg ott a gyereket.” Megijedtem és reménytelennek éreztem a helyzetet. Anyám és a mostohaapám nem örült volna, ha terhesen állítok haza. Arra gondoltam, ők is abortuszra küldenének. Úgy éreztem, az élet büntet engem. Nem volt se biztosításom, se pénzem, és nem éreztem, hogy Steven segítene rajtam vagy a gyerekünkön. Egészen addig az esetig nem gondoskodott az egészségügyi ellátásomról. Úgy éreztem, magamra hagyott engem, akár a szüleim. Elsírtam magam és beleegyeztem az abortuszba. Steven megkönnyebült és felderült az arca. Megnyugtatott, hogy gondoskodni fog rólam és ezután minden rendben lesz.

 

Átvittek egy másik részlegbe és egy új orvos végezte el a beavatkozást. Borzalmas rémálomnak tűnt, amit sosem fogok elfelejteni. A mai napig kísért az élmény. A gyerekem élete csak tőlem függött, és pedig engedtem a nyomásnak az elutasítástól és a jövőtől való félelemben. Bárcsak visszamehetnék és kaphatnék egy új esélyt, hogy nemet mondhassak. Tiszta szívből sajnálom, hogy nem adhattam életet a babának és nem láthattam őt felnőni.

 

Az orvos nem magyarázta el, mire számítsak. Steven végignézte az egészet. Aztán átvittek egy kórterembe, ahol kivárhattam az összehúzódást, Steven pedig mellettem maradt. Ahogy a nővér kiment a szobából, kokaint szippantott az ágyam melletti asztalról. Egyszer engem is megkínált vele, de én elfordultam tőle. Betegnek éreztem magam. Steven betépett, érzelmileg közönyössé vált, és csak testben volt jelen. Akkor sokkolt és mélyen bántott a viselkedése.

 

Ma már tudom, hogy tudat alatt biztos őt is megviselte, ahogy szemtanújává vált első gyereke halálának. Steven mindent látott és később Új Hampshire-ben elmesélte, hogy a gyerek még élt, mikor kivették és csak utána halt meg. (Nekem nem mutatták meg.) Steven szerint fiú lett volna és azt mondta, borzalmasan érzi magát azért, amit tett. Nem tudtam elhinni, hogy ilyesmit szabadon meg lehet tenni. Nem akartam olyan világban élni, ahol egy élve megszületett gyereket egyszerűen félredobnak anélkül, hogy legalább láthatná az édesanyja arcát.

 

A történtek után minden megváltozott közöttünk, noha több, mint egy évig még vele maradtam. Hallgataggá váltam. Gyötört a gyermekem elvesztése és képtelen voltam anélkül Steven-re nézni, hogy ne jutott volna eszembe, mit tett a fiammal és velem. Túléltem egy szörnyű tűzesetet, mégis az abortusz volt az, ami megölte egy részem. Becsapottnak és elárultnak éreztem magam, és dühös voltam, amiért olyasmibe egyeztem bele, amiről tudtam, hogy nem helyes. Mély haragot, szinte gyűlöletet éreztem az orvos iránt, aki elvégezte a műtétet.

 

Körülöttem lassan mindenki továbblépett, de az én sebeim nem akartak begyógyulni. Steven-nek akkoriban már volt valakije. A gyámsága megnehezítette az dolgot, mert törvényesen ő felelt értem. Fiatal voltam, nem végeztem el a középiskolát, és nem voltam tisztában a jogaimmal. Erőtlen voltam.

 

1977 februárjában hagytam el Stevent és visszaköltöztem anyámhoz és a mostohaapámhoz. Steven ezután még felhívott néhányszor, de később nem hallottam felőle többé.

 

A Felemelkedés

 

Lassú folyamat volt, míg talpra tudtam állni. Hazatérésemkor lélekben megtört voltam. Éjjelente rémálmok gyötörtek az abortusz és a tűz miatt. Úgy éreztem, sötétség vesz körül. Anyukám addigra életet adott egy kisfiúnak. Tündéri volt és nem tudtam nem boldog lenni, mikor vele voltam. Az iránta érzett szeretet megnyitotta a szívem a mostohaapám felé is, aki jó férjnek és apának bizonyult.

 

Anyának hiányozni kezdett a templomba járás, így elkezdték látogatni a helyi Egyesült Metodista felekezetet. Később én is csatlakoztam hozzájuk, és emlékszem, hogy a fordulópontot az életemben végül egy egyhetes templomi táborozás hozta meg egy Oregoni nyáron. Korombeli fiatalok közt lehettem, közös éneklésen, tábortüzeken, bibliaórákon, imádságokon vettünk részt; aminek eredményeképp újult reménnyel a szívemben távoztam. Úgy éreztem, Isten létezik és minden bűnöm ellenére szeret engem, a megbocsátást és az igazi boldogságot pedig a saját családom oldalán találhatom majd meg.

 

Anyu segített elvégezni egy tanfolyamot, így nemsokára megkaptam az első állásomat: recepciós lettem. Elkezdtem fiatalok közé járni, a templom pedig segített hátrahagyni a bánatot, a fájdalmat és a bűntudatot, amit a Steven mellett töltött évek hoztak. Jézusban találtam meg a megbocsátást. Megbocsátottam magamnak, édesanyámnak, mostohaapámnak és azért imádkoztam, hogy Steven is bocsánatra leljen.

 

Sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy végül elköltöztem otthonról és beiratkoztam egy egyetemre. Egy özvegytől béreltem ki a lakást, aki az egyetem közelében lakott. Végül itt találkoztam Joseph-fel, aki ma a férjem.

 

A férjem valódi hős. Szerető társ, nyíltszívű apa, és keményen dolgozik a családjáért. Szeret engem és tiszta szívből megbocsátott azért, amit tettem. Nem a múltam alapján ítél meg engem. Hiszem, hogy ha megtartom a babát, Joseph és én ma akkor is együtt lennénk, és csak még gazdagabb életünk lenne. Isten megajándékozott minket a gyerekek és az unokák örömével. Csodálattal gondolok arra, hogy Isten ennyi hosszú éven át vigyázott rám.

 

Ma római katolikus vagyok, hét gyermek anyja, a férjemmel idén ünnepeljük a 30. házassági évfordulónkat. Joseph-nek és nekem hat közös gyerekünk van, én pedig hálat azok az Úrnak mindegyikért. Emellett örökbe fogadtunk egy gyönyörű kislányt, akit édesanyja egy nehéz terhesség után bízott a gondjainkra.

 

Joseph és én 1992-ben csatlakoztunk a katolikus egyházhoz. Ők tanítottak meg az élet tiszteletére, és általuk jutottam el egy még tisztább belső békéhez. Mindketten aktív ministránsok vagyunk a templomban, amely segíti a családunkat, a házzaságunkat és az élet tiszteletét.

 

Tisztázandó Dolgok

 

Csak hogy tisztázzam: Nem voltam terhes, mielőtt találkoztam Steven Tyler-rel, mint ahogy abortuszom sem volt még, ezt Steven is tudja. Nem hiszem, hogy én okoztam a tüzet a lakásában, de hálát adok az égnek azokért a bátor tűzoltókért, akik kihoztak onnan. Sosem kértem tőle pénzt azután, hogy hazaköltöztem. A semmivel érkeztem hozzá és azzal is távoztam, leszámítva a megbánást. Jóllehet erősen szexuális módon közeledtem hozzá, sosem szeretkeztünk nyilvános helyen, ahogy az új könyvében állítja. A folytatólagos túlzásait kettőnkkel kapcsolatban nem értem. Úgy beszél rólam, mint egy szexgépről, minden emberi tulajdonság nélkül. Hosszú évekkel ezelőtt világossá tettem, hogy nem kívánok szóba állni vele annak ellenére, hogy újra és újra eltorzítja a viszonyunkat ezekben a könyvekben. Nem értem, miért teszi mindezt. Fájdalmat okoz vele.

 

A Szeretet Nem Múlik

 

Mindezek ellenére én nem gyűlölöm Steven Tylert, és nincs bennem keserűség. Remélem, megtalálja a boldogságot a szívében és elnyeri Isten bocsánatát. Tisztában vagyok azzal, hogy engem is felelősség terhel azért, ami aznap történt. Néhányan talán most azt mondják, az abortusz indokolt volt a korom, a drogok és a tűz miatt. Szerintem semmi sem indokolhatja egy gyerek halálát. A törvény rossz. Imádkozom azért, hogy a nemzetünk változtasson a törvényein, és védelmezze a még meg nem született, ártatlan életeket.

 

Imádkozom azért is, hogy minden abortuszon átesett, vagy annak kitett ember, talán nem ítél el a történetemet olvasva, hanem új reményt talál Isten feltétel nélküli szeretetében, megbocsátásában és békéjében.

 

Nemzetünk fiatal lányai, különösen az olyanok, mint én, akiket megbántottak és félrevezettek, nem szexuális játékszerek, akiket abortuszba hajszolhatnak azért, hogy megkíméljék a partnerüket a pénzügyi felelősségtől; hogy aztán akárcsak a magzataik, ők is félredobva végezzék, mint nemkívánatos tárgy.

 

A házasság és a család társadalmunk építőelemei. Én a saját káromon tanultam ezt meg. Remélem, nemzetünk ugyanígy visszatalál Istenhez, tisztelni fogja a meg nem született gyermekeket és megerősíti a házasság intézményét.

 

Miután kiengedtek a kórházból és felépültem a tűzesetből, Steven Tyler elhozta nekem a Jézust ábrázoló képet és nekem adta. Azt mondta, ez volt az egyetlen dolog, ami nem égett el a tűzben. Fekete korom borította és a hátlapja is megperzselődött, de megtisztítottam és most a bejárati ajtóm felett függ.

 

Tisztelettel,

Julia Holcomb