08
20
2012
--

Russ Irwin interjú

Az Ultimate Classic Rock beszélgetése Russ Irwin-nel:

russirwin-ucr.jpg


Könnyű lenne arra hivatkozni, hogy elfoglalt voltál, de valójában mi vett rá arra húsz év elteltével, hogy visszatérj a stúdióba?

Volt egy producer haverom, Kenny Seigal, akivel szerettem volna együtt dolgozni. Rengeteget turnéztam 2010-ben, de a köztes időben jó lett volna valami mást is csinálni. Saját dalokat akartam, ezért fogtam magam, és stúdióba vonultam ezzel a producerrel meg néhány király zenésszel, hogy szó szerint a nulláról indulva összehozzunk valamit. Eredetileg csak néhány demó volt a cél, de olyan jó volt az összhang, hogy végül felvettünk egy teljes lemezt. Spontán jött az egész.

Nekem úgy tűnik, olyan típusú dalszerző vagy, akinek mindig van pár jó ötlete elfekvőben. Ez a lemez is ilyen ötletekből állt össze?

Nem, épp ellenkezőleg. A legutolsó hang is ott helyben született meg. Feljátszottuk ugyan néhány régi ötletemet is, de azokat végül nem tettük rá a lemezre, mert nem éreztem odaillőnek. Érdekes élmény volt, valahogy friss érzetet akartam a daloknak. Hogy újak és teljesek legyenek, már ha van ennek a mondatnak értelme.

Persze, hogy van. Nagyon élő hangzású a lemez, bár néhány dalt kissé jobban kidolgoztál a többinél. Történt olyan, hogy tudatosan visszafogtad magad, nehogy túldíszíts egy-egy felvételt?

Naná, érdekes volt. Alapból nem akartuk túlságosan kidolgozni az egészet. Élőben vettük fel és legtöbbször bele sem nyúltunk a felvételbe. Igyekeztem megőrizni a zenészek játékát, és csak néhol javítottam ki pár mellényúlást; a cél egyértelműen egy régies hangzású anyag volt. A kedvenc lemezeim a '60-as, '70-es évekből nem alkalmaztak dobgépet meg komputereket - valójában még hangológépet sem. Simán egymáshoz hangolták be a hangszereket. Mi is ezt csináltuk, a zongora nem is szól tökéletesen. Baromi jó az összhang a zenészek között, szerintem ez hallható is. Vagyis igen, próbáltam kerülni az utómunkát.

Vicces, hogy a spontanitást említed, mert valahogy minden zenésznek megvan a maga szerepe. Például Steven Tyler nem csak azért bukkan fel, hogy ott legyen - tényleg maximálisan beleillik a dalba.

Ez tudatos volt. Egy rakás embert felkérhettem volna, de ha egyszerűen nem hangzik jól, semmi értelme nem lett volna az egésznek.

Dean DeLeo legendás gitáros, hogyan vetted rá, hogy játsszon a lemezen?

Dean egy Talk Show nevű bandával játszott az Aerosmith előtt pár éve. Imádtam a Stone Temple Pilots-t, de igazán akkor kattantam rájuk, mikor összeverődtünk párszor és rájöttem, mennyire király zenészek ők. Teljesen beindultam. Újra és újra meghallgattam a lemezeiket, míg egészen mélyen át nem éreztem őket és megértettem, milyen fantasztikus teljesítményt nyújtanak. Bekerültek a kedvenc bandáim közé.

Dean és Robert hihetetlenül jó zenészek. Robert a műfaj egyik legjobb basszerosa, Dean pedig gitáron hozza ugyanezt. Nem tudom eleget dícsérni őket. Az, hogy játszik a lemezemen, egyszerűen csodálatos.

Nagyon tetszik az a ragtime hangulat, ami átitatja a zongorajátékodat az albumon.

Egy ősöreg hangszert használtunk az 1920-as évekből. Az Old Soul Studios nevű helyen dolgoztunk. Egy jókora hodályt képzelj el, tömve öreg szintetizárokkal és más hangszerekkel. Emlékeztem erre a zongorára és azért is ragaszkodtam ehhez a stúdióhoz, hogy rajta játszhassak. Nagyon egyedi a hangzása. A teljes lemezt ezen a zongorán raktuk össze, ugyanazzal a dobossal és basszerossal, és élőben vettünk fel mindent. Nagyon egységes érzetet ad a hangzásnak, ami szerintem ritka manapság.

Elnézve a képeket a lemezborítón, szinte süt rólatok, hogy otthon éreztétek magatokat. Nekem az jött le, hogy próbáltál olyan hangulatot teremteni, mint például Elton John a Goodbye Yellow Brick Road felvélete idején.

Így van, ez tudatos volt. Mikor megnéztem a dokumentumfilmet arról, hogy készült az a lemez, én is meg akartam csinálni. Végül sikerült is - úgy értem, egy hétig dekkoltunk abban a házban és minden nap előálltunk pár új dallal.

Az emberek hajlamosak megfeledkezni arról, mennyire jó lemezek születtek ezen a módon, például a Caribou Ranch-ben, ahol a Chicago is dolgozott néhányszor.

Annyira király érzés, öregem. Nekem elhiheted, mert egy rakás órát görnyedtem a monitor előtt a stúdióban, mire rájöttem, hogy... Hogy a jó zene kölcsönhatásban születik. Szükség van a zenészek közti kommunikációra, amit nem tudsz lemásolni a Pro-Tools-ban. Nem vitás, hogy én is erre törekedtem.

A Goodbye Yellow Brick Road mellett milyen lemezeket próbáltál még megidézni?

Számomra egyértelműen a Goodbye... volt az etalon. Mikor 20 éve az első lemezemet csináltuk, ugyanerre próbáltam rávenni Phil Ramonét, a produceremet, mire ő annyit reagált: 'Miért nem vesszük fel az egészet dobgéppel meg szintetizátorral?' Persze aztán majd utólag lecserélünk mindent élő hangszerre.

Végül aztán semmit sem cseréltünk le, így szinte nem is hallani valódi zongorát és az egész album tele van dobgéppel. Azzal kezdtem a melót, hogy zongorista vagyok és ragaszkodom a dobosomhoz, erre a végeredmény a teljes ellentéte lett annak, amit akartam. Az új lemezzel végre elértem mindazt, amire 20 éve nem kaptam meg az esélyt.

Figyelembe véve a zeneipar mai helyzetét, nem gondolod, hogy érdemes volt mindezen keresztülmenned? Úgy tűnik, jó hatással volt rád.

Hogy őszinte legyek, volt pozitív és negatív hozadéka is. Sokat tanultam belőle, de kemény volt átélni. Kicsit sem hiányzik. Túlzás lenne azt állítani, hogy jó érzéssel gondolok rá vissza. Ami történt, megtörtént. Rengeteg csalódás ért. Jó darabig azt gondoltam, nem is zenélek többet. Visszamentem a suliba, totál lelombozva. Kemény időszak volt.

A címadó dal tökéletes vezetéshez.

Köszi! Épp tegnap forgattunk klipet hozzá, ami baromi jó lett, ráadásul Brad Whitford is szerepel benne. Nagyon király videó.

Az új Aerosmith lemezen is társzerző vagy egy dalban, aminek What Could Have Been Love a címe és sokan kíváncsiak rá.

Valójában az a következő kislemez. Úgy két hét múlva jelenik meg.

Mit tudsz elmondani az albumról? Milyen volt Jack Douglas-szel dolgozni?

Csodálatos ember. Igazi régivágású producer és remek fickó. Játszottam pár dalban, amin ő dolgozott, a sajátomnak viszont Marti Frederiksen a producere és a társszerzője egyben.

Jópár éve írtuk meg, mikor először dolgoztunk együtt. Stevennek nagyon megtetszett és csavart még egyet az egészen. Szívmelengető szám, nagyon őszinte. Nem egy kimondott boldogsághimnusz, kicsit sötét a szövege, de nagyon ütős. Szerintem imádni fogják az emberek.

A rockzene élő és lélegző úttörőivel dolgozol együtt. Biztosan hatalmas élmény napról napra együtt zenélni ezekkel a srácokkal.

Igen, csodálatos. Varázslatos zenekar. Mikor mind az öten együtt zenélnek, az maga az Aerosmith. Elképesztő dolog a része lenni ennek. Mázlista vagyok.

Milyen érzés volt külső zenészként bekerülni közéjük? Azt kaptad, amit vártál?

Már korábban is rajongtam értük, de tudtam fokozni. Kiderült, hogy fantasztikus zenészek, különösen élőben. Az egyik legjobb élő zenekar. Megtesítik mindazt, ami igazán jó a rock and rollban. Egészen új szintre emelték a játékomat, ez nem vitás.

Összegezve mindazt, amiben részt vettél az évek során, volt olyan pont a pályád során, mikor arra eszméltél, hogy felülmúltad a céljaidat?

Vicces, mert fiatalon rengeteget gyakroltam, főleg klasszikusokat és jazzt. Az egyik dolog, amit megtanultam az Aerosmith-ben, hogy hagyjam a fenébe a precizitást és szívből játsszak. Ha elbaszom, hát elbaszom. Ettől olyan király a rock and roll. Nem akarom feltalálni a spanyolviaszt, vagy a világ legjobb billentyűsévé válni. A lényeg, hogy hozzam a formám és érzéssel csináljam, ezt pedig nekik köszönhetem.

Tudom rólad, hogy nagy Rush rajongó vagy és fiatalon több bandában is játszottad a dalaikat. Alex, Geddy vagy Neal a kedvenced? Kiért őrültél meg a legjobban?

Nos, mivel dobosként kezdtem és folyton Rush-t hallgattam, eleinte Neal volt a kedvenc. Pár évvel később aztán elkezdtem gitározni és eljátszottam Alex összes témáját. Igazság szerint sosem mélyedtem bele annyira a basszusgitárba, hogy Geddy is sorra kerüljön, ráadásul ő egy elég zárkózott figura. De az biztos, hogy rohadtul imádom őket. Nemrég, mikor kiadták azt a dokumentumfilmet, megint rájuk kattantam. Annyira tetszett a film, hogy elkezdtem lemezeket venni és újra rá kellett jönnöm, milyen király ez a banda. A Rush nagy hatással volt rám, ahogy később Billy Joel, majd Sting és a Police is, végül pedig idősebb koromban Frank Zappa hódított meg.

Mik a terveid a közeljövőben? Úgy tudom, lesz egy-két szóló koncerted is.

Igen, a Rockwell-ben lépünk fel szeptember 12-én, és tervben van még néhány. Most épp egy koncertvideón dolgozunk. New York-ban a Bitter End-ben léptem fel, ahol csatlakozott hozzám Chris Botti a színpadon, ennek az anyagát vágjuk éppen. A Get Me Home klipje is készül, plusz hamarosan ismét útra kelek az Aerosmith-szel pár hónapra, talán már októberben.

Írta: joeperry | Tags: Címkék: interjú russ irwin
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr214721389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)