01
11
2013

Best of 2012

Az év eleje hagyományosan a visszatekintések időszaka, én 2012 számomra legkedvesebb tíz dalát gyűjtöttem össze ezúttal (nem első alkalommal, egy évvel korábban is megtettem már, igaz, akkor csak  zanzásítva).  Egy ilyen lista persze mindig szubjektív, szívesen várok továbbiakat kommentben, emlékezzünk vissza kicsit 2012-re!


10. Adler's Appetite - Alive

Alive EP (2012)

Adler's Appetite - Alive EP (front).jpg

A kislemezen eredetileg még 2010-ben napvilágot látott nóta hányattatott sorsa tökéletesen mutatja be Steven Adler pályafutásának Guns N' Roses-mentes elmúlt bő két évtizedét. A hard rock történetének egyik leglazább kezű dobosa a droggal és alkohollal vívott - általában vesztes - csatái közepette görcsösen próbált összekalapálni egy működőképes zenekart maga köré, de rendre kudarcot vallott. Másfél évtizedre nyújtott rehab-turnéját követően végül 2003-ban végre létrejött első, életképesnek bizonyuló formációja, a fantáziadús nevű Adler's Appetite, aminek jónéhány tagcserét, kislemezt és két EP-t követően végül csak tavaly sikerült kiadnia első lemezét (immár egyszerűen Adler néven), de a körülmények ismeretében már ez is kisebbfajta csodának nevezhető. Az Alive egyértelműen a banda legerősebb szerzeménye, a srácok csont nélkül idézik fel az Appetite For Destruction nyers, piszkos világát, Adler tehénkolomppal kísért ritmusait hallva alighanem minden régivágású Guns-rajongó elégedetten csettint fel. Érthetetlen módon a nagylemezre végül nem került fel a dal, talán valamiféle szerzői jogi csűrcsavar áll a háttérben.

9. Knock Out Kaine - Time
House Of Sins (2012)

Knock Out Kaine - House Of Sins (front).jpg

A fiatal angol banda egyértelműen az egyik legnagyobb ígéret a '80-as évek glam / hard rock-ját megidéző zenekarok közül. Tavalyi bemutatkozó lemezük tömve van olyan potenciális slágerekkel, amiket fénykorában ronggyá játszott volna az MTV, a nyersebb, Mötley Crüe-t vagy Van Halen-t idéző riff-orgiáktól kezdve (House Of Sins, Little Crystal, Liqour Up) egészen a középtempós, magadallamos himnuszokig (Backstreet Romeo, Moving On) és a klasszikusan építkező, öngyújtólengetős power balladáig (Coming Home). Az én választásom az album első kislemezére, a klipet is kapott Time-ra esett, ami blues-os riffjével és parádés refrénjével első hallásra elvarázsolt.

8. Lionville - Another Day
II (2012)

Lionville - II (front).jpg

Az olasz AOR zenekart 2011-es, bivalyerős bemutatkozó lemeze után egyből az egekbe emelték a kritikusok, méghozzá teljes joggal (egyik kedvenc lemezemről van szó, tavalyi listámban is helyett kapott róla egy dal). A gitáros Stefano Lionetti a műfaj legkiválóbb zenészeit gyűjtötte maga köré, aminek eredménye egy varázslatos album lett, egytől egyig tökéletesen megírt és előadott dalokkal, mondanom sem kell, hogy minden AOR / hard rock rajongónak kötelező beszereznie. Az év végén boltokba került folytatás ugyanazt a színvonalat viszi tovább, mint elődje, gyakorlatilag nem találkoztam olyan kritikával, amely nem maximálisra, vagy ahhoz nagyon közel értékelte volna. A tucatnyi kiváló dal közül nehéz egyet kiválasztani, de a himnikus, pazarul hangszerelt Another Day azt hiszem megérdemli, hogy külön is felhívjam a figyelmet rá.

7. Love Under Cover - My Best Friend
Set The Night On Fire (2012)

LUCSTNOF.jpg

A svéd Mikael Erlandsson az egyik kedvenc énekesem, karakteres, reszelős, mégis dallamos énekhangja azonnal felismerhető, ráadásul hangterjedelmének köszönhetően gyakorlatilag bármilyen dalból képes kihozni a maximumot. Erlandsson elsősorban a svéd dallamos rockbanda, a Last Autumn's Dream frontembereként ismert (akik épp a napokban hozták ki legújabb, remekül sikerült lemezüket), de vendégénekesként időről időre más formációkban is megcsillantja tehetségét, ahogy jelen esetben is teszi. A Love Under Cover egy frissen összerántott hard rock formáció, neves skandináv zenészek közreműködésével, akiknek sikerült 11 hangulatos, dögös, rifforientált szerzeményt felpakolniuk a lemezre. Erlandsson természetesen csúcsformában énekli a dalokat, otthonosan mozog ebben a Last Autumn's Dream-éhez képest kissé nyersebb, gitárdúsabb zenei környezetben is. Listámra a nyitódalt tettem fel, ami egy hamisítatlan arcbamászó, menetelő rocker, azonnal megadja az alaphangulatot a folytatásra.

6. Gotthard - Where Are You
Firebirth (2012)

Gotthard - Firebirth (front).jpg

A svájci zenekar két évtizedes pályafutása során az öreg kontinens egyik legjobb dallamos rockbandájává nőtte ki magát, jómagam mindig is úgy tekintettem rájuk, mint az Aerosmith európai megfelelőjére, elsősorban a fantasztikus Lee / Leoni szerzőpáros és az énekes Steve Lee jellegzetes, Steven Tylert idéző orgánuma miatt. Pályafutásuk csúcsa egyértelműen a 2005-ös Lipservice című lemez, mely szinte roskadozik a jobbnál jobb daloktól, nyugodtan párba állítható a Nine Lives-zal vagy akár a Get A Grip-pel. 2010 őszén aztán bekövetkezett a tragédia: Lee egy banális közúti balesetben életét vesztette, és egy ideig úgy tűnt, vele együtt egy fantasztikus zenekar is távozott közülünk. A svájci rockerek azonban nem adták fel, hosszas kutakodás után tavaly végül előálltak a svájci születésű, de Ausztráliában élő énekessel, Nic Maeder-rel, majd nyáron megjelentették a Gotthard visszatérését jelentő Firebirth című korongot. Maeder jó választásnak bizonyult, hangszínének köszönhetően a jellegzetes Steve Lee dalokkal is remekül boldogul, és az új számokba is képes némi friss ízt csempészni. Választásom a Where Are You című balladára esett, melyet Lee emlékére írtak a fiúk, az eredmény pedig egy hátborzongatóan szép rekviem lett a valaha élt egyik legjobb rockénekesnek.

5. Casablanca - Rich Girl
Apocalyptic Youth (2012)

Casablanca - Apocalyptic Youth (cover).jpg

Az Alice Cooper bandájából ismert gitáros, Ryan Roxie legújabb zenekara egyértelműen a Steel Panther által felkorbácsolt retró glam metal hullámot lovagolja meg, némi punk és sleaze mellékízzel, de cseppet sem agresszív megszólalásban. Kellemesen középtempós, nyárias hangulatú rockdalok követik egymást, ízes, kiegyensúlyozott hangszereléssel, egy ideálisabb korban bármelyikükből sláger lehetne. Összhatásában az év egyik legerősebb lemeze, amiről ismét csak nagyon nehéz egyetlen dalt kiválasztani. A Rich Girl egy egyszerű, de dögös riffre épülő, hamisítatlan aréna-rock szerzemény, minden alkalommal élmény meghallgatni, de ez az album bármelyik számáról elmondható. Ne hagyjátok ki.

4. Trixter - The Coolest Thing
New Audio Machine (2012)

Trixter - New Audio Machine (front).jpg

A '80-as években alakult New Jersey-i hard rock banda karrierje ígéretesen indult, hogy aztán mindössze két lemezzel a hátuk mögött őket is kicsinálja a Seattle-ből indult grunge-őrület. A parkolópályára került zenekar végül másfél évtizednyi malmozást követően 2007-ben tért vissza a színpadra, a sikeres turnézást pedig egy vadonatúj nagylemezzel is megfejelték, mely végül tavaly került a boltokba. Hogy milyen eredménnyel? A New Audio Machine egyértelműen a klasszikus glam rock hangzást idézi fel, de modern köntösben, naprakész megszólalással. 11 (Európában 12) rutinosan összerakott, hangulatos múltidéző szerzeményt tálal fel nekünk a banda, kellően laza riffekkel és pazar dallamokkal (hallgasd csak meg a ujjvillázós motoros himnuszt, a Machine-t, és rögtön az országúton érzed magad). Személyes kedvencem a The Coolest Thing című középtempós ballada, ami véleményem szerint műfajának egyik legjobban sikerült darabja, ritkán találkozik az ember ennyire jól megírt dallal manapság. 25 éve alighanem meg sem áll a listák éléig, de manapság sem kell szégyenkeznie miatta a srácoknak.

3. Jack Blades - The Hardest Word To Say
Rock N' Roll Ride (2012)

JBRNRR.jpg

Az elsősorban a Night Ranger-ből ismert gitáros-énekes-dalszerző, Jack Blades második szólólemezére abszolút véletlenül találtam rá, és elsősorban azért adtam neki egy esélyt, mert nagyon tetszett a legutóbbi Night Ranger lemez (Somewhere In California), plusz Blades társzerzőként jegyez néhány kiváló Aerosmith dalt is. A Rock N' Roll Ride címe abszolút telitalálat: pontosan azt kapjuk tőle, amit ígér: 11 vérbő, klasszikus rockot idéző nótát, a Night Ranger-hez képest kissé szellősebb, dallamosabb megszólalásban. Blades stílusosan bizonyítja, hogy a mai napig kiváló dalszerző, igazi útra született számokkal pakolta tele a lemezt, hosszú autózáshoz tökéletes választás lehet. Én a The Hardest Word To Say című középtempós, akusztikus alapú tételt emelném ki közülük, ami egy remekül hangszerelt, érzelmektől duzzadó darab.

2. Aerosmith - Out Go The Lights
Music From Another Dimension! (2012)

mfaddeluxebig.jpg

Mit tehetnék még hozzá ahhoz, amit terjedelmes kritikámban leírtam az Aerosmith visszatérő lemezéről? Nem sokat. Az új anyag jött, látott és meghódított, dalai azóta is állandó vendégeim, mostanra sikerült alaposan kiismernem őket. Egyetlen számot kiválasztani a húszból egy rajongónak szinte lehetetlen feladat, mégis könnyű dolgom volt, hisz mióta először meghallottam a Guilty Kilt-ként ismert Pump demót, azóta reménykedtem, hogy egyszer befejezik a srácok. Az Out Go The Lights minden egyes másodperce megérte ezt a várakozást, sokadik hallgatásra is lenyűgöz, mit hoztak ki végül ebből a laza kis gitárriffből. Joe Perry szólója pedig mindent visz.

1. Sapphire Eyes - Can't Find The Words
S/T (2012)

Sapphire Eyes - ST (front).jpg

A Sapphire Eyes az Alyson Avenue billentyűs-dalszerzőjének, Niclas Olsson-nak a mellékprojektje, nevesül egy kiválóan megírt dalokkal telepakolt korong, melyen az európai AOR közeg krémje vendégszerepel, így minőségében a fentebb dícsért Lionville lemezekkel is képes felvenni a versenyt. Az összehasonlítás már csak azért is megállja a helyét, mert többek között a Lionville gitárosa, Sven Larsson neve is felbukkan a közreműködők közt, de a névsorban olyan remek bandák zenészei is helyet kaptak, mint a Hardline vagy a Cloudscape. Az album sztárja azonban egyértelműen a listán már említett Mikael Erlandsson, aki két dalt énekel, és micsoda dalokról beszélünk! Már a lemezt nyitó, szuperdallamos You're My Wings-ben is parádés teljesítményt nyújt, amikor azonban elérkezünk a középtájon elhelyezett Can't Find The Words című balladához, garantált a borzongás. Amit Erlandsson énekel ebben a dalban, arra nincsenek szavak, felesleges is ragoznom, hallgassátok inkább. Kiválóan megírt és hangszerelt, csodálatosan szép gitárokkal díszített, igazi epikus rockballada született, a szövegét azt hiszem, mélyen át tudja érezni mindenki, aki átesett már egy fájdalmas szakításon. Számomra magasan ez volt 2012 legjobb dala, de egyetemes toplistámon is bőven beférne a legjobb tízbe. Hibátlan, szívszaggatóan szép szám.

Ezek voltak tehát számomra 2012 legjobb dalai, persze a tízesbe nagyon sok szám nem fért be, amit legalább ennyire kedvelek, elég csak megemlítenem, hogy a tavalyi évben olyan kiváló előadók jelentkeztek új koronggal, mint a Last Autumn's Dream, Joe Bonamassa, a ZZ Top, a Van Halen, a Roxette, a Lynyrd Skynyrd, Mike Ruocco vagy akár az Eden Lost, de a sort még hosszan folytathatnám. Remélem, jövő ilyenkor legalább ilyen nehéz lesz választani a felhozatalból.

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Írta: joeperry | Tags: Címkék: kritika toplista jukebox
| |

A bejegyzés trackback címe:

https://aerosmith.blog.hu/api/trackback/id/tr875012296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KissEra- 2013.01.26. 08:24:46

GERGŐŐŐŐ, hová tűntél?!

Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)