A brit Uncut Magazin interjúja Steven Tyler-rel és Joe Perry-vel 2007-ből:
 

Még ma is annyit jelent nektek az Aerosmith, mint 30 évvel ezelőtt?

Tyler: Ez bonyolult kérdés is meg nem is. Amikor elkezdtük, olyanok akartunk lenni, mint Janis Joplin: Jack Daniels-t vedelni a színpadon, és a seggünket is leénekelni. Aztán megjött a siker, ami egy rohadt nagy csoda, ugyanakkor előtör az egód és hirtelen minden másodlagossá válik. Semmire nem vagy hajlandó, ami a banda kárára lenne. Mostanra családunk van, ami természetesen előlépett az első helyre. Ugyanakkor ha egy családtag bajba kerülne, mikor épp koncertre készülünk, előbb mindenképp megcsinálnánk, és csak azután foglalkoznánk a többivel.

A korai években nagy New York Dolls rajongók voltatok. Mit gondoltok, elméletileg belőlük is lehetett volna egy olyan megasikeres csapat, mint az Aerosmith?

Perry: Ahhoz már csoda kellett volna. A lényeg az, hogy tűzön-vizen át egyben kell tartani a bandát. Tény, hogy a Dolls nagy előnnyel indult az Aerosmith-szel szemben, hisz a New York-i sajtó kedvencei voltak. A legtöbb zenekar ha beleszakad, sem képes tizedannyi figyelmet magára vonni, ami nekik megvolt, mégis elszúrták. Ők voltak az első önpusztító csapat, akikért rajongtam. Az ő kárukon tanultam meg, hogy nem elég, ha bedugod a lábad az ajtón. Ott kell tartanod addig, amíg be nem csusszansz azon ajtón, és aztán bent is kell maradnod.

Mit ajánlanátok azoknak, akik szeretnének a tiétekhez hasonló vagyont összeszedni? Mi a legjobb befektetés; egy repülő, egy ingatlan, netán egy klub?

Tyler: A legképtelenebb üzleti fogásom egy saját repülőgép megvétele volt. Majdnem egymillióval könnyített meg. A srác, akivel együtt utaztam, a dílerem is volt egyben. Egyszer aztán belekeveredtünk egy viharba, és kis híján nem értük el a repülőteret. Röviddel ezután el is adtam a masinát, egész tisztes haszonnal. Felejtsétek el a klubokat. Repülők és ingatlanok, azok mindig profitot hoznak.

Melyik a legjobb és a legrosszabb Aerosmith album?

Tyler: A legjobb talán a Toys In The Attic vagy a Rocks. Aztán a Pump is fantasztikus. Van néhány olyan is, amit legszívesebben örökre elfelejtenék. De a legrosszabb talán bármelyik abból a rengeteg Greatest Hits lemezből, amiket a kiadó az engedélyünk nélkül dobott ki a 90-es években.

Perry: Számomra a '85-ös Done With Mirrors a mélypont. Akkoriban egy olyan lemezt próbáltunk összehozni, ami ötvözi a régi hangzásunkat azzal az új iránnyal, amit megcéloztunk. Súlytalan dalokat írtunk, ez a leggyengébb lemezünk. A legjobb szerintem a Get A Grip, mindent beletettük, ami bennünk volt. Egyáltalán nem lep meg, hogy olyan dalok, mint az Eat The Rich vagy a Livin' On The Edge kiállták az idők próbáját.

Ért már csalódás, mikor egy régi bálvánnyal találkoztatok?

Tyler: Nem tudom, nevezhetem-e csalódásnak, de az első találkozásom Paul McCartney-val igen emlékezetes maradt. A Hammersmith Odeon-ban voltam, a színpad mögötti mosdóban. McCartney bejött, és nekilátott annak, amit ilyen helyen csinálni szokás. Hogy megelőzzem a kérdéseket, nem csekkoltam le a méreteit. Úgy tűnt, az a vizelés sosem akar véget érni, de aztán Paul végre megszólalt: 'Hé! Steven Tyler. Marhára bírom a zenéteket!' Aztán feltartotta a hüvelykujját.

Van egy híres sztori az Aerosmith-ről, még a 70-es évekből, miszerint az egyik bulin színpadra lépve eldöntöttétek, hogy megfordítjátok a setlist-et. Elsőnek játszottátok a ráadás dalt, aztán mintha vége lenne a koncertnek, levonultatok a színpadról. Ebből mi az igazság?

Perry: Remek sztori, gyakran hallani. De sajnos egy szó sem igaz belőle. Sok hülyeséget csináltunk már a színpadon, de ekkorát még nem. De ha már szóba került a téma, néha kétszer is eljátszottuk ugyanazt a dalt, mert egyszerűen elfelejtettük, hogy már volt. Ez talán viccesen hangzik, de egyáltalán nem vagyunk rá büszkék. Ez is egyike volt azoknak a szarságoknak, amiért elkezdett fogyni a közönségünk.