Duff McKagan, a Guns N' Roses és a Velvet Revolver egykori basszusgitárosa rendszeresen publikál jegyzeteket a Seattle Weekly weboldalán. Ezúttal az Aerosmith szerda esti, Tacomában adott koncertjéről tett közzé egy hangulatos írást, melyet én is megosztok veletek:

Az Aerosmith és a Cheap Trick ugyanolyan hatással volt rám szerda este, akár a '70-es, '80-as, '90-es években

Időnként az ember azért megy rock koncertre, mert egyszerűen el kell mennie. A rock and roll nem kevés hullámvölgyet élt meg az évtizedek során. Előfordul azonban, hogy olyan bandákkal akadunk össze, akik felértek a csúcsra és sikerült kiállniuk az idők próbáját. Az Aerosmith és a Cheap Trick egyértelműen olyan zenekarok, akiket meg KELL nézned élőben, olyan gyakran, ahogy csak megteheted, ha másért nem, hát azért, hogy ihletet meríts belőlük és emlékeztesd önmagad, miért is olyan élvezetes az a letisztult rockzene, amit játszanak.

Mindkét banda Tacomában lépett fel szerda este, én pedig annak ellenére, milyen kellemetlen programnak tűnt a több órányi forgalmas autóút dél felé, végül habozás nélkül az indulás mellett döntöttem.

Ez a két zenekar vitathatatlan hatással volt fiatal éveimre. A '80-as évek hajnalán alapított bandánkban ezt a hatást vegyítettük a punk rock agressziójával. Ismerőseim közt nem akadt olyan - legyen szó hardcore punkosról vagy metál őrültről -, aki nem imádta volna az Aerosmith és a Cheap Trick zenéjét. Az olyan lemezek, mint a Toys In The Attic és az In Color örök időkre képesek menővé tenni egy bandát.

Telt ház fogadott. Az első jó jel egy rock and roll koncerten.

A Cheap Trick sosem próbált másnak látszani. Ragaszkodnak saját, húzós rockdalaikhoz, amiket őrült jó dallamokkal koronáznak meg. Az élő műsorukra - talán az epikus 1979-es lemez, a Cheap Trick At Budokan hatására - mindig is egyfajta bizsergő vá-rock-ozással tekintettem (létezik ez a szó? mostmár tuti!). A 'Trick sosem él előre feljátszott szólamokkal, nem használnak segítségül fülhallgatót, sem egyéb modern színpadi segédtechnikát. Játsszák a maguk hangos zenéjét, amiben nincs zenekar, aki felülmúlná őket. PLUSZ, szemlátomást egyetlen fokkal sem vettek vissza a lendületből. (Megtisztelő volt, hogy felkértek egy rövid vendégszereplésre, ezt hozzá kell tennem.)

Nem csekély dráma és intrika fonta körbe az Aerosmith-t az elmúlt évtizedben. Még az is felmerült időnként, vajon élőben játszottak-e egy-egy koncerten. Szintén vitatémává vált, hogy képesek-e még ráérezni bizonyos korai, riff-alapú dalaik varázsára. Újra győztek a drogok? Egészséges-e Tom Hamilton? Feloszlik-e a zenekar?

Úgy 25 éve (a GNR-rel) kaptam egy esélyt arra, hogy az Aerosmith előtt lépjek fel. Akkoriban épp a legjobb úton jártak ahhoz, hogy egy csúnya szakítást és komoly megpróbáltatásokat követően visszakapaszkodjanak a csúcsra. Egy hozzánk hasonló bandának ez a lehetőség maga volt a megvalósult álom. Ők voltak a mi élő, lélegző hőseink, és emlékszem, mennyire magamon kívül voltam minden áldott este, mikor felcsendültek a Dream On első taktusai a zongorán. Úgy értem... BASSZUS! Ez a kibaszott Aerosmith! Ott álltunk... a színpad szélén... és most ráadásul KÖZÖSEN alkottunk velük valamit. Finoman szólva varázslatos időszak volt.

Egy Aerosmith kaliberű zenekarnál bármilyen negatív felhang képes egycsapásra köddé válni, amint megnézed őket élőben. Természetesen NINCS technikai segítség. Brad Whitford és Joe Perry jobban játszanak, mint valaha. Steven Tyler eleven, vidám és az összes lehetetlen magas hangot kiénekli. Joey Kramer jobban érzi a ritmust bárki másnál. Tom Hamilton pedig felgyógyult a rákból, és tovább szilárdítja a banda hírnevét.

A francba is, még azt is élveztem, hogy mindkét csapat jónéhányszor bakizott a műsora alatt. Valahogy ezek a bakik teszik nekünk emberivé a zenét - kézzelfoghatóbb, személyesebb, és igen, bizonyos értelemben tökéletesebb élményt nyújtanak így.

Szerda este újra a '70-es években éreztem magam. De nem valami idióta 'retró' értelemben, félre ne érts: ezek a bandák valahogy aktuálisabbak manapság, mint valaha. Nem, a zene repített magával egy olyan korba, ahol egyes zenészekre hősként tekintettünk fel, inspiráltak és megérintettek bennünket.

Szerda este egyszerűen ott kellett lennem Tacomában, és baromi büszke vagyok arra, hogy ilyen sokan érezték hozzám hasonlóan ugyanezt.