Tom Hamilton ismét közzétett egy jópofa írást a banda weboldalán:

Ezt a sztorit eredetileg a Walk This Way c. könyvbe írtam. Abban végül több részre szedték szét és mások véleményével keverve közölték. Gondoltam, talán érdekelne benneteket eredeti formájában is. A történet a mi őrült, olykor erőszakos cimboránkról, Gary Cabozzi-ról szól, aki a házunk pincéjében lakott. Ő volt a mi őrangyalunk és segítőnk, de ugyanakkor rohadt idegesítő is tudott lenni néha. Szó lesz még John O’Toole-ról, egy szintén jófej, de időnként agresszív srácról. Mindkettejükről részletesen mesélünk a könyvben. Említésre kerül még Frank Connely is, az imádott első menedzserünk.

 

Az első lemezünk megjelenése idején valahogy az jutott eszünkbe, alkalmazhatnánk Gary-t roadie-ként. Amúgy is rendszeresen kisegített minket, szóval... miért ne tegyük az egészet hivatalossá?

 

Gyakran előfordult, hogy egy-egy haverunkat, aki totál tapasztalatlan volt egy adott munkakörben, kineveztük épp ARRA a posztra. Ezúttal sikerült totálisan mellényúlnunk.

 

Kezdetben minden oké volt. Gary piszok lelkesen állt hozzá, és persze elég nagydarab volt ahhoz, hogy cipelje a felszerelésünket. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy ha Gary-nek bármi gondja akadt valakivel, rendszerint úgy oldotta meg, hogy a sz@rt is kiverte az illetőből. Ráadásul jó szokása volt néhány karton sörrel indítani a napot, ami szintén nem javított a helyzeten. Egyre többször fordult elő, hogy azzal fogadtak minket egy-egy koncert előtt, hogy Gary nekirontott valakinek. Ennek az egésznek végül az Intermediában vetettünk véget. Az Intermedia egy Bostoni stúdió, ahol az első lemezünket vettük fel, és ahová időnként vissza-visszatértünk más cuccokat is rögzíteni. Valamivel Gary után érkeztünk meg, és rögtön a fülünkbe jutottak az első hírek arról, hogy az a nagydarab fickó a sajátjának tekinti a stúdiót. Gyorsan megbeszéltük a dolgot és arra jutottunk, hogy ideje szólni John-nak és Frank-nek, hogy rúgjuk ki Gary-t.

 

Persze tudtuk, hogy képtelenség lesz üzleti döntésként beadni neki a dolgot. A szemében mi vértestvérek voltunk egy életre, és a kirúgását simán árulásnak tekintette volna. Tutira vettük, hogy egyből rommá verné a bandát.

 

„Hogy a picsába mondjuk meg neki?” – Néma csend volt a válasz. „Ki fog nyírni minket.”

 

„Igen, és utána mi lesz?” „Bele se merek gondolni!”

 

„Áh, basszameg. Majd én megmondom neki” – vágta rá végül John. Nem ellenkeztünk. Ha Gary bepipul, John a jó adag utcai tapasztalatával majdcsak lecsillapítja valahogy.

 

Elváltunk, hazamentünk és vártuk a fejleményeket. Hamarosan Frank telefonált:

 

„Gary padlót fogott, tör-zúz, találkozzunk a Giro’s-ban.”

 

Nem sokkal később oda is értünk. A Giro’s egyike volt Boston temérdek olasz vendéglőjének. Ezenkívül ez a hely volt Frank és néhány környékbeli cimborája rendszeres találkozóhelye. Gyorsan megérkezett az első rendelésünk: némi pia.

 

„Szóval, mi a helyzet Gary-vel... hallottál valamit?”

 

„Úgy tudom, kint őrjöng az utcán és kocsikat ver szét egy baseball ütővel.”

 

„Micsoda?! Csak viccelsz... akkor BAROMI pipa! Meg fog ölni minket!”

 

„Ne aggódjatok srácok, már intézkedtem” – válaszolt Frank a maga nyugodt hangján. „Áh, már itt is van.”

 

Épp ekkor lépett oda hozzánk John O’Toole, és leült az asztalhoz.

 

„Megszerezted?” – kérdezte tőle Frank.

 

„Sima ügy volt, Frank” - azzal Jack benyúlt a kabátzsebébe, és előhúzott egy 45-öst.

 

„Add már azt ide!” – rivallt rá Frank.

 

John elétolta a fegyvert, Frank pedig a nadrágja mögé dugta. Mi közben halál idegesen bámultuk őket. Ledermedt arccal, kikerekedett szemekkel.

 

Némi kaja és pia elpusztítása után előálltunk egy tervvel. Mindannyian elhúzunk egy, a várostól pár mérföldre lévő hotelbe és kivárjuk, míg Gary lecsillapodik.

 

„Bocsássanak meg uraim, ki kell mennem a toalettre”- közölte Frank. Ekkorra már be volt csiccsentve kissé. Ahogy felállt, kiszúrta Ricardo Montalban-t (egy híres mozisztárt) egy közeli asztalnál. Összetévesztette őt Fernando Lamas-szal (egy másik neves színésszel vagy ilyesmivel), akit korábban promótált, úgyhogy odaszédelgett az asztalához üdvözölni őt. Röviden felvázolta neki, hogy ő karolta őt fel, mikor még egy senki volt, majd sarkon fordult és elindult a mellékhelység felé. Montalban arca azonnal megdermedt, ahogy Frank megfordult. Amikor eltette ugyanis a pisztolyt, a kabátja begyűrődött a markolat mögé, így mindenki láthatta a kilógó stukkert a derekán. Ijedt pillantások kíséretében vonult végig az éttermen.

 

Nemsokára már a Sheraton Tara szálló vendégei voltunk Framingham-ben. Ami menekülésnek indult, abból hamar egy hatalmas parti kerekedett ki. Elhülyültünk néhány órát, aztán úgy döntöttünk, eltúloztuk ezt az egész dolgot és hazamentünk. Nagyjából így ért véget ez a történet.