A helyszín a Hollywood-i Continental Hyatt House étterme, az időpont 1973 decembere. Steven Rosen rockújságíró egy elsőlemezes, akkoriban még alig-alig ismert zenekarral beszélget reggeli közben, akik előző este léptek fel a Whisky-A-Go-Go klubban...

Egy olyan este után, ahol nem ment minden rendben a színpadon, vicces később azt hallani, hogy a nézőknek tetszett a koncert?

 

Steven: Igen!

 

Tom: Az van, hogy a kérdés így nem helyes. Ők szórakozni jöttek. És a zenész akkor is szórakoztat, ha csak 80 százalékot ad ki magából. Ha meg tökéletesen játszol, de valamiért mégsem tűnik annak, akkor hiába vagy technikai zseni, rossz kritikákat kapsz.

 

Milyen érzés, mikor tudod, hogy jó voltál, de az embereknek mégsem tetszett?

 

Steven: Ritka eset nálunk, hogy jók vagyunk és mégsem élvezi a közönség. Nagyon ritka.

 

Joe: Ezzel nem lehet mit kezdeni. Ha szarul játszol, azt te is érzed. Ha a legjobbadat hozod, jó is volt a koncert, de a közönség mégsem vette a lapot, akkor te nem sokat tehetsz.

 

Elég kurta volt a tegnapi műsorotok, de én szeretem az ilyen rövid fellépéseket.

 

Steven: Maximálisan egyetértek.

 

Így ma este majd többet akarnak belőletek.

 

Steven: Nagyszerű, erről van szó.

 

Tom: Sokan sok alkalommal mondták már nekem, hogy itt az emberek csak az első banda műsorát várják meg, aztán mennek is tovább a Roxy-ba vagy a Rainbow-ba.

 

Ritka eset, hogy a Whisky tele van hétfő este.

 

Tom: Sok volt az ismétlés ma, jó csapatot fogtunk ki. Élveztük.

 

Milyen lesz a második lemez?

 

Tom: Nehéz leírni, de különbözni fog az elsőtől. A felvételi oldal biztosan. Találtunk egy remek producert, Jack Douglast, aki a legtöbb Alice Cooper albumot is keverte. Például a legutóbbit is. Ha azt meghallgatod, még ha nem is tetszik neked a zene, a hangzása szuper. Nagyon bikán szól.

 

Szerintem a megszólalással az első lemezen se volt semmi gond.

 

Steven: Sokan mondják ugyanezt.

 

Tom: A dalok nagyon jók, de jópár elég erőtlen lett.

 

Adrian Barber-rel vettétek fel azt az albumot. Ő korábban a Cream-mel dolgozott együtt. Ennek volt bármi hatása a hangzásra?

 

Steven: Egy kicsit biztos.

 

Joe: Tán a mikrofonok, amiket használt!

 

Tom: Az energia megvolt.

 

Joe: Technikailag biztosan nem, mert egy csomó dologgal nem foglalkozott. Alig bagózott oda a keverésre. Steve csinálta szinte az egészet. Sokszor másképp döntöttünk volna, ha több a tapasztalatunk és jobban értünk hozzá.

 

Tom: Jobb lett volna tisztázni, mire vagyunk képesek és mit akarunk összehozni, mint csak a vállunkat vonogatni.

 

Joe: Tanulságos volt. Ezúttal úgy álltunk oda, hogy ’Oké, csináljuk meg.’ A teljes lemezt valami két hét alatt felvettük. Mennyi is volt, 9 nap? Ja.

 

Sok zenekar jön Bostonból?

 

Tom: Mostmár igen. Van pár igazán jó banda ott, akik nyomulnak előre. Mostanában is láttunk egyet, de sokan próbálkoznak. Bostonban ez nehéz, mert ahogy már korábban is mondtam, nincs meg az a közösség, ahonnan ki lehetne emelkedni.

 

Nagy ugrás volt az első koncert Bostonon kívül?

 

Tom: Nagyon rég vártunk erre.

 

Steven: Bár reméltem, hogy kicsit melegebb lesz a tél.

 

Milyen volt a Mott The Hopple-lal turnézni?

 

Steven: Remek, fantasztikus.

 

Középnyugaton és Délen, igaz?

 

Steven: Huh. Florida, Kanada, a Középnyugat.

 

Tom: Kansas, Nebraska, Dél-Dakota...

 

Mennyire veszitek komolyan a zenét magát? Több van bennetek a felszínnél, jól látom?

 

Joe: Sokan mondják, hogy mi vagyunk Boston saját csillogó kirakatbandája. A csillogás csak a zenénkre jellemző, meg talán a gatyára, amit a tegnapi koncerten magunkra húztunk. De azok jól néztek ki. Senki sem lép fel öltönyben. Egy bandát a zenéje adja el, ez nem változott. Mindig is ebben hittünk. Beskatulyázhatnak kirakatbandának, nem vagyunk az.

 

Tom: Szerintem jók a kilátásaink. Még akkor is, ha Stones-kópiának vagy kirakatbandának tartanak. Remélem, hogy a zenénket is meghallgatják.

 

A zenével semmi gond. Hallok egy kis Hendrix-et meg Allman Brothers-t bennetek. Mindkét piacra jók lehettek.

 

Joe: Minket nem is annyira az életstílus, hanem sokkal inkább a zene érdekel. Még mindig imádok dalokat írni.

 

Joey: Amikor stúdióztunk, élő hangzásra törekedtünk. Ez egy másik dolog. Mi mindig tisztában vagyunk azzal, hogy akarunk megszólalni. Van egy csomó zenekar óriási lemezekkel, akik nem tudnak kitölteni egy nagy termet a zenéjükkel. Fogalmuk sincs, hogy lehet elérni, hogy a leghátsó sorban is tisztán és hangosan szóljanak. Millió ilyen banda van szuper lemezekkel, akik nem tudnak bejátszani egy nagy termet.

 

Nehéz egy Mott The Hopple kaliberű bandával turnézni?

 

Steven: Jól tudunk alkalmazkodni.

 

Joe: Amikor velük jártuk az országot, bárhol léptünk fel, megugrottak az eladásaink. Mindegy, hol fordulsz meg a lemezeddel, ha jól adod magad elő, a közönség reagálni fog. Úgyhogy igen is meg nem is.

 

Hogy fogad benneteket a közönség?

 

Steven: Csak most kezdenek rájönni, hogy létezünk. Az első lemez borítója nem sikerült túl jól, a hangzás szintén nem, aztán meg kilenc hónapig semmi támogatást nem kaptunk... De egyre többet és többet tanulunk. Leírtak minket. Úgy indult, hogy bárokban léptünk fel és egy rádió elkezdte játszani a zenénket. Aztán eladtunk, mennyit is? 110.000 lemezt meg 120.000 kislemezt. Ez még semmi. Ha jól emlékszem, talán két hirdetés jelent meg rólunk az országos lapokban meg pár lehúzó kritika. És az a helyzet, hogy ezt is egyedül értük el, Boston-ban meg több lemezünk fogyott, mint a J. Gails-nek.

 

Tom: Sok pozitív is volt. Igazság szerint a legtöbb kritika pozitív volt.

 

Úgy érzitek, jobb teljesítményt nyújtotok a második lemezen?

 

Joe: Igen, naná.

 

Mióta turnéztok?

 

Joe: Mikor először összeálltunk, lehúztunk valahová egy hétre, aztán egy hétre máshová, de nem működött. De mióta leszerződtünk, állandóan melózunk. Sose tudok néhány napnál többet pihenni.

 

Joey: Különösen Bostonban.

 

Joe: Mikor legutóbb Bostonban jártunk, főbanda voltunk és 6000-en láttak minket. Szinte magától jött. Szerintem a következő ilyen helyszínünk Cincinatti lehet. Ott nagyon erősek vagyunk. Szinte annyira, mint Bostonban. Phily-ben is. Imádjuk a várost, de a légitársaság mindent elbaszott. Egyszál gitárral érkeztünk meg, minden mást kölcsönöznünk kellett. Brad és Tom is kölcsön gitáron játszott. Még próbálni se tudtunk.

 

Steven: Kölcsön dob, kölcsön erősítő.

 

Joe: Aztán 100 mérföldet utaztunk északra egy büdös Seattle-i klubba.

 

Tom: Jó móka volt. Seattle a leglazább város. Jártál már ott?

 

Soha.

 

Tom: Pörgős hely. Az emberek isznak meg kefélnek. Vagy fél óra késéssel léptünk fel. Hajnali egy körül.

 

Joey: Tüzet raktak a padló közepén, úgy fűtötték fel a helyet. Az öltözőben meg lehetett fagyni.

 

Tom: Azám.

 

Ki választotta a kislemezdalt?

 

Tom: Eredetileg egy másikat adtunk ki.

 

Joe: Van egy a B-oldalon. A Columbia azt akarja. (szünet) ...a Dream On-t... Nem nagyon foglalkozunk a kislemezekkel. A piac sajnos ilyen, nem teheted meg, hogy szimplán a kedvenc számaidat választod, ez másról szól. Sajna nem egy szuper rock and roll nótát hallani tőlünk.

 

Tom: Olyat kell kiadni, amit élőben is jól fogad a közönség, a Dream On pedig ilyen.

 

Joe: Van pár ilyen lassú dalunk. Nem tudom, később is ilyet választanak-e.

 

Mármint kislemeznek?

 

 Joe: Ez egy ilyen piac. Máson van a hangsúly. Akár a Dick Clark Show, ahol a minap voltunk vendégek.

 

Tom: Ja, felvettük a műsort. 15-én megy le adásban.

 

Jártatok másutt is, például a Midnight Special-ben?

 

Joe: Nem.

 

Nehezebb manapság befutni?

 

Tom: Szerintem igen. Sokkal több a zenekar is, én úgy látom.

 

Több, mint New York-ban?

 

Tom: Szerintem igen.

 

Steven: Mint New Yorkban?

 

Tom: Ja.

 

Steven: Mármint itt?

 

Tom: Szerintem igen.

 

Szóval, mi lesz a további program?

 

Joe: Decemberben megyünk stúdióba, ha jól tudom. Kicsit még pofozgatjuk a dalokat, ahogy Jack jónak látja. Aztán beindul a hajtás, mikor februárban elkezdjük a turnét, mindkét lemezzel.

 

Korábban is mondtam már, hogy jók az esélyeitek, mert a közönség most nagyon ki van éhezve egy jó bandára.

 

Tom: Ja.

 

Joey: Úgy van ez, hogy kezdetben senki sem tud kötődni a dalainkhoz, mert nem ismerik őket. De elég egy kis hírverés a sajtóban meg a rádióban és bingó – sínen vagy.