A közelgő American Idol szezonpremier miatt tele az online sajtó Steven nyilatkozataival, ezúttal a Billboard-nak adott interjújából emeltem át pár érdekesebb részletet: 

Kid Rock  a közelmúltban nemtetszését fejezte ki az American Idol zsűrizéseddel kapcsolatban. Mi a véleményed erről?

 

Találkoztunk Kid Rock-kal, mikor a Fehér Házban jártam; akkor ránéztem és azt mondtam: ’Értelek én, ember, de ha egyetértenék veled, egyikünknek se lenne igaza.’ (nevet) Nézd, vagyunk, akik vagyunk, mögötte is kemény élet áll. Most jön ki egy kislemeze, azt védi, mint anyaállat a kölykét. Ha új lemezed van, ki kell állnod érte. Bármit megtennél, hogy sikeres legyen. Jól ismerem ezt, a megjegyzései szart se jelentenek. Nem jelent semmit, ha teljesen átlátod a dolgokat. Ez televízió. Sose csináltam még ilyet és biztos jó móka lesz; ha pedig Kid Rock egy pillanatig is komolyan gondolja, hogy ez ártani fog a karrieremnek... akkor tudni akarom, mit szív.

 

Mennyiben más az American Idol része lenni, mint az Aerosmith-é?

 

A műsor még el se indult. Amint belevágunk, nem lesz egy nyugodt percem. De ehhez már hozzászoktam, akár arról van szó, hogy leesek a színpadról (az aligha érdekel bárkit, hogy mindkét lábam műtötték), akár arról, hogy drogfüggő és alkolholista vagyok a ’70-es évek óta... A zenekarod új énekest keres, ésatöbbi. De hogy a része lenni? Hadd jöjjön! Ezért élek. A rehabon azt mondta a terapeutám: ’Bölcs döntés, hogy idejöttél’, a Fehér Házban meg azzal fogadott az Elnök, hogy ’Mit keresel te itt?’ Eszméletlen volt. Millió és millió dolog foglalkoztat, annyi vasat tartok a tűzbe, hogy az emberek azt se tudják, mit gondoljanak rólam. Nem kell senkivel foglalkoznom. Ha élvezem, csinálhatom három évig a műsort, ha még idén lelépek, akkor csak négy hónap az egész. De az Aerosmith-nek örökké a része maradok.

 

Mit vársz el a jövőbeli Idol indulóktól?

 

Azt a plusz dolgot, amit nem lehet megmagyarázni. Ha fogok egy dalt (belekezd a Jaded-be), rögtön azt kérdem magamtól: ’Basszus, honnan került ez elő?’ Vagy egy másikat (a Sweet Emotion-t énekli); erről meg az jut eszembe, ’Óh, Istenem, ez az!’ Nem tudom, honnan ered ez a varázslat. Nem lehet csak úgy rámutatni. Nem mondhatom egyszerűen, hogy ’Énekelj templomi kórusban és nagyszerű leszel.’ Elmondhatatlan.

 

Tehát nem pusztán technikailag tökéletes énekest keresel.

 

Sok sztár talán nem a legjobb énekes, sok másik talán igen, de nem a hagyományos értelemben. Csak nézd Lady Gagát, nézd Mick Jaggert vagy engem, a karaktert, akivé válunk, akivé a zenénk tesz minket... én ezt keresem, ezt a szokatlan élt. Nem elég a jó hang. Nem elég a jó megjelenés. Minden együtt kell, hogy meglegyen.

 

Hány énekest néztél meg a meghallgatásokon?

 

Wow... 700-at.

 

És ebből a 700-ból hányban láttad meg ezt a bizonyos pluszt?

 

Mondjuk húszban... egyébként ebből a húszból, akit Randy, én és J-Lo imádtunk, 10 már nincs versenyben. Azért, mert előfordult, hogy kiálltak elénk valamivel, mi pedig azzal fogadtuk, hogy ’Miért ebben a hangfekvésben énekeltél? Ki választotta neked ezt a dalt? Múlt héten sokkal jobb voltál! Ez szörnyű!’ És fáj a szívem, ha ezt kell mondanom. Nem akartam ezt mondani... De ilyenkor mindig emlékeztetem magam, hogy akit keresünk, az „American Idol”, annak kibaszottul jónak kell lennie; és hogy magamat és a Joe Perry-vel írt dalaimat is pontosan ugyanígy ítélem meg.