Tegnap este az NBC Dateline c. műsorában Matt Lauer beszélgetett Steven Tyler-rel, a teljes interjút pedig ma este sugározza a csatorna a Today show-ban. Néhány részlet a beszélgetésből:

Az Aerosmith-ről és Joe Perry-ről:

 

Kimondhatjuk, hogy ti ketten Joe Perry-vel legalább annyi időt töltöttetek veszekedéssel, mint amikor szent volt a béke?

 

Nézd, ő egy gitáros – és a stílusa abszolút nyerő nálam. Nincs hozzá hasonló. Ő az én saját Keith-em. A saját Clapton-om. Erről van szó. Ő maga az Aerosmith... tudod, előfordult már, hogy a képébe vágtam: „Baszd meg, ki vagy rúgva, lelépek.” Ekkor hagyta ott a bandát, 1983-ban, ’80-ban, ’81-ben, ilyesmi.

 

’79-ben.

 

’79-ben, oké.

 

’79. A könyvedben tisztázni akarod ezt a sztorit a rajongókkal, mert ők idáig úgy ismerték a történetet, hogy Joe azt mondta, „Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha lelépek.’, mire te: „Igen, tényleg le kellene lépned.” A könyvedben mégis azt írod, gyakorlatilag te rúgtad ki őt.

 

A lakókocsim lépcsőjén történt. A kijózanodás egyik tanulsága: „Vigyázz, mert visszatérnek az emlékek.”

 

De biztos vagy abban, hogy ez a helyes emlék?

 

Naná.

 

Valóban?

 

Igen. Hozzá kell tennem, hogy minden elvesztett dolgom közül a agyam hiányzik a legjobban. De mégis, amikor visszatér egy emlék, az nagyon határozott, Matt... Durva helyzet volt, ugyanis mind függők voltunk akkoriban. Lejöttünk a színpadról, toltunk egy jókora adagot, aztán megtörtént. Úgy éreztem: „Elég volt. Jó koncert volt. Most meg itt üvöltözünk egymással. A színpadon úgyszintén.” Rohadtul felhúztam magam és egymásnak ugrottunk Joe-val. Belőlem meg kibukott: „Tudod mit, kurvára ki vagy rúgva.”

 

Ő később azt nyilatkozta, kilépett. De ez nem az egóról szól, hogy ki mit mondott. Nem ez a lényeg. Ez az én történetem, akár igaz, akár nem, nem számít. Én így látom a dolgokat. Én így emlékszem. Most beugrott egy pletyka, mikor felmerült, hogy Joe Alice Cooper-rel fog játszani. Én meg mondom, „Mi van? Ez itt az Aerosmith. Szó sem lehet róla.” Felhívtam az embereit, kaptam egy számot és sikerült elérnem őt. Megkérdeztem: „Tényleg Alice Copper-rel fogsz játszani? Mire ő: „Igen.” Én meg: „Elég ebből. Álljunk össze újra.” És megtettük. Ez az igazság. Nem a saját verzióm. A színtiszta igazság. És tudod, mit mondok? Akármi is történt, nélküle nem jutottunk volna el oda, ahová sikerült. Most is vannak vitáink. Épp nemrég küldtem el egy levelet nekik.

 

Miről vitatkoztok?

 

Ezek afféle belső feszültségek, ugyanis mióta otthagytam az előző menedzsmentet, négyen állnak egy ellen. Vannak ilyen apróságok. Ne feledd, egy ekkora zenekar tagjának lenni olyan, mint egy nagyon húzós házasság.

 

Ráadásul ilyen régóta.

 

Szóval küldtem egy levelet azzal, hogy, „Haver, te vagy a legjobb dobos. Béküljünk ki és játsszunk. Brad, nincs jobb ritmusgitáros nálad” – ő a húzóember minden turnénkon. „Joe, tudod hogy nem lenne zenekar kettőnk nélkül. És Tom, ugyan már, térj vissza közénk.” Vagyis megint csak itt tartunk. Lehet, hogy mind túl gazdagok vagyunk és...

 

És ahogy idősödtök, nem veszik kárba egyre több energia? Hisz épp most mondtad ki, hogy nem akarsz többet vitatkozni.

 

Pontosan ezt mondtam. Hagyjuk a menedzsereket, hagyjuk az ügyvédeket. Üljünk le mind együtt... A banda a legjobb lemezét fogja elkészíteni, Matt. Megcsináljuk. Hasztalan ez a sok vita. Engem az zavar a legjobban, hogy van egy rakás menedzser, aki hagyja mindezt megtörténni, és semmit sem tesznek, hogy előremozdítsák az ügyet. Ezért küldtem végül ezt a levelet, azzal, hogy: „Találkozzunk X időben ezen és ezen a helyen... hagyjuk végre a marháskodást, üljünk le együtt és csináljuk meg a lemezt.”

 

A drogokról és a függőségről:

 

Három dolog vár rád, miután rászoktál a drogokra és függő lett belőled: halál, börtön és őrület. Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Egyetlen okból mentem végül rehabra, úgy éreztem ugyanis, elértem az összeomláshoz. A gyerekeim azzal fogadtak: „Apu, már azt sem tudom, ki vagy.” Válások, széteső zenekarok, ez tényleg egyirányú út. Élveztem az utazást, de akkor is egyirányú volt.

 

Mégis, a könyvedben leírod, hogy volt egy időszak, mikor ti öten szó szerint beleírtátok a turnészerződésbe, hogy a színpadon lennie kell egy kis helyiségnek, ahol szippanthattok koncert közben, és ezt belefoglaltátok a költségkeretbe is. A kokain része volt a szerződésnek. Ha jól emlékszem, 24 pontnak hívtátok, vagy ilyesmi.

 

Igen.

 

És akkoriban senki sem volt a közeletekben, aki felemelte volna a szavát, hogy „Srácok, ezért egyszer komoly árat kell majd fizetnünk”?

 

Egyáltalán nem. Először is, a ’70-es években így mentek a dolgok... Mellesleg, akkoriban az olyan bandák, mint az Aerosmith annyi lemezt és dalt adtak ki és annyi területet hódítottak meg, hogy mi voltunk a korszak trubadúrjai, akik városról városra, államról államra jártak. Nem volt még MTV, semmi ilyesmi. Játszottunk a Mahavishnu Orchestra előtt. Bárki előtt, csak hallhassák a dalainkat. És ahhoz, hogy kibírjak három koncertet sorozatban, anyagra volt szükségem. Kellett az a kokain. Kellett, nagyon kellett. Ahogy így visszagondolok azokra az időkre, felötlik bennem, hogy hogyan lettünk volna képesek minderre anyagozás nélkül? Hogyan? Vicces így utólag, de akkoriban a menedzsereket nem érdekelte ez a rész. Büszkék voltak ránk, mert pénzt hoztunk nekik. Néha talán berágtak kicsit, de a szükség képes feledtetni egy dolgot egy másikért cserébe.

 

A gyerekeiről:

 

Osztályozd magad apaként az idősebb gyermekeid, Mia és Liv szemében. Nehéz lehetett. Bonyolult volt a kapcsolatotok.

 

Nagyon bonyolult... Jó sok éven keresztül tiszta volt az egész banda. Én magam 12 évig. És ebben az időszakban vettem észre, mennyire hiányoztam Mia mellől. És Liv mellől. Belefájdult a szívem. Sírtam, mint egy kisbaba. Akkoriban még mindig nagyon kicsik voltak. Megpróbáltam kárpótolni a volt feleségeimet. Nagyon-nagyon komolyan megpróbáltam, együtt sírtam velük. Évekkel később pedig odaálltam Liv elé és azt mondtam: „Borzasztóan sajnálom, hogy nem voltam melletted kezdettől fogva.” Ő erre rögtön azt felelte: „Semmi baj apu, mostmár itt vagy. Mostmár tudom, hogy van egy apukám.” Ez egy olyan pillanat volt az életemben, amit sosem fogok elfelejteni. Többet jelent minden szégyenteljes pillanatnál, amikor nem voltam ott.

 

(...)

 

Ezt tették a drogok. Ezt tettem önmagammal. Egyrészt olyan helyre juthatsz általuk, amely új élményekkel ajándékoz meg, másrészt viszont jómagam jócskán átestem a ló túloldalára. Elvette tőlem a gyerekeimet, az életemet, a bandámat, a házasságaimat és térdre kényszerített.

 

Az Idol-ról:

 

Ezeknak a fiataloknak, akik kikerülnek az American Idol-ból győztesként vagy második, hamadik, negyedik helyezettként, már nem kell ugyanazt a szamárlétrát végigjárniuk, mint neked a klubbandákkal, nem kell nevet szerziük maguknak. Óriási sztárokká válnak alig 16 hét alatt. Nem félted őket emiatt?

 

Nem, mint ahogy a gyereked állása miatt se aggódsz többé, amint felveszik valahová. Ez volt a céljuk és most megkapják; a top 12-t folyamatosan figyelik a menedzserek, próbálnak hasznot húzni belőlük, turnéra vinni őket. Talán mégis aggódtam. Azért aggódtam, nehogy a klubokban kössenek ki.

 

Nálam ezzel kezdődik. A tizenkét hét alatt, míg tart, vagy akár a hat hét alatt, míg a meghallgatásokat tartjuk, végig ezeket a 15 éves kölyköket nézem. Három gyerekem van, nem tehetem meg, hogy a versenyzők képébe vágom, hogy nem tudsz énekelni, minek jöttél ide? Nem akarok Steven Tyler lenni, akire mind felnéznek, aztán idejönnek és ő jól rájuk förmed, hogy nem tudnak énekelni. Vagy jön egy lány, és nem énekelhet a gyerekének, mert én azt mondom neki. Megöl a tudat legbelül... Ezt akartam, megkaptam.

 

Kell a karakter is, tudod? Nem arról szól a műsor, ki a legjobb énekes. Meg is mondtam a producereknek. Részemről nem. Rengeteg sztár van odakint, akik nem a legjobb énekesek. De van karakterük. Kezdettől fogva ezt imádom J-Lo-ban és Randy-ben. Bennük minden megvan.