Az 1994-ben sikerei csúcsán járó Aerosmith nem csak a zenei listákat és a televíziók képernyőjét hódította meg, hanem a játéktermeket is. A '90-es évek egyik vezető játékfejlesztője, a Midway (egyebek közt ők a Mortal Kombat-széria létrehozói) a zenekar tagjainak hathatós közreműködésével ugyanis piacra dobta a Revolution X névre keresztelt arcade lövöldözős játékot, melyben a főhős célja Steven Tyler és társai kiszabadítása a velejéig gonosz New Order Nation karmaiból. Jópár évvel ezelőtt egy alkalommal nekem is lehetőségem adódott kipróbálni az eredeti játéktermi gépet az agárdi strandon, de nem sok emlékem maradt meg róla. Szerencsére a megjelenést követő években több otthoni konzolra is kiadták a játékot, így úgy döntöttem, górcső alá veszek néhányat közülük. Vágjunk bele!

A játék története szerint 1996-ban járunk, ahol a világuralmat egy korrupt politikusokból és katonai erőkből álló szervezet, a New Order Nation vette át. Vezetőjük, a dögös bőrcuccban feszítő Head Mistress Helga hadat üzen a fiatal generációnak és betilt minden szórakozási lehetőséget, a könnyűzenétől egészen a videójátékokig. (A csajt egyébként a korszak egyik népszerű modellje, Kerri Hoskins alakítja, aki több más játékban, például a Mortal Kombat-ban is felbukkan.)

Névtelen főhősünk a sztori kezdetén megpróbál eljutni a Club X nevű szórakozóhelyre, ahol aznap az Aerosmith lép fel, ám a klubot és környékét megszállják az N.O.N. zsoldosai, akik elrabolják a zenekart. Hősünk feladata, hogy kiszabadítsa a bandát és végleg leszámoljon Head Mistress Helgával.

A Sega Genesis változat főmenüje

A történet tehát nagyjából egy Steven Seagal-mozi bonyolultságával vetekszik és később sem tartogat különösebb izgalmakat. A klub öltözőjében Tyler egy előre rögzített videóüzenetben tájékoztat minket arról, mit kell tennünk, majd a gondjainkra bízza az Aerosmith sportkocsiját (kidobva annak kulcsát a képernyőből...). Miután a háztetőkön legyőztük az N.O.N. harci helikopterét, három különféle helyszínt kell végigjárnunk, hogy leszámoljunk az ellenfelekkel (az Amazon őserdeje, a Közel-Kelet és a Csendes-óceán térsége), majd a Wembley Stadionban vár minket a játék utolsó, mindent eldöntő ütközete a hatalmas gépszörnyeteggé változott Helgával. Az eredeti arcade gép egyik nagy újítása volt, hogy a játékos több ponton is választhatott, melyik irányba induljon tovább, így saját képére formálhatta a történetet. Sajnos ez az opció nem sikerült túl meggyőzően, én legalábbis azt vettem észre, hogy az esetek többségében minden irány totál ugyanolyan szakaszra visz tovább, illetve olyan helyszínre vezet, ahol egyébként is meg kell fordulnunk a történetben.

A játék során kétféle CD-lemezt gyűjthetünk, melyeket aztán visszahajigálhatunk az ellenfélre (sokkal nagyobb pusztítást végez, mint az alapból használt gépfegyverünk, különösen az arany színűek), de ezeket érdemes a főellenfelekre tartogatni, ugyanis hamar elfogynak. Elvileg lehetőségünk van a berendezési tárgyak szétlövésével különféle extra tárgyakhoz is hozzájutni, mint a páncél, a bomba és egy táposabb gépfegyver, de általában annyi ellenfél özönli el a képernyőt, hogy nekem nemigen jutott időm ezekre is vadászni. Emellett néhány pályát dögös bikinis csajok színesítenek, akiket egy-egy jól irányzott lövéssel ki is szabadíthatunk (ezt bónusz pontokkal honorálja a program), én speciel nagyon élveztem. A zenét természetesen az Aerosmith szolgáltatja, a menüben a Rag Doll adja meg az alaphangulatot, de játék közben felcsendül a (Dude) Looks Like A Lady és az Eat The Rich is (utóbbi a Playstation esetében a megszokottnál lassabb verzióban, alighanem egy korai demót használtak fel).

Kalandjaink első helyszíne, a titokzatos Club X

Elsőként a Sega Genesis konzolra készült változatot próbáltam ki. Mint később kiderült, a grafika messze itt volt a legszegényesebb, a pályák több helyen le vannak egyszerűsítve, így kevésbé élvezhetők. A zene egyenesen borzasztó, silány prüttyögéssé degradálja a nagyszerű Aerosmith dalokat, de Tyler és társai digitalizált szavait is alig lehet megérteni. A Genesis változat egyetlen előnye, hogy ez volt a legkönnyebb mind közül, első próbálkozásra teljesítettem a játék nagyjából kétharmadát, bár sajnos a Wembley-stadionig már nem sikerült eljutnom. Összességében ha értékelnem kellene a játékot, tízes skálán erős hatost érdemel.

Következett a Sony Playstation verzió, ami már egy jóval fejlettebb masina CD-n kiadott játékokkal, így aligha meglepő, hogy a grafika és a hangzás is itt volt a legjobb minőségű mind közül. A zene egyenesen szuper, az Aerosmith tagjai mind jól felismerhetőek a videókon, ráadásul a pályák hosszabbak, változatosabbak és jóval szebbek is, mint a Genesis esetében. Nekem külön tetszett, hogy a vérrel sem spóroltak, fröcsög mindenfelé, ahogy azt egy ilyen játékban kell. Egyedül a nehézséggel gyűlt meg a bajom, de az értékelésem így is kilenc pont.

Harmadik nekifutásra a Super Nintendo változat következett, amely ugyan egy régebbi konzol, mint a Playstation, ez esetben mégsem kell szégyenkeznie. Mind a zene minőségében, mind grafikában alig marad el a vetélytárstól, a Genesis-re pedig egyenesen köröket ver. Kis mérete ellenére látványos és élvezetes program, az irányítás különösen tetszett, ugyanis a CD-hajigáláshoz nem kell egy külön gombot nyomogatni, mint a többi változatban. Erős nyolcast kap tőlem.

Az Aerosmith saját sportkocsijába is beszállhatunk

Sajnos a játék Sega Saturn és DOS portjait már nem tudtam kipróbálni, előbbi szörnyű szaggatást produkált (a grafika és a zene a Playstation minőségéhez állt a legközelebb), utóbbi pedig el sem indult, alighanem a Windows-nak köszönhetően. Sebaj, azt hiszem egy napra ennyi forradalom éppen megteszi.

Összességében túlzás lenne állítani, hogy monitoron futtatva lenyűgöző játékélménnyel kecsegtetne a Revolution X, az efféle kőegyszerű "lődd szét, ami mozog" típusú programok ugyanis a játéktermekben élvezhetők igazán. A billentyűzet gombjait nyomkodva csak rövid időre képes lekötni az embert, a játékos lelkületű Aerosmith rajongóknak azonban egyszeri kipróbálásra mindenképp tudom ajánlani, különösen a Super Nintendo változatot, amely kis méretével; gyors, élvezetes játékmenetével és szuper zenéivel egyértelműen elnyerte a tetszésemet. Csak sikerülne végre eljutnom abba a fránya Wembley Stadionba...

Music is the weapon!